A Hon, 1865. július (3. évfolyam, 148-173. szám)
1865-07-15 / 160. szám
160 ik sz. Szombat, július 15 Előfizetési díj : Pestíin 1 ölelve vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónapra.................................1 frt 75 kr. 3 hónapra...................................... 5 frt 25 kr. 6 hónapra . . .... 10 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog száraihtatni. Minden pénzjárulék bérmentesítve kéretik behildetni. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-dik szám 1-ső emelet. Szerkesztő lakása : Országut 18 dik szám. 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP Kiadóhivatal: Pest, Ferenc tekületén, 7. sz. földszint. Harmadik évfolyam 1865. Beigtatási díj : 7 hasábos ilyféle petit sora .... 7 kr Bélyegdij minden beigtatásért ... 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. JPF- Az előfizetési díj a lap tulajdonos szerkesztőjéhez küldendő. I gazdasági-, ipar- kereskedelmi és közlekedési rovat szerkesztőjének lakása : Szervita-tér, gr. Teleky ház. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. julius — decemberi folyamara. Előfizetési ár: julius — decemberi félévre .. . . XO frt 50 kr. július — septemberi évnegyedre . 5 frt 25 kr. „A HON“ szerk. s kiadó hivatala. PEST, JULIES, 14. Politikai szemle. (U.) A „Köln. Ztg“ bevallja, hogy congressus-hirének forrása a „Pall-Mall- Gazette“ volt. E lap, tudomás szerint, a franczia s állítólag a porosz követség szolgálatában áll, s az egykori „Morning Cronicle helyét pótolja. A ,.Köln. Ztg“ mégis valószínűnek tartja a kérdéses hírt, s kérdezi: váljon Károlyi gróf csupán magánmulatságból jött-e Párisba? vagy Metternich herczeg csak azon czélból tart értekezleteket Drouyn de Lhuys franczia külügyminiszterrel, hogy Napóleon császár egészsége iránt tudakozódjék? Napoleon császárnak Plombiéresbe utazása a ,,Köln. Zig“ szerint jelentőséggel bír. Ugyan a lap azt ajánlja, hogy Ausztria tenné át súlypontját Buda-Pestre. A „Presse“ párisi levelezője azt írja, hogy bizalmas alkudozások folynak a Tuileriák kabinetje és a florenczi Pittipalota között a toscanai, modenai stb herczegek kárpótlása tárgyában. Ha ezen alkudozások kedvező eredményre vezetnének, azt hiszik, miként Ausztria ebben Victor Emmanuel kezdeményezését látná, hogy Olaszország elismerésére birja. A congressus-hir a „Presse“ ezen levelezője szerint megczáfoltatott ugyan párisi félhivatalos lapok által, de ottani hivatalos körökben örvendenek azon kedvező fogadtatás fölött, melyben ez a börtén és részben a diplomatia körében részesült. Ebből reményeket alkotnak a jövőre. Ugyanezen levelező ellentmond azon hitnek, hogy a viszonyok javultak volna az utóbbi időben Franczia-és Oroszország között; ellenkezőleg: a Tuileriákban bizalmatlanul szemlélik azon élénk diplomátiai közlekedést, mely az utóbbi időben Sz.Pétervár és Washington között történt. Azt hiszik, hogy Oroszország gyanút támasztott a washingtoni kabinetnél az előkészített angol-franczia tengeri hadgyakorlatok által. A „Saturday Review“ és „Economist“ a bécsi miniszteri válsággal foglalkoznak. Schmerling rendszere összedőlt — írja az előbbi lap - miután az öszpontosító államférfiak kormányi tehetséget s a federalisták vezérei az engedésre semmi kedvet sem tanúsítottak. A minisztérium semmit sem tett, a Reichsrath pedig nem volt képes a nem német tartományok bizalmát megnyerni. Az utóbbinak mégis volt annyi haszna, miként megmutatta, hogy Ausztriában nem hiányoznak tehetséges képviselők, s hogy a képviseleti rendszer egy vagy más alakban lehetséges. Legnagyobb baj az osztrák viszonyokban rejlik. A császári államnak megtörik központi hatalma, vonzerejével. A névleg összeforrasztott egyes elemek nem függenek bensőbben össze, mint elébb, s azon elemek, melyek elébb nem voltak egyesithetők, még ma is szilárdan ragaszkodnak az ellenálláshoz. A hatalom egyetlen összepontositó ereje az ausztriai monarchiának, s ennek következménye, hogy Schmerling ur, ki alkotmányos kormányt akart alapitni, kényszerült idejének nagy részét repressiv rendszabályok kigondolására forditni. Ezen kormányzat drágaságának a pénzügyek zavarára s a külpolitika körében minden befolyás elvesztésére kellett vezetnie. Ausztria, hogy németországi befolyását el ne veszítse, Poroszországgal való együtthaladásra határozta magát, de nemsokára meggyőződött, hogy mily terhes ezen társas viszony, mivel Poroszország diétázhatott s ez az alkalmat nagyon föl tudta használni. Mindazon okok között , melyek Schmerling úr bukására befolytak, talán egy sem volt oly erős, mint az, hogy a császár élénken érezte Ausztria lealacsonyitását a herczegségek kérdésében. Bismarck ur volt az, ki őt Pestre s a magyarok karjába vezette, s az osztrák közönség előtt bebizonyította, hogy •Schmerlinger alkotmányos kormányrendzín, a nemes túlsúly és befolyás , iránti nagyhangú elméletekkel együtt az állam bukására és politikai tehetlenségre vezetvén , nem lehet a beteges állam gyógyszere. Az utóbb történtek eredménye sajátságos annyiban, hogy Ausztria felhagyván a birodalom belsejében a germanizáló politikával , Németországnak Poroszország ellen működő államai élére akar állni, ami által azon arányban növekszik befolyása Németországban, amely arányban megszűnt odahaza a német elemnek kedvezni. Ezen állapot nyilván csak mulékony lehet. Idővel Ausztria külpolitikáját is az egyes koronaországok kivonatához kell illeszteni, amelyek törekvése már régebben oda irányult, hogy Ausztria kibontakozzék a kis-német állami politikából. A császár helyesen teheti, hogy a Magyarországgal való kibékülés által utolsó kísérletet tesz birodalmának megerősítésére, mégis attól tarthatni, hogy a kilátások a sikerre nem a legkedvezőbbek (?) s Ausztria nagy zavaroknak és bonyodalmaknak megy elibe.“ (?) Az „Economist“ azt véli, hogy a most eszközölt kisérlet nem egyéb, mint foederativ kormány alakitása, de nem congressussal mint Amerikában, hanem a fejedelem fog élén állani, és lesz annak összekötő kapcsa. Ilyesmi minden esetre gondolható absolut uralkodó alatt, s az ily állam lehetőségét a történelem bizonyítja; nehezebb azonban felfogni azt, hogy több létező s érdekeikben egymással gyakran ellenkező parlamenteknek egymáshoz és a közös birodalmi főhöz való viszonya tartósan kielégítő maradhat, miután nyilvános dolog, hogy a magyarok — másokat nem említve — a német, velenczei kérdésre és a szabadkereskedelem kérdésére nézve egészen más nézetben fognak lenni mint a bécsi birodalmi tanács. Ezen ellenkező törekvések kiegyenlítése csaknem legyőzhetlen akadály. Az említett angol lapok kissé sötéten látják Ausztria jelenlegi viszonyait. Megeshetik különben, hogy ezen felfogás némi sajnálat érzetének kifolyása, miután tudomás szerint egy időben Schmerling úr összpontosítási rendszerét, Izland iránti tekintetből is, annyira magasztalták Angolországban. Egy furcsa indítvány. Egyike a napisajtó legközelebbi nagy bűnének az, hogy azon tisztelt barátunkat, ki Z. A. betűk alatt ismeretes a politikai irodalom terén, oly méltatlan kimélytelenséggel riasztá el a drámairodalomtól első kísérlete alkalmával. Egy az, hogy ez által egy szép talentumot idegenített el a szinköltészettől, melyre pedig határozott hivatása volt Z. A.-nak; más meg az, hogy ezzel ismét a politikai litteraturára űzte őt vissza. De bár legalább hát a politizáló lapok között is választotta volna ki Z. A. barátunk valamelyik solid életlapunkat, ott nem venné senki rész néven, ha oly indítványokat olvasna tőle, mint amilyent élvezhet az „Idők Tanúja“ legközelebbi számában, ahol is Z. A. barátunk a jövendő napok égető kérdéseit megelőzőleg értekezik — a vármegyékről, megyei bizottmányokról, tisztújításról — stb. Mi azt hittük, hogy a napi sajtó kezelői kölcsönösen szavukat adták egymásnak, hogy ezt a veszedelmes kérdést nem fogják emlegetni addig, amíg ez napirendre nem kerül; ezen világosan megérthető oknál fogva, minthogy az alakulóban levő kormánynak még ez irányban semmi programmját nem ismerik; mert amit e tárgyról a féléé egész hivatalos lapok elmondtak, az még mind az elmúlt kormány programmja volt,ha ugyan elmúlt?) A következő kormánynak már most ismét csak kétféle programmját sejthetjük. Vagy a bureaucratiára akar támaszkodni, vagy pedig egy specifice a maga elvei számára megnyert politikai pártra. Ha azt mondja, hogy a bureaucratiára akar támaszkodni, akkor meghagy mindent úgy, ahogy van, s ezt mi tökéletesen fogjuk érteni. Ha pedig egy erős nemzeti párt van rendelkezésére, akkor minden bizonnyal azon lesz, hogy ennek a pártnak mentül ténylegesebb befolyást szerezzen a kormányzat detailjaiban. Már hogy azután a kormány keresi-e e pártot Schmerling úrprovisoriumában? vagy hogyan hiszi összesimíthatóknak a tényeket a kényszerűséggel? azaz ő bölcsességétől függ. De azt a megoldást, amit Z. A. barátunk ajánl, semmi esetre sem recemendálhatjuk. Szerinte így kellene lenni, hogy a megyei bizottmányok, miknek a választó bizottságok megalakítása végett kellene csak egybegyülni, ne vellkálják a megyei rendszer stb. kérdését; — a főispán azonban engedje meg nekik kivételkép, hogy miután a bizottságban egy alispánnak kell elnökölni, s a gyűlésben egy főjegyzőnek jegyezni, tehát mindenütt hadd választassák a megyebizottmányok által először egy főjegyző, azután egy alispán, s ha ezek történetesen nem a most fungáló személyek lennének is, tehát azért hatáskörük elfoglalásában ne gátoltassanak. Tehát egy választott alispán, egy választott főjegyző minden vármegyei kiz. gyűlésben, egy egész nem választott tisztikarral. Ilyent még csakugyan nem próbáltunk. Hát azután, ha a követválasztás végbement, az az egy szál alispán megint kívánjon jó mulatságot a tiszttársainak s adja át a széket annak, aki alól kihúzta, vagy érezze magát boldognak, hogy definitive ott maradhat, mint közbizalom utján promovealt bureaucrata? s intézze az ország dolgát azzal a nyugodt öntudattal, hogy a többi tiszttársai ugyan nem alkotmányos tisztviselők, de ő egymaga az? Meglehet, hogy a kormánynak van valami expediense, amit mi még nem ismerünk, s meglehet, hogy az jobb, mint amit innen alulról tudnának neki ajánlani. Meglehet, hogy czélszerűnek tartandja a status quo föntartását; mi akkor sem fogunk lármát csapni (t. i. mi ujságírók), de az is meglehet, hogy jóhiszemű személyi compromissumok mellett lehetőnek találandja az 1848. T. XVII. czikkelyének értelmében a megyéknek oly minden zaj nélküli és mégis alkotmányos berendezését, a milyenhez csak gyakorlott magyar politikusok értenek, kik az árt tudják canalisálni. Ehez a kérdéshez tehát mi addig hozzá nem szólunk, amíg világosan föl nincs téve. És ha mi, úgynevezett oppositionalis orgánumok, meg tudunk vesztegelni a kengyelben, s nem sarkantyúzzuk idő előtti ugrásra az alattunk levő tripost (már tudniillik nem az oraculumi pythiák triposát, hanem azt, melyen bizonyos becsületes kézművesek ülnek) ugyan mit nyugtalankodnak a par excellence conservativ lapok, időközönkint egy-egy papiros petárdát vetve a békés publicum közé ? Sajtóhiba helyreigazítás Tegnapi lapunkban e © jegyű czikk végén e sornak, „csak menni kell, „Így kellene hangzani: „Csak merni kell “ Mit vesztett az osztrák liberális párt Schmerling urban? (rt.) Mindenki ismeri a helyzetet a miniszterválság előtt. Egyfelől a Reichsrath követekháza állott, mely a modern alkotmányos eszmékből akarván jogkörét kimagyarázni, komolyan követeli más parlamentek attribútumait: azt vélte,szavazatával minisztériumokat dönthet le, kijelölheti az új kormány irányát, s oly erkölcsi tekintéllyel bírhat, hogy bármely kabinet csak a követek házában alakult többség szellemében vezetheti az államügyeket. Másfelől a februári alapokon kinevezett minisztérium állott, mely szorosan ragaszkodott a kiadott pátensek betűihez : kijelenté, hogy a birodalmi képviselőtestet pusztán csak annyi jog illeti, amennyi azon okmányokban megírva van, a többit a korona saját számára tartotta fen, s kimondá, hogy Ausztriában az „úgynevezett többségi kormány“ lehetetlenség! E mellett a netán homályos szerkezetű §§-l<at is mindig úgy igyekezett magyarázni, amint azok a végrehajtó hatalom szabad cselekvési körét minél kevésbbé korlátozók. Lehetlen át nem látni, hogy ily helyzet hosszú időre tarthatlanná lett, sőt a válságnak már a válaszfelirat megszavazása után ki kellett volna törni. Azon idő óta a minisztérium a követek házában mindennap új csatát vesztett , már-már mint szokatlan és ritka tünemény volt, ha valamely kevésbé lényeges kérdésben a minisztérium néhány szónyi többségre szert tehetett. A követek háza oly modorban szerkesztett határozatokat fogadott el, mikben a kormány eljárásának roszalása és a bizalmatlanság a legvilágosabb szavakban ki volt mondva. Az uj kölcsön ügyében előterjesztett jelentés, melyet a ház túlnyomó többséggel elfogadott, oly ellenséges modorban volt irva, hogy ily nyilatkozat után a minisztérium lelépésének, vagy a követek háza feloszlatásának mulhatlanul be kellett volna következni. Schmerling úr minisztériuma azonban egykedvűen, sőt kicsinyléssel fogadta ellenfeleinek győzelmét; a félhivatalos lapok bhorusa mindennap azt hangoztatá: megmutatjuk, hogy nem tőletek függ, ki legyen miniszter, ki nem? És mi lett a következése ? az, hogy maga az alkotmányos elv vallotta a legnagyobb kárt. Ha Schmerling úr oly tősgyökeres constitutionalists lett volna, mint barátai föltették róla, félhivatalos közlönyei pedig fellármázták vele a világot: akkor mindjárt, az első komoly kisebbségben maradásakor példát kellett volna adnia, mily tisztelettel viseltetik a követek házának többsége irányában , s minden zaj és tüntetés nélkül visszalép. De mert helyén maradt, mert napról napra még föntartani akarta a tarthatlanná vált helyzetet, egyenesen ő lett okozója, hogy a februári formáknak hatálytalansága kétségtelen világosságra jött; ez egyedüli érdeme, mert maga ütötte rá műve értékének próbáját. — Erre azok, akik ezen alkotmányt , az átalános európai fogalmak értelmében magyarázták, azonnal elhidegedtek azon intézmények irányában , miktől kezdetben annyit reméltek, de később tapasztalták, hogy azokban legfölebb csak új formát, új kormányzási methodust nyertek, de a lényeg utoljára is csak a végrehajtó hatalom kezében maradt. Honnan tehát a nagy busulás Bécsben, azért, hogy Schmerlig úr ma lépett vissza, amidőn ezt már ezelőtt félévvel kellett volna tennie ? Mit vesztett az osztrák liberális párt oly férfiban, akinek boldogtalan eljárási módja csak azt eredményezte, hogy a februári intézmények legőszintébb hívei is kiábrándulhattak eddigi csalódásaikból ? Inkább örvendeni kellene, hogy a káros illusiók napjai immár elmúltak, s ezután talán halad az Isten : miután valami jobmagunk is azt tartjuk, hogy a visszatérés az absolutismusra lehetlen; hogy a reactiótól csak a rövidlátók félhetnek; hogy ily utóbbi irányban netán mutatkozó kísérletek csak annak bebizonyítására szolgálhatnak, hogy a valódi, igazi, és csakugyan húsból és vérből álló alkotmányos rendszeren kívül nincs a földön üdvösség. Minden úgy történt, amint történnie kellett. Át kellett az osztrák népnek a tapasztalás ezen iskoláján is esnie. Sokan nem akarták elhinni, hogy a született bureau craták febr. 25 ről 26 ra virradólag nem transsubstantiálódhatnak egyszerre tántoríthatlan constitutionalistákká. Pedig elég jelét láthatták volna az ellenkezőnek. Mi legalább, magyarok, csendes magányokban, s a polgári és katonai provisorium nyomása alatt, magán társas körökben mindig kérdezgettük egymástól: vájjon minő eddig nem ismert faja lehet a constitutionalis praxisnak, haladásnak és liberalismusnak azon rendszer, melynek szerencsés kivitelére Zichy Herman gróf emelt poharat a bécsi polgármester lakomáján, s amelyet Erdélyben Nádasdy gróf a szász és román hivatalnoki karral a magyar és székely nemzet hozzájárulása nélkül már valósított is volna ? Nem tűnt fel bécsi szabadelvű rokonaink előtt soha azon szembeszökő körülmény, hogy Magyarország liberálisai közül egyetlenegy lélek sem akart tartozni a Lajthántól feltüzefei Uj szabadelvű rendszerhez, s hogy oly egyének, akik ezt tették, kivétel nélkül azok sorába tartoznak, akik Bach báró miniszteri absolutismusának is épen oly buzgó végrehajtó tisztviselői voltak, a mint az uj rendszer behozatalakor egyszerre föltétlenül az újnak apostolaivá változtak ? Vagy talán a szabadelvű institutiók lelkesült előmozdítóját gyászolják bécsi rokonaink, Schmerling úr lelépésében? A decemberi körlevél szerzője, szép emlékeket hagyhatott volna az emberek szívében; de ha rövid szemlét tartunk az úgynevezett szabadsági intézmények jelen állapota fölött, bizonyára meg kell vonnunk rokonszenvünket azon férfiútól, aki még négy évi kormányzása után is, ma csaknem mindent oly állapotban hagyott, amint azt Bach báró és Goluchowsky gróf kezéből átvette. Igaz, hogy Schmerling úr 1862 ben új sajtótörvényt terjesztett a ház elé, s az uj „sajtórendtartás“ csakugyan nyújt némi előnyt a szabadságnak. De épen ezen alkalommal tűnt ki legvilágosabban, hogy Schmerling úr szívében a liberalismus melegítő eszméje nem lakozik. Ekkor árula el, hogy épen nem gondol vele, kap-e Ausztria jobb sajtótörvényt a réginél vagy nem. A követek háza számos módosítást illesztett be a kormány javaslatába; a kormány ellenzette a módosításokat, az urak háza elvetette. A másodszori tárgyalásnál a többség a követekházában azt gondolta, jobb lesz a valami a semminél, s elfogadta a kormány és az urak háza nézetét. Mért? Mert meggyőződött, hogy Schmerling úrtól, aki ekkor is azt monda: „mi várhatunk“, jobbat már nem remélhetett. A minisztérium tehát a sajtószabadság kérdésében „várhatott.“ Mintha mondta volna: minket, mint kormányt , nem nagyon érdekel, megszületik-e az új sajtórendtartás, vagy marad az 1852-ki rendelkezés: nektek, oppositiónak, van szükségtek a szabadabb szóra; mi pedig várhatunk, akármeddig, mert megélhetünk Bach úr örökségéből is; azért ha változást akartok, vessétek ki a javaslatból egyszer már megszavazott módosításaitokat, különben semmi sem lesz az egészből. — Oh! új ideálja a szabadelvű államférfiaknak, aki előtt mindegy : van-e az államban szabad sajtó vagy nincs, s a ki e tekintetben egykedvűleg és részvét nélkül várhat egy, két, vagy tán épen tíz, húsz évig is! — A szabadság egy másik biztosítéka, az őszinte értelemben vett választási rendszer, mely csak akkor felel meg czéljának és rendeltetésének, ha alkalmazása által a valódi többség véleményének hű kifejezése nyilvánul. Az osztrák választási rendszabályok nem Bach bárótól maradtak örökségkép; ezeket már maga Schmerling úr concipiálta. Minden higgadt vizsgáló elmondhatja, hogy az osztrák választási törvények unicumot képeznek e nemben. Sok benne a praragrafus, tömérdek a clausula, de ki van feledve belőle azon vezéreszme, hogy a választások eredménye a közvélemény tükre legyen. A két képviselet helyett az úgyneveztt érdekképviselet elve uralkodik benne, aki adójával hátralékban van, aki legkisebb, habár csak politikai vétség miatt néhány napra vagy órára elítéltetett, vagy bizonyítékok hiánya miatt mentetett fel, elvesztette activ és passiv választási jogát. Elsősorban egy hivatalnok ítél a megválasztottnak követségi képessége fölött, s ha ez úgy látja, hogy a megválasztotta törvényszabta kellékekkel nem bír, megtagadja tőle a certificatumot. Tudjuk, mivé válik e törvény a tartományi gyűléseken, a gyakorlatban, amidőn reichsrath-választásra kerül a sor. A követek elé szigorú categóriák vannak szabva, minő érdekeket képviselő követek közöl kelljen választaniok? Ennek következménye, hogy például Csehországból, minden létező elem és érdek nyer ugyan képviselőt a Reichsrathban, csak azt nem lehet megtudni, hogy tulajdonkép mit érez, mit kíván azon ország közvéleménye? A prágai gyűlés küldte be Schmerling urat a követek házába, de ugyanezen testületet képviseli Herbst úr is. Prágából jöttek az ultraminiszterialisták, de jöttek a „factiosus oppositio“ tagjai is : végre még azok is, akik a második ülésszakban végkép odahagyák ülés__________________________________ 1 Ú