A Hon, 1871. január (9. évfolyam, 1-25. szám)
1871-01-01 / 1. szám
kerülp láthatjuk, hogy 780—800 millió forint fordul meg minden évben a monarchia államkerekein, és ha csak azt veszszük, hogy míg e tőke bejö és kimegy (időszakonkint) átlag csak egy negyedévig hever, már ez is annyi mintha 200 milliót egy évig hevertetnénk, ennek 5 % ja 10 millió forint — ez nálunk po s ti ve elvész. Negative pedig még több, mert ha a 800 milliónyi összeget nálunk és a monarchia másik felében bank kezeli, ez mint termő tőke nagyon sok hasznot adna az államnak és magánosoknak. De nem csak a központban, hanem a másutt heverő összegek, illetőleg a központba folyó összegek másutt keverése is nagyon sok veszteséggel jár. Erre legfényesebb bizonyság az, hogy a monarchia budgetében nagyon szerepel pénztár-maradvány, úgy, hogy csak a közös háztartás csak 1869-ről valami 29 milliót mutat fel, így tehát az egyes particulars kassák kezeléséről is a fennebbi észrevétel áll Cancrin gróf, ki Oroszországnak 21 évig volt pénzügyminisztere, maga hozza fel egyik munkájában, hogy a pénzügyi kezelés azon útja, mely az egyestől a központig felviszi az adózó filléreit, mily sok veszteséggel és az egyes közegek által könnyen milliókra vihető magánmegtakarításokra vezethet. Ezért van Francziaországban pl. az az intézkedés, hogy a fő adószedők (receveurs généraux) a náluk heverő pénzektől az államnak adót fizetnek, és másfelől, ha az államnak előlegeznek — tőle kapnak kamat, mit azonban a kiadási turnus ügyes beosztása által egészen ki lehet kerülni. De nálunk Magyarországon, mindebből semmi sincs. Nem csak, hogy az adó útján bejövő 151 millió futja meg haszon nélkül az évet, de még kölcsönpénzeinkből is nagyon kevés van hasznosan felhasználva, így pl. a vasúti 60 milliónyi kölcsönből 21,661,025 frt, mint rendelkezés alatti összeg hever, sőt tulajdonképen csak 24 millió van elhelyezve, mert a 31 millió folyóvá nem tett összeg is holt tőkének nevezhető. A 60 milliót csak névleg bírjuk. Már a sugárútra felvett 24 milliónyi kölcsönnel takarékosabban járt el a pénzügyér, mert annak nagyobb része a magyar hitelbanknál van elhelyezve. Majd számítunk kamataira! Természetes azonban, hogy az elhelyezéstől is sok függ, mert ha a vasúti kölcsönt felvesszük 70*°/1-en és kiadjuk 4—5%-on — akkor a veszteség világos. Kitűnik ezekből, hogy államháztartásunk mily költséges módon van berendezve. De természetesen itt is egyik reform a másikkal függ össze; ha pénzügyi kezelésünket bankra akarjuk bízni, arra bank kell, és jóllehet ha mindjárt a fenálló osztrák banknál és fiók intézeteinél, vagy egyes ipar és takarék bankjainknál helyeznék is a pénzt el, az is üdvösebb lenne, mint holtan hevertetni azt — mégis a legjobban elhelyezni azt egy független magyar jegybanknál lehetne, mert ezáltal nemcsak az adófundatiót valósítnák,nem csak a valutát állitanak helyre —demég nemzeti pénzügyünket is függetle- níthetnék és ugyanakkor nemzetgazdaságunknak egy jókora összeget nyernénk meg. E reformok szükséges és czélszerű volta napnál világosabb, és nagy bűn lenne azt lósítani nem akarni az uj évben, mit jóban megtehetünk valaha bálik lett volna. Hegedűs Sándor: Újévi ajándékok. Nehogy ,azt higyje valaki, mintha a kívánság olyan könnyű lenne, kivált ha a kívánságok iszána, mint közönségesen az életben, meg vanhatározva. Ismeretes a mesebeli két öreg példája, kikazért könyörögtek, bár három kívánságuk teljesednk. Aztán az öreg ember azt kívánta, báregy hurka esnék le a kéményből. Le is esett Ihien eléje. ! Erre az öreg asszony megharagudott. Oh te fiolod ! — kiált fel,—hogy tudtál ilyen csekélysége kívánni ? hogy ragadna orrodhoz az a hurka ! .. És ime a második kérés is megtörtént. E kor aztán, hogy világ csúfjai ne legyenek, * két öreg unisono nem kívánhatott egyebet, paint hogy bár az a hurka újra leesnék az öreg orráól. Ez is megtörtént és ime a három teljesitett kérés eredménye nem volt egyéb — egy turkánál, mely aztán a két jó öregnek jól elront itta a gyomrát. Könnyen igy járhatna az ember a politikaibajásókkal is. N . például azt kívánnék, hogy a francziák verjik meg a németeket, s könnyen raegtörténhetnnk, hogy annyira meg találnák verni, miszeintagunk részére újra megsokallanék ; aztán is sokikra újra azt kellene kívánnunk, hogy zek verjék meg amazokat. Mig a harmadik kér és a vétlenül a béke lenne. Mi most lássuk, mi lenne jó vagy rósz, Magaarszágnak újévi ajándékul? Tagadhatlaanul rósz nekünk, hogy szegényramziaországot annyira leverték s még roszabb, la síiérül végképpn megalázni. A szabadság, a közműveltség annyi drága érdeke tehet az által sértve, melyek bennünket eélyt nyújtanának. Kr.r a franczia közmondás szerint „a petit vient en mengeant“ s [nagy kérdés:e teljes győzelemre jutott Németországnak az ő katonailag reactionarius hatalma mellett nem jöne el vágya a germán faj jogarát egész az erdélyi szászokig kiterjeszteni. Ha meg a francziáknak sikerülne a poroszokat jól megverni, a kérdés : nem jőne-e kedve a respublikának túlhaladni a természetes határokon ; lehetne-e korlátolni a boszúvágyó kebleket, hogy Berlinben a párisi látogatást vissza ne és akkor egynémely bécsi nagyehetőknek is kedvök szottyanhatna részt venni a lakomában, mely hazánkat balvégzetessé válható háborúba keverhetné. Mert hiszen mi nem hogy a bábom és béke kérdéseihez, de még a közös hadseregéhez sem szólhatunk, s csak akkor vennék észre, mint a czigány, hogy a lopott köpönyeg rajtunk van, mikor rajtunk porozni (egy kis szójátékkal : poroszozni és oroszozni) kezdenék. Végre aztán talán mi is a szegény öregek példájára a békéhez fordulnánk , de a történelem eddig újból azt mutatja, hogy a föltétlen béke Magyarországnak újra nem volt jó, — mert gyomrát rendesen — elrontotta. Legjobb nekünk tartani, de nem félni, s a többit jó Istenre bízni, ki e nemzetet annyi veszély között ezer évig fentartotta. Annyi bizonyos, hogy a régi kurucz anekdota szerint még az is jobb, ha az embert az ördög viszi, mintha az embernek kell nyakán hordania az ördögöt. Hát kormányunknak mit kívánjunk? Mi mindezt, mit eddig látszólag nem kívánt magának. Most már úgy látszik az is szívesen venné a krisztkindliket, ha nem félne, hogy vagy feltörhetlen diót, vagy fügét nem adnak neki. Most már elkelne egy kissé több függetlenség, egy kis jó magyar hadsereg, egy kis független és fügetlen pénzügy, azok kik eddig féltek ma már nem félnének tőle. Legfölebb csak egytől tarthatnának ők is, hogy gyöngébb ételekhez szokott gyomrukat az egészséges eledel elrontaná. A főváros hatóságánál már talán meg is van az új évi ajándék egy kis skandalum képében. A főnök haragszik és vádaskodik, hogy a szemetet ki nem hordták. Melyiket? Nem azt-e melyet Páris kivetett magától az ostrom előtt, vagy a melyik a Thaisz-féle pörben lábatlankodott?Ha ezt, — akkor haragját méltányoljuk. Hanem a főváros kapitánysága csakugyan adhatna egy uj évi ajándékot a főváros Iegkisebb polgárainak. És ez az lenne, ha a Czukorutczát azon 5—10 perezre, mikor 4—500 kis gyermek kiözönlik, a szekerek előtt elzáratná. Hajunk szála áll föl, midőn e sok apró múzsa között egy egy jókedvű bérkocsist látunk elvágtatni. Államutaink állapota. 1. (w) Államutainknál különösen a legközelebb két év alatt, a mindennapi tapasztalás fényesen igazolta azt, hogy az utak állami kezelése nemcsak igen nehézkes, hanem közlekedési és közgazdászati érdekeinkkel szemben rendkívül drága és felette káros. Magyarország állami kezelés alatt álló utainak összes hossza 7505/s mértföld, melynek kezelésére 121,047 forint, továbbá fentartására 3.479,434 frt, végre azállamépitészeti hivatalok tiszti fizetésére, napdijak s egyéb költségek fedezésére a közmunka és közlekedési ministerium 1871. évi költségvetésébe felvett 315,444 frtnyi összegnek 2/3-ad részét véve 210,276 frt, összesen 3.810,737 frt. Egy mértföld állami utkezelési és fentartási költségeinek fedezésére tehát átlagosan megközelítőleg 5,090 főt szükségeltetik. Ily rendkívüli fentartási költség s nagy kiadás mellett méltán megkövetelhetné az ország, hogy állami utai jókarban, s folytonosan járhatók legyenek, s a közlekedés minden követelményeinek minden időszakban teljesen megfeleljenek. Minden rendkívüli drága fentartás mellett fájdalommal kell arról meggyőződnünk, hogy államutaink állapota évről-évre átaljában véve nem csak hanyatlik, hanem a közlekedés rendkívüli hátrányára járhatósága időszakonként nagyobb nehézségekkel, s akadályokkal van összekötve. Igaz, hogy helyi viszonyaink sok vidéken rendkívüli kedvezőtlenek az utak fentartására nézve, azonban meg kell jegyeznünk, hogy jelenleg is csak ott birkóutakkal, ahol annak létesítéséhez és fentartásához megkívántató anyag minden rendkívüli költség és nehézség nélkül volt előállítható, s Magyarországnak kétharmadrészét képező alföld még most is alig mutathat fel imitt-amott, néhány mértföld kiterjedésű kőutat. Államutaink jelenlegi szomorú állapota Magyarország vasúthálózatának folytonos fejlődésével szemben oly fontos ügy, melyen, az ország kereskedelmi érdekeit tekintve, legrövidebb idő alatt okvetetten segíteni kell. Az államutak jelenlegi kezelési és fentartási rendszere már ez ideig is sokféle gyanúsításokra adott alkalmat, és így annak megváltoztatását nemcsak költségessége, hanem az állam közgazdászati érdekei is sürgősen megkövetelik. Nem tagadhatjuk, hogy az utak kezelése és fentartása körül merültek fel egyes visszaélések ; mindazonáltal meg kell jegyeznünk azt, hogy ezek sokkal csekélyebbek, hogysem az utak jelenlegi átalános kedvezőtlen állapotára oly rendkívüli befolyást gyakorolhattak volna, s így bátran állíthatjuk, hogy az utak átalános részállapota nem a helyenként elkövetett visszaélésekben, hanem magában a jelenlegi rendszerben gyökerezik. Államutaink jókarban és folytonos járható állapotban való tartását akadályoztatja: 1. A fentartásra megkivántató kavicsmennyiség időszaki beágyazása s beterítése. 2- szer. Az előállított kavicsmennyiség átvétele körül követett késedelmes eljárás, végre 3- szor az alkalmazott útszemélyzet legnagyobb részének az úti munkálatok körüli tapasztalatlansága, java»..... ■ « tehetetlensége. Államutaink fentartásánál ,---- T'nd-3 szer követtetik, hogy fenntartásra megkívántat ■ kalácsmennyiség előállittatván egyszerre ágyastatik be, s ezen beágyazás évenként majdnemm mindenütt őszszel történvén, az időközi kijavításokra szükségelt kavics mennyiségről gondolkodva nincs. És ez legfőbb oka, annak, hogy • államataink jókarban nem tartathatnak. Az első teendőnk tehát az általános időszak beterités megszüntetése, s a folytonos útfentartó rendszernek életbeléptetése. Annak igazolására, hogy a folytonos út fenntartás, az út jókarban tartására nézve az általános beteritéssel szembe minő előnyökkel bit szolgáljanak Hieronymi Károly a „kő utak fen tartásáról“ 1868 évben ir munkája II. fejezet 27. §. alatt elősorolt tapasztalati adatok, melyet itt egész terjedelmében kivántunk közölni. A folytonos uttfentartás előnyössége az időszaki egyszerű terítések ellenében. Ezen módszer oly általánosan jobbnak ismertetett el, hogy Francziaországban már 1839. ápril 25-dikor kelt körrendelettel utasíttattak az álladalmi mérnökök oda, hogy a kezelésük alatti utakat ezer systema szerint tartsák fen. A rendszer előnye: kézzel foghatók, míg eszközlésének költségei csekélységgel nagyobbak az általános terítésnél. Egynéhány példára akarunk itt még hivatkozni, ezen állításnak bővebb igazolására. Vallés a következőket mondja: „Egy kezelésem alá adott útszakasz fentartására akkor, midőn azt átvettem, évenkint 35.600 köbméter fedanyag volt szükséges; a fentiekt folytonos útfentartási módszer alkalmazása után két évvel, nemcsak tetemesen jobb állapotban volt a kérdéses útrész, hanem még 11.000 köbméter fedanyagot gazdálkodtam meg a két évi fedanyag készletből, mely mintegy tartalékot képezett. Az évenkénti fedanyag szállítmány mennyisége ezen időtől fogva tehát alábbszállíttatott, mert nem volt szükséges a már meggazdálkodott tartalékalapot, mely az évi készlet egyharmadát tette, még magasabbra szaporítani. Az évenkénti fedanyag-szállítmány 35,600-ról 30,000 köbméternyi mennyiségre vonatott le, mi az utak évenkinti fentartási költségeiben 40,000 francnyi meggazdálkodást eredményezett. “ „Egy más rendbeli úthálózatnál az eredmény még meglepőbb volt. A szóban forgó utak évenkint 43,000 köbméternyi fedanyag-mennyiséget szükségeltek azelőtt, két esztendő leforgása alatt a meggazdálkodott tartalék 23,000 köbméterre rúgott, miáltal kétségtelenül bebizonyult, hogy ezen utak fentartására évenkint 31,000 köbméternyi fedanyag mennyiség is elegendő, mi az élőbben szükséglethez képest évenkénti 84,100 fráncnyi meggazdálkodásnak felel meg.“ Hogy nálunk az általános terítések divatoznak, több más okok mellett, még különösen annak tulajdonítható, hogy úgy álladalmi, mint országos utaink legnagyobbrészt közmunkával tartatnak fen, minek folytán az után magán termelt múlt évi garmadákat nem igen lehet az után hagyni, anélkül, hogy azokkal számtalan visszaélések ne történjenek, annyival inkább, mert a folytonos utáatartás módszere mellett nem lehet minden egyes megkezdett garmadát azonnal egészen felhasználni. Hogy ha pedig ilyen maradék garmaák lennének az útszéleken a közmunka ledolgozásának folyama alatt, azokat a munkások hiányosan legnagyobbrészt ellopnák. Minden felgyelét e tekintetben meghiúsulna, mert hisze az egész nyár folyamán lassan kint dolgoztatván le a közmunka, azt minden egyes garmadára kiterjeszteni nem lehetne. Mindennek daczára e rendszer világos, kétségbevonhatlan előnyei mellett okvetetlenül életbe léptetendő lenne, mert nem csak utaink járhatósága, hanem valószínűleg a kincstár is nyerne elő. E rendszer életbeléptetése esetére a fedanyag terítést, valamint a sár és por lehúzását egészen az útkaparókra kellene bízni, nem úgy , mint jelenleg dívik , ezen munkákat napszámosokkal végeztetni. Most az útfentartási tulajdonképeni munkákat, nevezetesen a por és sár lehúzást, továbbá a fedanyag-terítést napszámosok végzik, míg az útkaparók, miután más elfoglaltatásuk a közmunkával a fedanyag-terítés feletti felvigyázaton kívül nincsen, az árkok kitisztítására, és ilyen mellékmunkák megtételére használtatnak, melyeket okszerű útfentartás esetére a napszámosokkal kellene végeztetni. A fennebbi kísérletek eredménye tehát azt mutatja, hogy az utak folytonos fenntartás mellett legjobb karba helyezhetők, s e mellett még a fenntartásra megkívántató kavics mennyiség jó része bizton meggazdálkodható, tehát ezen rendszer életbe léptetése mellett az állam évenként már 580,000 frt takaríthat meg. Meit hasonlítja össze a mostani rendszerrel, természetesen ez utóbbi előnyére. Ez a 31 lapra terjedő hivatalos röpirat tartalma. Mindenekelőtt kijelentjük, hogy minket az legkevésbbé sem volt képes megnyugtatni, már csak azért sem, mert alapja, kiindulási pontja egészen hibás. A régi rendszert hasonlítja össze az ujjal, mintha mi, akik a tekencszerződést roszaljuk, a felszerelési bizottságok rendszerét valaha dicsértük volna. Sőt ellenkezőleg, mindig roszaltuk azt is, amennyire lehetett, mindig kimutattuk hátrányait, káros voltát, sőt elismerjük szívesen azt is, hogy mint rendszer sokkal rosszabb volt a mostaninál; de mindebből nem az következik, hogy a jelenleg létező rendszer a legjobb, s legkevésbé lehet abból azt következtetni, hogy a Skene-társulattal kötött szerződés valami mestermű. Mi nekünk a röpirat daczára is fennmaradnak kifogásaink és pedig először a rendszer, másodszor specialiter a Skene-társulat ellen. A rendszert, melynek alapja a röpirat szerint is az, hogy valamennyi felszerelési tárgy egy társulatra bizatik, lehet jobb a régi rendszernél, de semmiesetre sem kielégítő, s nagyon alapos a felszólalás, mely az összes birodalom minden részéből felhangzott az ipar érdekében. Egyes iparosok és iparegyletek emelték fel szavukat, hogy egy társulatra bizatik az egyedáruság, s hogy ennélfogva a többi iparos mind csak a társulat bizományosává válik. Nemzetgazdasági szempontból fontos e kifogás, s ez maga elegendő volna elítélni a rendszert. De az állam pénzügyi szempontjából is kétségtelen, hogy a rendszer, mint rendszer káros. Mert az az egy társulat nem képes saját erejéből megfelelni a követelményeknek; kénytelen a többi iparos munkáját is igénybe venni, s a közbeneső nyereség, mely a társulat jövedelmét növeli, az állam kiadásait nagyobbítja. Ez tiszta veszteség, mely annál nagyobb, minthogy a Skene-társulat vállalkozói nem minden nyersanyagot állítanak elő önmaguk, hanem azt legnagyobb részben más iparosoktól kénytelenek beszerezni, természetesen nem az állam előnyére. A hadügyminisztérium mindenesetre helyesebben járt volna el, ha a monopolizáló rendszer helyett a felszerelési tárgyakat több csoportra osztja be, s e csoportok szerint több vállalkozóval köt szerződést, különös tekintettel a nyersanyag előállítására. Nemcsak nemzetgazdaságilag az összes ipar érdekében volna ez óhajtandó, hanem azért is, mert az állam közvetlenül vehetné az egyes czikkeket, s nem volna kénytelen megfizetni az óriási összegre emelkedő közbeeső nyereséget. Ennyit a rendszerről, mely, mint látjuk, lehet jobb a réginél, anélkül, hogy jó, vagy épen a legjobb volna. A speciális szerződés, és illetőleg la Skene-társulat védelmében a hivatalos szerző épen oly kevés sikerrel járt el. Igazolásában arra szorítkozik, hogy az árak nem nagyok, s hogy a társulat mindig megfelelt kötelezettségeinek. Mellőzve azt, hogy ezenkívül a szerződésnek más tekintetben is vannak az államra nézve káros feltételei, tekintsük, mennyiben sikerült a röpiratnak csak ezen állításait is bebizonyítani. Hogy a Skene-társulatnak fizetett árak nem nagyok, azt csak úgy tudja védeni,, hogy utal az árakra, melyeket a felszerelési bizottságok fizettek. Ez — mint ismételten kifejeztük — nem érv. Nem érv, főleg akkor, midőn tudvalevőleg ugyancsak az állam mindent tetemesen olcsóbban szerez meg a honvédség számára, mint a hadsereg részére. Egy köpeny 2 frt 90 kr., egy zubbony 1 frt 5 kr., egy mellény 85 krral kerül többe Skenénél, mint amott, és így tovább. Még azt sem kisérli meg a szerző, hogy az árakhoz képest a szolgáltatott czikkek minőségét emelje ki. Meglehet azért nem teszi, mert nem teheti. Hiszen a Skene által szolgáltatott tárgyak roszasága ellen épen a hadseregben legtöbb a panasz, ez pedig a legilletékesebb bíró. Azt bebizonyíthatta szerző, hogy Skene olcsóbb, mint a régi bizottságok, kétségtelen marad azonban, hogy drágább, mint mások, és e mellett arosz. A társulat hátralékban maradását azzal iparkodik igazolni a röpirat, hogy kimutatja, menynyit állított ki eddig a társulat. Ez legfeljebb annyit bizonyíthat, hogy a panaszok felmerülése óta a társulat annyira mennyire pótolta mulasztását, de nem cáfolja meg azon aggodalmakat, melyek a múlt nyáron, e háborúviselés időpontban merültek fel, s melyek azt hangoztatták, hogy a sereg nincs harczképesen felszerelve. De még most sem bízik a hadügyminiszter a Skene-consortiumban, mert hiszen az 1871-iki rendkívüli költségvetésben jelentékeny összegeket kér a hadi felszerelés kiegészítésére s tartalék-készlet beszerzésére. Ha ez megszavaztatik, akkor a hadsereg lehet ugyan rögtön harczképessé, de nem Skene-társulat, hanem a delegációk gondoskodása folytán, s épen az, hogy e gondoskodás szükségessé vált, bizonyítja, hogy a Skene-társulatban nem lehet bízni. Mindezekből láthatjuk, hogy a röpirat nem felelt meg feladatának, sőt épen az által, hogy a Skene-szerződés védelmére csak ily gyenge és hibás indokokat tudott felhozni, megerősíti azoknak aggodalmait, kik e szerződést károsnak tartják az államra és a hadseregre nézve. A röpirat a delegációknak van szánva. Reméljük, hogy figyelemmel fogják elolvasni, s meggyőződnek belőle, miszerint a Skene-társ illattal kötött szerződés nem védhető, s hogy ennélfogva azt, ha nem is lehetne felbontani, legalább is lényegesen módosítani kell. Így nyilatkozik: „Én csak azt kívánom, hogy a mely nő dolgozni tud és akar, annak engedtessék meg dolgozni, s a mely nőnek tanulásra kedve, tehetsége van, ne akadályozzák a tanulásban.“’ Ez elvitázhatlan emberi jog, s mégis vajmi meszsze állunk még attól, hogy ennek az életben érvényszereztessék. Hol vannak az eszközök ? felsőbb tanintézetek ? reális ipartanodák ? melyekben kiképeztetésüket elérhessék ? „Ha pedig valamely nő természetes hajlamaiön szorgalmas tehetségeinél fogva, alkalom nélkül is annyi képességet szerzett, amennyi bizonyos munkák teljesítéséhez szükséges, akadályokat gördítnek alkalmaztatása elé; egyenesen és nyíltan, egyedül csak azért, mert nők vagyunk. Az, egyenlőség! szabadság! testvériség! nagy eszméit sokan szeretik fennen hangoztatni, és érdekükben követelni, míg a társadalom felerészét a nőt, az emberiség legbecsesebb kincsei, az igazság ismerete s a tudományok vívmányai hozzáférhetésében, és szellemi téren az önfentartási pályákon való alkalmaztatásában, minden módon, még a gúny keserű fegyverének felhasználásával is, megakadályozni törekednek. Remélhető azonban, hogy úgy e röpirat megjelenése, mint az időszaki sajtó hason szellemi működése, általánosan elismert igazsággá fogja érlelni azon eszmét, hogy a nőnek nagyobb mérvű mivelődése, és munkajogának érvényesítése, úgy állami, mint önfentartási érdekek tekintetéből, elkerülhetlenül szükséges; s a nőkérdés ez értelemben való megoldása, nem marad egyesek óhajtása, hanem a közvéleménynek sürgető követelésévé váland. Míg jelenleg a nők alapos képezésének hiánya oly hézagot mutat fel, mind országos, mind társadalmi intézményeinkben, hogy ezen hézag betöltését égető szükségnek ismerve, a „nőképző-egylet“ czéljául tűzte, nem csak a nevelésnek erősebb lendületet adni, s a nőket az eddiginél alaposabb, komolyabb és terjedelmesebb oktatásban részesíteni, hanem másrészről alkalmat is nyújtani nekik, hogy természetükkel megegyező önfentartási pályákra képeztessenek. Az egylet jelen szerény pénzviszonyainál fogva kettős feladatának csak az egyik ágát karolhatta fel, t. i. az értelem fejlesztését s e czélból felállított tanodáját, mely másodéve korát is, 56 tanulni vágyó növendéknek nyújtva szellemi kiképeztetést, szerény anyagi erőnk mellett is örömmel mutathatjuk be a haza közönségének. Megérdemli a fáradságot, hogy a közművelődés iránt érdeklődök személyesen meggyőződjenek arról, hogy a társadalomba oltott ezen csemete, hivatva van, hogy kitűnő tanerők vezetése, és a közönség pártolása mellett, csakhamar gyümölcsöző fává fejlődjék, s a külföldön is ritkítsa párját. Számos oly intézmény áll fenn, mind hazánkban, mind a külföldön, melynek nincs más alapja, fenntartója, mint azon tudat ezrek és százezrek lelkében, hogy szükség van rá, se szükségérzete összegyűjti éppen úgy a szegények filléreit, mint a gazdagok fényes adományait. Önökhöz fordulunk tehát kérelmünkkel, hazánk lelkes hölgyei! Sorakozzanak e tanoda felsegéléséhez, járuljanak hozzá: alapítványnyal, tagdíjjal, vagy további kötelezettség nélküli adománynyal, tehetségük szerint. Mutassuk meg mi nek is, hogy a művelődést nemcsak szeretni, hanem eszközölni is tudjuk; mutassuk meg, hogy jogunk van hozzá, mert érdekében áldozni készek vagyunk! Nemkülönben kérjük önöket is tisztelt emberbarátok! kik oly szerencsések jeles tanodát istél reményét élvezhetni, ne vonják meg pártfogásukat ez intézettől. Oly kedvező alkalom a farsang, vigadva áldozni emberbaráti intézmények felsegélésére, jutassanak rendezendő báljaik jövedelmeiből a „nőképző-egylet“ pénzalapja javára is! Bármily csekély adomány őszinte köszönettel fogadtatik s lapok utján nyilvánosan fog nyugtattatni. A szíves adakozásokat kérjük: Gr. Teleki Sándorné egyleti alelnökhöz (Szervita-tér 2-dik sz.) vagy a következő választmányi tagok valamelyikéhez küldetni: Beniczky, gr. Keglevich Stephánia (Kerepesi út 69.), Balogh László Anna (Kerepesi út bazárépület), és Kubinyi Vilmosné (nádor utcza 24.) Veres Pálné szül. Beniczky Hermin néképző egyleti elnök. A közös hadügyminisztérium Skene-társulat, és a 4*$. A közös hadügyminisztérium megszakította a hallgatást, melyet eddig jónak látott követni, s egy röpiratban síkra száll, hogy mentse magát, s védje Skénét a felszerelési szerződés ellen minden oldalról intézett támadások ellenében. A röpirat czíme: „Die Heereswaltung und die Gesellschaft für Heeresausrüstung.“ Egy bevezetésre és hat fejezetre oszlik. A bevezetés általánosságban tárgyalja, hogy a hadsereg ereje leginkább rögtöni harczképességében állt azután a mi hadseregünkre térve át, elmondja, hogy élő anyaga (a katonák) kitűnő, hogy fegyvere is van elég, s e szerint csak a ruházatot s felszerelést kell tekintetbe venni; ezt is főleg azért, mert újabban igen sok oldalról lett megtámadva. E megtámadásokat a röpirat a rendszerváltoztatásnak tulajdonítja. Ebből kiindulva az első és második fejezet a régi rendszert ismerteti, midőn a felszerelési bizottságok útján gondoskodtak a seregről. Kimutatja e rendszernek hátrányosságát és káros voltát. A harmadik fejezet az új rendszert ismerteti, melynek alapja, hogy a felszerelési tárgyak beszerzése egy nagy tőkével bíró, s biztosítást nyújtó vállalatra bizassék. E rendszert tartja egyedül üdvösnek, és egyúttal a negyedik fejezetben a Skene-társulattal kötött szerződést is ismerteti, kiemeli czélszerűségét és előnyeit a régi rendszerrel szemben. Az ötödik fejezet a Skene-társulat lanyhasága ellen intézett vádakat iparkodik megcáfolni, s felemlíti, hogy’ most is lehetséges már felszerelni 75900 gyalog és 57000 lovas katonát, úgy hogy háború esetén alig 4000 emberre kell pótlólag megszerezni a hiányzó felszerelést. - •egipzet az előbbi rendszer költsé gelhívás a nőnevelés ügyében. „A nők munkaképessége és munkajoga“ érdekében Illésy György tíz legközelebb megjelent jeles röpiratának 46-dik lapján olvasható azon kitételre nézve, hogy az országgyűlés a „nőképző egylet“ részérel segélypénzt szavazott meg, a valóság felderítése végett ki kell jelentenem, miszerint a „nőképzőegylet'' az országgyűlés által segélypénzben nem részesült. Benyújtott ugyan, a magyar nők ezreinek aláírásával támogatva, egy országos női minta főtanoda felállítását kérelmező folyamodványt a képviselőházhoz, mely annak helyeslésével is találkozott, de eddigelé eredmény nélkül maradt. A fentnevezett röpiratban a szerző többi között Francziaország pénzügyi helyzete. A kormány Toursból Bordeauxba lett átkelése előtt egy új rendeletetbocsátott ki, mely szerint a nov. 14-ei rendeletben engedélyezett elhalasztása a kereskedelmi váltók kifizetésének 1871. jan. 15-ig hosszabbittatik meg. Emlitni is tán fölösleges, hogy ezen új haladék mily nyomasztó és kellemetlen a váltó tulajdonosokra. A kormány a bábom kitörése óta nem volt semmi tekintettel azok irányában, holott a kereskedelem érdekében több előnyben kellett volna a tulajdonosokat részesíteni, mint az adósokat. A távirda naponta 2—3-szor van igénybe véve,hogy holmi kis csatabirt szétvigyen Francziaországba, míg hallgat oly fontos körülményekről, melyek nem csak az országban levő bankárokat, kereskedőket és iparosokat, hanem mindazokat érdeklik, melyek Francziaországgal, üzleti öszszeköttetésben állanak. A vasutak megszakításával a postai közlekedés szerfelett nehézkes. Alig érkezett a kormány Bordeauxba, máris rendeletet adott ki, mely tilt minden kereskedelmi forgalmat, legyen az be- vagy kivitel, tekintet nélkül a lobogóra, a csatornának Caen és St.Valery sur- Somme közötti részén, kivéve Havret. E rendszabály alapjául felhozatott, hogy Rouen- Fecaupu és Dieppe az ellenség által vannak elfoglalva, de midőn a rendelet a parti városokba érkezett, az ellenség mind a két utóbb nevezett városból kivonult. Míg a bordeauxi kormány ily módon zárolja el a kikötőket a kereskedelem elöl, addig Lillében a honvédelmi biztos épen ellenkezőt rendelt el. A parti kereskedés eddig csak a franczia lobogónak volt megengedve. Miután Dünkirchenben oly nagy mennyiségű áruczikk van letéve, hogy az északi vasút, melynek állomásai és vagyonai betelve vannak, nem viheti tovább, és miután a közlekedés megszakítása a gyámokoknak északon és a fogyasztóknak Francziaország többi részeiben némi károkat okozna, amennyiben sok árut nem lehetne a sereghez vinni, és miután erre a franczia hajók nem elégségesek, megengedtetett, hogy a Nord, Pas de Calais és Somme megye kikötőiből az áruczikkeket a semeges hajók szállítsák más franczia kikötőkbe.