A Hon, 1871. június (9. évfolyam, 125-148. szám)
1871-06-11 / 133. szám
I ??• Ny'ám. tX-- évfolyam. Reggeli Pest, 1871. Vasárnap, j UiUU9ÁJ.» VMtóJÖGasMWIMWWÍ» M Mi Kiadó-hivat Bl: Ferencztek-ta* 7.sx.tőMxzini. Ei ftriKAi*Rl it ix Pnatán kü Jr :v vtjy Uakm lK»iw 'rsg^eti és tafc-kiadis sgyfitt: i hónapr* ......................1 frt. 8ft It*. 3 hónapra .......................a , SO , ft Iióléijrra ......................tl » — t Ab asb' kiadás posta; k ti Ru »ifid &s »tr t felfilfizetés havonkint ... 30 tar. As előfizetés a» ér falytiu minden hónapban JhagkcedlattSr s ennek bármely napján történik is,, nemjanfenn a hó ^t«3 napjától fog mámutstoi. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZAIT NAPILAP. Szerkesztési írod«: Ferencziek tere 7» sz. Beiff ttEttsi díj: 3 basábrts ily féle betfi sora . , „ 9 tr . Bélyegdij minden tangtatásArt . . 30 tat. ftnjedulEMt» hirdetések tftbbszikrí beigtatás sbörlett feodvusftbb filltételek alatt vétetne*. tol- —•• Nyílt téri d hasábos petit Sorért . . . 21. fer. Sfcr' Az idii fizetési és fiirdetményidíj a lap kiadó-h'gBtaláh# lfildondö. B titp «seilen» részét illető minden ko*honénj a szerkesztíiséghez intézendő. Bé’Twmntetlen lemdek csak ismert kezektől fogadtat sokok - Kémiátok nem adatnak hsaza. Előfizetési felhívás „A H O N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre.......................... 22 frt — kr. Fél évre................................ 11 frt — kr. Negyed évre ..................... 5 frt 60 kr. Az esti kiadag postai különküldéseért felülfizetés havonkint. 30 kr. Kilsi előfizetést Ízeket nem kiláttak, mert senki te»« használja, s sokkal egyszer«.»!» is a pénzt postai utalványozással küldési, mert firszert bérmentesíti^» csak E krgyczárba kerISl A „HON“ IkiadóhivatalH. FEST, JÚNIUS 10. A magyarság. A német nemzet nagy győzelme nemcsak az állami, de a nemzeti egyensúlyt is felzavarta. A „nemzeti egység“ eszméje Olaszországban csak jó oldalairól tűnt fel : használt a szabadságnak és nemzeti hatalomnak is. A német egység is megtenné a „hatalom“ gyümölcsét, de nem a „szabadságét.“ Benne teljesen igazolva van Eötvös tanú a nemzetiségről, hogy t. i. az hatalmi vágy és nem szabadsági tendentia. De ez csak a jelenre nézve áll. A jövőnek meg kell teremnie a szabadságot is. Azonban míg ez bekövetkeznék , a „hatalmi“ korszak uralkodása, igen természetes, reactiót kelt fel nemcsak az európai államokban, melyeknek egyensúlyát zavarta meg, hanem a nemzetekben is, melyek nemzetiségüket féltik. E tekintetben mi vagyunk elsősorban érdekelve. Nemcsak azért, mert a hatalmas német nemzet tőszomszédunk, hanem azért is, mert hazánk földön is kiterjeszté az ágait és a többi nemzetiségekkel együtt úgy környez, hogy ha erőszakos terjeszkedési vágyakat nem is tételezünk benne, már elszigeteltségünknél fogva félthetjük nemzetiségünket és minden lépten-nyomon, minden perczben éber szemmel kell őrködnünk a felett, ha mindjárt — ismétlem — az idegen elemek csakis természetes tenyészésnek örvendenek is és mesterséges utón nem neveltetnek. Miután el van ismerve a nemzeti egyéniség lételének jogosultsága ép úgy, mint az emberi egyéniségé, sőt a civilisatió gazdagsága és haladása követeli, hogy a tudomány, művészet és ipar számára minden nép természetes erői és gazdagságai használtassanak fel: nem lehet a jogosultságot megtagadni a magyarság életigényeitől se. Mely igények csakis a politikai jogegyenlőség és társadalmi szabadság határai közt mozognak. Mi élni akarunk és ez kötetessé,emeljük azt ki is — politikaigünk; gyarapodni akarunk és nehez jogunk van. E czélra felhasználunk minden politikai és társadalmi jogos eszközt. Azt fordítjuk czéljainkra, a mi a mienk; nem veszünk el mástól semmit, de más se bántsa a mienket. A politikai tért kormányunk és hatóságaink foglalják el. E téren sokat mulasztottak, főleg a kormány és városok. Jó lesz, ha észreveszik magukat. A kormány kiadványai és hivatalnokai a hatóságok levelezése és tanácskozási nyelve — sokat használhatnak vagy árthatnak a nyelvnek és nemzetiségnek; a szerint, a mint azok kötelességüket e tekintetben teljesítik vagy nem. Nemcsak közvetlen eredményeiben, de közvetve is nagy e tekintetben az állam hatása, mert „Jovis ad exemplum totus componitur orbis“ — áll, főleg ott, hol nyelvről van szó. Ezzel szoros kapcsolatban áll vasutaink, hajótársulataink, a kormány engedélyétől függő pénz és iparvállalataink egész sora. Mennyi tért foglalhat itt egy ügyes kormány a magyarság számára — azt megmérni se lehet. Valaminta hatóságok, megyék és városok, saját kebelükben, a közmunkákat végző iparosoktól, a takarékpénztárakig, erőszak nélkül — egyszerűen szabad tetszésüktől függő választásuknál fogva igen nagy tért biztosíthatnak nyelvünknek és nemzetiségünknek. Azután jó a társadalom. Ott van a mágnás „salon“ja, a polgár háza, üzlete, és mindenkinek társadalmi, ipari, üzleti összeköttetései. Hány alkalom és hely van, hol erőszak és saját kárunk, sőt idegen nemzetiségbeliek sérelme nélkül, érvényre juttathatjuk a magyarságot! Nem csak a nyelv conserválása és társalgási érvényesítése útja ennek, hanem a nyelvet beszélő hasznossága és műveltsége is. Ha iparosaink, gépészeink, ügyvédeink, gazdáink, papjaink magukat értelmiség és ügyesség által fölénybe tudják helyezni a más nyelvű versenytársaik felett, akkor biztosíták a legméltányosabb és biztosabb után nemzetiségünk érvényülését. Hány pap tarthat meg vagy szerezhet egy egész falut,hány gazda, kereskedő, iparos stb. egész családokat, helységeket — a magyarságnak ! Ha politikánk a legszabadelvűbb és legdemokratikusabb, földmivelésünk legelőrehaladottabb, iparunk legjobb, papjaink, hivatalnokaink, ügyvédeink legműveltebbek lesznek az országban, akkor mindaz, ki haladni akar anyagilag vagy szellemileg, hozzánk csatlakozik, mert ezt fogja parancsolni saját érdeke, haszna. És a haszon a legjobb nyelvmester. Az anyagi és szellemi kincsek a nemzetiség legbiztosabb alapját képezik. Követeljünk elismerést nyelvünknek, de érérettség és társadalmi hasznosság által. Favre mond: „Egy talpalatnyit se Francziaországból!“ De nem volt képes szavát érvényesíteni. Mi mondjuk: „Helyet a magyarságnak“ — de aztán legyünk képesek azt kivívni és biztosítani — anyagi és szellemi felsőbbség által. Hegedűs Sándor. TARCZA. Eppur sí mude! (És mégis mozog a föld !) Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. Negyedik kötet. (Folytatás.) Közelebb az éghez. Az ünnepélyek harmadik napját elfoglalta egy igen istenes mulatság: a templomszentelés. A megboldogult nagynéne egy fogadalmi templomot építetett Kordiczán,mégpedig kivül a falun, mert oda, az akkori rongyos viskók közé a költséges templom nem illett volna. Azt mondják, hogy kétszázezer forintba került. Bálvándy annyival kevesebb pénzt örökölt nagynénjétől. Barátai azzal szokták fenyegetni, hogy: „jól viseld magadat! mert ha a nagynénéd megtudja, hogy gonoszkodol, még egy templomot építtet!“ A kegyes úrhölgy azonban nem érte meg, hogy ájtatos építményét felszenteltesse, s e feladat unokaöcscsére jutott, meg is történt egy füst alatt a statutio alkalmával. Kálmán csakugyan ott töltötte az éjt a színészek sátorában s ott aludt velük együtt a bükklevélből vetett ágyon. Reggel korán felkerte Bányaváry alvó barátját. — Ébredj ! Aurora musis amica ! A hajnal a múzsák barátja! mondá hajdani praeceptorunk. Viszonozzuk a barátságát. Ez a nap ünnepnap nekünk. Hallod, már harangoznak! De odakinn az erdőben is szól az erdők harangja, a kukák. Mi nem megyünk a templomszentelésre. Mit keresnél ottan ? Mit bámulnád a szent képeket, festetteket és élőket. Magasan vannak azok. Nehéz azokat onnan leimádkozni. —■ Te jösz velünk. Mi közelebb megyünk az éghez. Mi felmegyünk az oltárra. Látod azt a sziklaormot, amit a kelő nap megaranyoz? Az az oltár! Oda mászunk ma fel. Te, Czilike, meg én. Mi hárman. Ott annyival közelebb leszünk az éghez, a mennyivel távolabb minden emberi arcztól. — Jó. Én megyek veletek. Monda Kálmán. Czilike örült, mint egy gyermek, a hegymászó sétának. Kálmán csak öltönyt váltani s oldaltáskáját elhozni futott egy perezre szállására. Bányaváry összepakolt mindent, a mi az útra szükséges: a vándor színésznek gyakorlata van már ebben. Evő, ivó eszközt, s a miből étel és ital kitelik; vashegyü borokat,tűzszerszámot, fogadott egy kalauzt, ki őket az oromra felvezette, annak a hátára kötötte a podgyászt s aztán megindultak jó kedvvel, előbb egy korty szilváiéiul erősítve meg kebleiket a reggeli friss léghez. Czilike is ivott abból. Színésznő korában az embernek mindent összevissza kell inni. Kálmán puskát is akart vinni. — Minek az ? monda Bányaváry. „Me lupus .. . fugit inermem.“ (Engem fegyvertelent kikerül a farkas.) Inkább ha valamit akarsz vinni a karodon, nyújtsd Gzilikének s vigyed őt. Kálmán meg volt elégedve a cserével, ott hagyta a puskát, karjára vette Gzilikét s amig az ut oly széles volt, hogy ketten mehettek egymás mellett, mentek kar karba fűzve. Bányaváry nem hagyta útitársait gondolatokba elmerülni, tartotta őket az egész után beszéddel. — Emlékszel-e rá Czilike, mikor tavaly ilyenkor igy vándoroltunk a tót hegyek között az egész truppal. Kifogyott az úti eleség már két napja. Reggeltől késő délutánig nem volt egy harapás a szánkban, s a mi szamócza az útfélen termett, mind felettük zölden. Nekem már tűzkarikát hányt a szemem az éhségtől. Akkor egy kastélyt pillantunk meg az út mellett; nagyszerű park vette körül, bekerítve nagy magas kőfallal. Hah! itt emberek laknak! Ha emberek, étellel élnek. Én ide berontok. Rajta! Felmásztam a falon, beugrottam a kertbe, keresztül törtem a komondorokon fel a kastélyba, ott találtam egy ideális szép fiatal házigazdát, meg egy angyali jóságú púposhátú asszonyságot; bemutattam magamat: „én Bányaváry direktor vagyok, itt haldoklom a truppommal az útban éhség miatt, nagyságtok mentsenek meg bennünket a haza számára“. Hah! micsoda öröm volt az! Behívták az egész truppot, három napig el nem eresztettek; a súgó nem fért negyednap a sugólyukba, úgy kihizlalták. S én három napig udvaroltam az áldott jó paposhátu asszonyságnak s hagytam ábrándozni a bálványszép házi urat Czilikével. — Eredj te nagy bolond! feddé et Czilike tréfás nehezteléssel. — Hah! De negyednap már bandériummal jöttek elénk a szomszéd városból, ahova hivatalosak voltunk; száz kocsi kísért odáig, s taraczk durrogással fogadtak, mint a fejedelmet, s volt aztán minden jó, ami kell. Hát nem okosan tettük-e, hogy három nappal előbb nem haltunk meg éhen? Hja barátom, a színésznek élelmesnek kell lenni, látni, menni és győzni. Hát mikor egyszer meghallom, hogy N . . . a restauratio lesz, nosza hirtelen felpakolni, berukkolni, elfoglalni a tért: ez most itt nagyszerű alkalom aratni babért és húszasokat. Az ám, de egyet kifelejtett a hadvezér a számításból: azt, hogy tisztújításkor minden ház úgy el van foglalva vidéki nemes urakkal, hogy még csak egy kiadni való kapualja sincs a városban sehol. Itt vagyunk az utczán, az ég alatt. Az még a kisebbik baj, de nagyobb fejvakarás az, hogy hol játszunk ? A vármegyeház terme kell magának a vármegyének. Van egy nagy pajta, meg egy sóraktár , de azt meg az egyiket elfoglalta a fehér tollas, a másikat a fekete tollas párt kortestanyának. S azt ide nem adja a herkópáternek sem. Azonkívül pedig semmi nagy épület a városban. — Semmi ? mondok , hát ez mi ? mutatok rá. Szent borzalommal rebegik: „Kolostor.“ No ha kolostor, hát játszunk itten! — Barátok laknak benne! — No ha barátok, hát akkor jó barátok leszünk. Mondók és beállitok hozzája«. Egy óra múlva meg volt hódítva az egész konvent; a confraternum tárt karokkal fogadott keblére, ott maradtunk náluk az egész tisztujitás alatt. S mondhatom, hogy soha becsületesebb, fidelisebb pajtásokra nem akadtam, mint ezek a jószivü barátok voltak. — S ott játszottatok a klastromban ? kérdé Kálmán. — Ott bizony. A refectoriumot alakítottuk át színpaddá. A tisztes szent képeket bevontuk nemzeti szinti függönyökkel; s püspök, kanonok, apátúr foglalta el az első sor zártszéket a néző helyen, s úgy tapsolt, majd a tenyere szakadt el bele. Azóta nagyrabecsülöm a pápista papokat. A mi consistoriumunk mind exkommunikálta volna őket. Képzeld, Patakon megtiltották a diákoknak és professoroknak a színházba járást. Barbárok ! Ha tudnák, hogy mi az a komédiás ? Mikor olyan vidékre jutunk, ahol még a csizmatalpat nem viselik, hanem eszik, egy hét alatt odaszelidülnek az erkölcsök, hogy még a gyerek is megtanul köszönni. Ráczok, tótok városában, ha felütjük sátorunkat, az, aki nyelvünket nem is érti, odajön, egymás hátára mászik s hallgatja a szavunkat, mint a profécziát s tapsol annak a szónak, a mit a ti tehetetlen országgyűlési articulusaitok fejébe nem vernek soha; ha pedig mi szólunk egyet az ő nyelvén, ha elővesszük az ő hőseit, Mihály vajdát, Cserni Györgyöt, ha elénekeljük az ő dalait, extasisba jön, tombol örömében s összecsókolja még a körmünk hegyét is. S azt mondja: „Kedves magyar !“ Bányaváry maga is el volt ragadtatva túlzásai által. — Te ! monda Kálmánnak, eléje állva s Czilike kezét megfogva. Ennek az „én királynémnak“ sokkal több hű jobbágya van már ebben az országban, mint az igazinak ! — Milyen tréfás kedvedben vagy ma, te Sándor ! monda Czilike. — Hát nem igaz ? Nincs-e nekünk fejedelmi birtokunk ebben az országban ? Miénk az egész országban — minden út és ösvény ! Akkor aztán rágyújtott a dalra Schiller Haramiáiból : Mai számunkhoz egyiv melléklet van csatolva. Mi lesz a jogakadémiákból ? Mióta hazánkban közoktatásunk reformja megkezdetett, ezen kérdést uton-útfélen lehet hallani, s valóban, nem ok nélkül. Nagyon érdekes kérdés ez olyan országban, melyben túlnyomó még eddig azon emberek száma, kik a jogi pályán keresik boldogulásaikat. Ezen pálya az, mely a dicsvágyó ifjakat fényes jövővel,mely a higgadt, gyakorlati felfogású férfiút hatalom s befolyással s gyakran tekintélyes vagyonnal kecsegteti. S minthogy nálunk az ipar, kereskedelem terén kínálkozó demokratikus munkásság, nyújtson bár a szorgalmas munkásnak jólétet, vagyont s bármily boldogságot, egyet még demokratikus kalmázzal bevont, de belől lehetőleg aristokratikus érzelmeket ápoló társadalmunk körében nem biztosíthat, s pedig azt, mit a jó családok tagjai minden másnál inkább keresnek, s mit a latin distichon ekként ad tudnunk : „Dat Galenus opes, Justinianus honores“ tehát épen honort, mit napjainkban nem anynyira tiszteletnek, mint inkább méltóságnak kell fordítanunk; azért tódult eddig elés tódul még jóformán ifjúságunk tekintélyes része ma is azon csarnokokba, melyekben a jogi s államtudományok tanai adatnak elő«. Minthogy pedig tudjuk azt mindnyájan, kik akár kötelességből, akár az ügy iránti melegebb érdeklődés folytán, iskolák s tanügyek körül forgolódunk, miszerint azon jogi s államtudományi műveltség, melyet az" egyetemet egy és más ok miatt nélkülözni kénytelen magyar ifjak, vidéki, királyi a felekezeti jogakadémiákon nyernek, épen a tudomány szempontjából nem kielégítő : nem lesz érdektelen azon kérdés felvetése , vajon a kormány mit szándékozik jogi műveltségünk emelése tekintetéből tenni, s ehhez önkényt függed azon igen érdekes másik kérdés, mi lesz a jogakadémiákból? Miután ezen ügy körüli vizsgálódás két egymástól különült ágra, t. i. királyi és felekezetire szakad, lássuk egyenként, hogyan áll a dolog egyik és másik helyen. Azok, kik a királyi jogakadémiák benső szervezetét kiválóan ismerik, nem fogják tagadni,hogy azon állapotban, melyben jelenleg síelődnek, a közműveltség kára nélkül tovább fenn nem tarthatók. Nem lehet ugyan tagadni, hogy egynémely palliatív reform újabb időkben nem jön életbe léptetve, de épen mivel palliatív volt, tévesztő hatását. Toldozásfoltozás azon intézeteken, melyeket a kor átlépett, soha sem segít: ezek igénylik a gyökeres reformot, oly reformot, mely kopott arczulatukat teljesen átváltoztassa, vagy ha ez nem lehet, azokat az élők sorából kitörölje s más tudományosabb alapokon szervezett organismust léptessen helyökbe. Fájdalommal kell constatálnunk azt, mikép vidékenként szórványosan egyik-másik jogakadémia jobb sorsra méltó, kiváló tanerőkkel dicsekszik. Fájdalommal, — mondjuk — mivel ezen intézetek tudománytalan, korhadt szervezete a helyett, hogy a jelesebb tanerő kifejtését elősegítené, azt korlátozza, akadályozza s idő folytával rendszeresen elnyomorítja. A középszerű vagy a középszerűségen alul eső csak elmozoghat, mivel biztosítva érezheti magát a felől, hogy stagnatiója, hála a rendszernek, észrevétetni nem fog. Korunkban minden tudomány előbbre tör, rohamosan halad s igen természetes, hogy a magyar által kiválóan kedvelt jogtudomány sem maradhat hátra, fejlődik minden részeiben. Fejlődik oly hatalmasan, mikép egyes ember, legyen bár még oly szorgalmas vagy tehetséges is, a tudomány egészét csak halvány körrajzokban s annak mélységét csak egyes szakok részleteiben foghatja fel s művelheti. Az egész tömegre komolyan kiterjeszkedni nem lehet. A jogakadémiai tanár pedig a tudománynyal szemközt épen ellentétes helyzetben van. Neki azért nem lehet egy szakot művelnie s azon egy szak részleteibe merülnie, mivel a tudományos szegénység rendszere azt követeli, hogy sokoldalú legyen, néha sok, valamivel jobb esetben néhány tantárgygyal foglalkozzék. S ezt kénytelen tenni, mivel a jog- és államtudományok mezeje roppant kiterjedt s ezen a nagy mezőn egy-egy királyi jogakadémiánál csak hat rendes tanár barangol. A jogakadémiai tanárnak e szerint nincs és nem is lehet egyéb feladata, mint tantárgyain évenkint végigmenni, azokat tanítványaival betaníttatni s igy minden komoly tudományos munkát mind önmagára, mind tanítványaira nézve lehetetlenné tenni. Így áll a dolog a királyi jogakadémiákon; lássuk most az érem másik képét, a felekezeteknél. Ez sem vigasztalóbb. Ha a kormány nem tudta a tudomány igényeihez mérten berendezni akadémiáit, annál kevésbé várható ez a felekezetektől, melyeknek anyagi ereje sokkal korlátoltabb, mint amazé. Némely felekezeti tanintézetben egy, másban két, ismét három rendes tanár alkalmaztatik. Ha segítség kell, még a nagyobb iskolák is odafordulnak gimnáziumi, mindenképen túlhalmozott tanáraikhoz.Tallunk rá több példát, hogy 6—8 fontosabb tantárgy egy tanár kezében összpontosul, 3—4 tantárgynál kevesebbet pedig egy sem adhat elő, mivel így kívánja a rendszer, azelőtt pedig meg kell hajolni a tudománynak is. Kérdezzük már, lehet-e komoly tanulmányozást, tudományos eredményt várni szellemileg túlhalmozott s anyagi szegénységgel küzdő protestáns jogtanárainktól ? Valóban nem lehet, a ha ily követelés támadna, az minden tekintetben méltánytalan lenne. Nem akarunk részletekbe bocsátkozni, szükségtelen szaggatni az égető sebeket, mikor úgy is fájnak. Elég annyit megjegyeznünk, hogy sem a királyi, sem a felekezeti jogakadémiák nem állnak a tudomány színvonalán, s nem képesek megadni Újainknak a valódi jogi s államtudományi műveltséget. Ha ez így van, pedig hogy így van, azt a jogászgyűlés hatalmasan demonstrálta, akkor ezen gyökeresen kell segíteni. De mikép ? Ezen kérdés első pillanatra nehéznek látszik. Csak látszik, ha palliatív rendszabályokon jártatjuk eszünket, de ha komolyan intézkedni merünk, a nehéz feladat könnyűvé válik. Palliatív és a dolgot zsákutczába vivő rendszabály lenne az, ha a kormány a tarthatatlan jogakadémiákat jól roszul kitatarozná, néhány tanerőt az eddigiekhez szerződtetne stb. Ez nem vezetne czélra, mivel magát az intézményt nem reformálná, túlfelől pedig azt sem érnénk el, hogy a felekezetek valahára szüntesssék meg a főiskoláikhoz függett jogi tanfolyamot, mert hiszen némely palliatív reformra ők is képesek. A reform csak akkor lesz czélszerű, ha nem melléktekinteteket legyezgetünk, hanem magát a czélt vesszük szemügyre. A jogakadémiák czélja nem volt és nem lehetett más, mint szűk látbörű suit disant gyakorlati jogászokat, rövid uton képezni, mely valóságos tudományos sommás eljárás. Mi azt valljuk, hogy minden intézetnek tudományt adónak kell lenni, azaz minden tanár tartozik a tudományt azon fejlettségében adni, közleni, melyben az jelenleg áll. Miután pedig a sokfelé szétszórt királyi és felekezeti akadémiák erre képtelenek, leghelyesebb reform azoknak megszüntetése. A kormány ha saját akadémiáit megszünteti, jelt ad a felekezeteknek arra, hogy példáját kövessék s a jogi miveletlenséget tovább ne burjánoztassák. S a felekezetek be fogják látni, miszerint érdekeiket nem sérti, ha jogot nem tanítanak is főiskoláikban,s lemondva jogakadémiáikról, szervezni fogják gimnáziumaikat s theologiai intézeteiket a mai tudományos igények szerint. A kormány pedig ha igazán óhajtja és akarja a reformot, tegye a következőket: Megszüntetvén az elévült jogakadémiákat, állítson a vidéki nagyobb városokban valódi jogi fakultásokat, mely fakultások legyenek úgy szervezve mint van vagy lesz az egyetem jogi fakultása. A felállítandó fakultás válassza önmaga rektorát, dékánjait s legyen egy saját körében szabadon, függetlenül rendelkező s működő tudományos testület,legyen mintegy az egyetem emanatiója, valóságos delegált egyetemi fakultás. A tudományok a jogi fakultás körében kellő alapossággal, méltó terjedelemben, szakavatott mélységben tárgyaltassanak, s ne rövidletekben, melyek csak a jogászi felületesség gyakran lelkiismeretlenség ápolói. Ha azonban csakugyan komolyan akarja a kormány, hogy a jogi fakultások a tudomány templomai legyenek, szervezzen melléjük, velük kapcsolatban, bölcsészeti fakultásokat is, mivel meggyőződésünk az, miszerint valódi, akár jogi, akár egyéb tudományos alapja csak annak lehet, ki helyes és alapos bölcsészeti műveltséggel bír. E nélkül amaz egyoldalúvá válnék, s oly a múlt megszokottságaiba visszahajló tendentiákat mutatna, melyek még ezen új és széles intézményt is képesek volnának sikertelenné tenni. Kun Pál: A „Reform“ vámpolitikusához (M.) A vámrendszer felett megindított eszmecserét a „Reform“ úgy látszik nem hajlandó folytatni, idestova egy hete, hogy minapi czikkünkre tett észrevételeit megcáfoltuk és a megvitatandó fő elvi kérdést határozottan feltettük. De a Reform úgy látszik megijedt e tárgytól. Átlátja, hogy neki és pártjának csak ártalmára lehet az, ha a mostani vámrendszert feszegetjük. Mert lehetetlen ekkor be nem látni azt, hogy az önálló magyar vámterület feladása nagy hiba volt. „Mily szabad az életünk Kéjjel telt világunk. Erdő mélyén fekhelyünk, Hold a napvilágunk.“ A hegytetőre haladók előtt újabb meg újabb tájak bontakoztak ki. Regényes völgyek váltották fel egymást. Egy ponton megállt Bányaváry, ahonnan napsütötte völgyet s völgyben elszórt házakat lehetett látni. — Nézd bajtárs! minő kép ez ? Az a bolond báró azt hiszi, hogy ez a messze vidék az övé, pedig nem igaz: ez a mienk, övé csak a füstpénz, meg a hamuzsir belőle: mienk a gyönyör, a mit e látványban érezünk, a a miről ő nem is tud semmit. Övé jobbágyainak véres verítéke ; mienk a népnek a szive, a költőé, a színészé. Sivitott-e olyan nagyokat az orosz, mikor földes urát éljenezte, mint akkor, midőn nekünk tapsolt? Mi vagyunk az ország főurai: a költő, a színész. Engem nem köt a sárhoz a föld birtoklása : az egész az enyim ! A havas hegyláncztól a zöld hasábos rónáig. S a tornyosuló fergeteg, mely villámczikázva jó elverni a szép zöld vetést : nekem az is gyönyör: beleéneklek az ég zengésébe! Engem nem aggaszt a holnap , pedig a halhatatlanságért küzdök! Ma gazdag vagyok, holnap koldus : egyik se baj! Nem törődöm vele. Nézd meg azt a gyönge virágszállott karodon! annyiszor aludt ölembe hajtva fejét koszorúkból vetett ágyon, ahányszor puszta földön, hideg szalmán, betakarva bíborpalásttal, vagy rongyos köpönyeggel, s az egyforma gyönyör volt neki. Pedig minek volt nevelve! Hogy se szellő, se emberszólás nem érte soha! Oh hidd el, hogy nem az a boldogság, minden nap vetett ágyban aludni! Nem az az élet, mindennap háromszor terített asztalhoz ülni. A gyomornak is van gyönyöre ! S a szabadságnál kezdődik az ember. Ami azonkívül él, az mind kutya, birka, hangya, vakondok, igavonó barom. Ne légy te az soha! Rosz dolog ugyan az üres gyomor , de az üres szív még roszabb. (Folytatása következik.)