A Hon, 1873. január (11. évfolyam, 1-25. szám)
1873-01-15 / 11. szám
Buda-Pest, 1873. Szerda, jan. 15- 11. szám. XI. évfolyam. Reggeli kiadás. Szerkesztési íve ila Barátok-tere, Athenaeum-épület 1.emelet. Kiadóhivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: X hónapra...................................2 frt — kr. 5 hónapra...................................6 „ „ 6 hónapra...................................12 . — „ Az. esti kiadás postai kulinküldéseért felülfizetés havoui.lat . . . . 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Borraentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátok tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI KAPITAL. Előfizetési felhívás „A HON" X1-dik évi folyamstra. Előfizetési árak: Negyedévre . . 12 frt 6 n Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Hon kiadóhivatala“ czim alatt Pest, Ferencziek tere 7. sz. alá küldendők. A „HON kiadóhivatala, Buda-Pest, január 14 Az osztrák bank okmányai. Az osztrák bank f. január hó 18-án tartamtja közgyűlését és e közgyűlés elé fogja a kormányzóság terjeszteni azon okmányokat is, melyek az osztrák bank és a magyar pénzügyminiszter közt a múlt évi mártius 4-től nov. 27-ig folytatott alkudozásokra vonatkoznak, így tehát legalább részben kezeink közé jutottak azon okmányok, melyeket a magyar kormány minden unszolásunk daczára sem bocsátott nyilvánosságra. Ebből látszik, hogy a nyilvánosság iránt nagyobb tisztelettel viseltetik az osztrák nemzeti bank, mint a magyar kormány. Mi ez okmányok tartalma és miben áll azoknak mostani hordereje ? Ez utóbbi kérdésre kell megfelelnem előbb azért, mert mint tudjuk, azon alkudozások, melyekre ez okmányok vonatkoznak, a múlt év végén félbeszakadtak, és azután következett be a kormányválság, az osztrák és magyar pénzügyminiszter közti alkudozás, Kerkapolynak azon nyilatkozata, (a válság alkalmával) hogy csak azon esetben vállal tárczát, ha bankügyi terveit az uralkodó helyben hagyja,e végett Gödöllőn kihallgatáson is volt — és elfogadta a pénzügyi tárcát. Tehát azon 15 okmány kelte óta, melyekkel most foglalkozunk, a helyzet sok részben változott, sőt lehet, hogy a bankkérdés szempontjából reánk nézve kedvezően változott , de azért ezen okmányokból oly tanulságokat meríthetünk, amelyekből a jelenlegi helyzetre, sőt a jövőre is bátran vonhatunk le következtetéseket. Ugyanis miről szól a maz okmányok tartama ? A megszorult magyar pénzpiacnak segélyt akart Kerkapoly kieszközölni és e végett az osztrák banktól azt kérte, hogy magyarországi fiókjainak dotatióját emelje oly arányban, hogy az osztrák és magyar fiókok dotatiója a quota szerint, a 68 : 32 aránynak feleljen meg, követelte e dotatio felosztásának és kezelésének, egyönálló igazgatóságra bizását. Ennek fejében megígérte Kerkapoly az osztrák banknak, hogy kiváltságát 1876-ig törvényesen megerősítteti a magyar országgyűlés által is és azonnal hozzá kezd a végleges kiegyezéshez, kötelezvén magát arra, hogy amit vele végez, azt a magyar országgyűléssel elfogadtatja. Sok irka-firka után, végre az osztrák bank tett annyit (természetesen saját üzleti haszna érdekében) hogy az öszszes magyar fiókok dotatióját 4 és fél millióval emelte; de ennek fejében egyfelől Kerkapoly elhallgatott azon követeléssel, hogy a 32 aránynak megfelelőleg emeltessék a magyar fiókok dotatiója, sőt azzal is, hogy legalább az 1869-iki aránynak megfelelőleg még tovább emeltessék ama dotálló, továbbá nyíltan lemondott már odt. 27-én a még július 20-án is követelt önálló magyar igazgatóságról és több fiók felállításának követeléséről, és másfelől az osztrák bank azon követeléssel állott elő, hogy miután ő a budai alkudozásoknak eleget tett, (persze ez nem igaz) Kerkapoly is teljesítse ígéretét, szentesíttesse kiváltságát és kezdje meg vele a végleges alkudozást. Ez minket még nem lepett meg, mert azt mindig tudtuk, hogy az osztrák bank a legvakmerőbb követelő, de meglepett az, hogy az osztrák pénzügyminiszter is azon nézetben volt, hogy az osztrák bank csakugyan eleget tett kötelezettségeinek. Ez mutatja, hogy milyen szűkkeblűséggel tekinti nem csak az osztrák bank, de az osztrák pénzügyminiszter is a magyar bank ügyét és már ebből is levonhatjuk azt a tanúságot, hogy szomorú kilátásaink lehetnek az osztrák részről jövő bankügyi concessiókra nézve, mert bár változott a helyzet és a múlt évi alkudozások reánk nézve semmi kötelezettséggel nincsenek (hacsak Kerkapoly nem kötelezte magát valamire, ez egyébiránt az ő dolga), de azt bátran elmondhatjuk, hogy az emberek, az érdekek és az érzelmek nem változtak, és ha mi az osztrák banktól vagy az osztrák pénzügyminisztertől várjuk az önálló magy.bank létrehozásának bármely alakban való elősegítését, avagy csak megkönnyebbítését, akkor ugyan keserűen csalódunk. Van azonban a 15 okmány fenebb említett tartalmában még egy más nevezetes tanulság is. Ugyanis Kerkapoly még abban a kevés követelésben is, hogy az osztrák bank a magyar fiókok dotatióját 32 quotaaránynak megfelelőleg emelje a meg retirált, sőt később az 1869-iki dotatiónak megfelelő felemelés helyett is 4 és fél millióval beérte. Mert alkudozások elején június 2-án azt követelte, hogy a 32 arány azonnal és minden hiány nélkül kitöltessék és már október hó 27-én nyiltan kijelenti, hogy e követelésétől, valamint az önálló igazgatóság és fiók szaporítás követelésétől eláll és csak azt kívánja, hogy a 32-es arány csak a dotatió emelésének határvonalául, maximumául tűzessék ki, melynek az osztrák bank ne legyen köteles azonnal eleget tenni (aminthogy soha nem is tett) hanem az a „eshetőleg“ „a szükségnek megfelelőleg“ — közelítse meg azt. És e nevetséges gyengeség, e lealázó megretirálás mellett az osztrák bankkal mégis mindig a végleges megoldás iránt miniszteri biztosokkal folynak az alkudozások — az előleges kikötések teljesítése nélkül! Tehát még a magyar pénzpiac legszorongatottak állapotában is, a legegyszerűbb és csakis az osztrák bank hasznára szolgáló üzleti (nem jogi vagy kiváltsági) concessió követelésénél is a magyar pénzügyminiszter a legnagyobb erélytelenséget tanúsítja, és két határozatlan szóban ismét az osztrák bank önkényére bízza a válságban lévő magyar pénzpiacot, eláll a határozott arány követelésétől, hogy az osztrák bank tetszésére bízza az „eshetőség“ és „szükség“ belátását és annak kielégítését. Gondoljuk meg azt, hogy akkor, midőn a pénzügyminiszter ezt a borzasztó nagy gyengeséget tanúsítá: a magyar pénzpiacz a legnagyobb válságban volt és első, határozott követelése mellett harczolt minden jobboldali pénzember érdeke, minden jobboldali hírlap — és azután képzeljük azt, hogy akkor,mikor egy önálló magyar bankról lesz szó, mely ellen sok pénzemberünk érdeke harczol, mely mellett egy jobboldali lap sem mer határozottan fellépni — mekkora lesz Kerkapoly bátorsága ! Bizony, bizony félünk. Legalább a fenebb említett 15 okmány tartalma rosz sejtelmekkel tölt el. Vajha csalódnánk! Hegedűs Sándor. — A baloldali kor tegnap esti (január 14.) értekezletének tárgyait a lóbeszerzési törvény, a telepítvényesekre vonatkozó módosítványok s a pénzügyi bizottságnak a költségvetésre vonatkozó általános javaslata képezték. A kör az ország lovait csak a magyar katonaság számára hajlandó megszavazni. A telepítvényesekre vonatkozó módosításokat csekély megjegyzéssel elfogadja. Ezután a költségvetés általános tárgyalásánál követendő módozatokról tanácskozott. A „HON“ TÁRCZAJA. Liszt hangversenye. A Honban jött ugyan már egy nyúlfarka tudósítás a hangversenyről, de Liszt hangversenye olyan nevezetes esemény, hogy szabad arra még egyszer visszatérni. Általában, korrajzi tekintetből megjegyzem, hogy a zene nálunk nem liberális tantárgy. Petőfi annyira unmusikalisch volt, hogy a színészetet csak azért hagyta el, mert énekelnie is kellett volna: „Pejszen fűrészelhet ön azzal a hegedűvel a fülem mellett! mondá Szabó karmesterének, ki erővel be akarta tanítani valami népdalra, — nem megy abba egy hang se bele; — Bajza népszerűségének egyik alapja az volt, hogy az operát nélkülözni tudta; — Gál József elbeszélése, a „Zenember“ a zenekedvelők karrikirozásával kapott országos hírre. Deák Ferenczet, Ghyczy Kálmánt nem látta senki annyiszor a színházban, ahányszor üstököscsillagot az égen s aki nem hallotta még Kerkapoly minisztert énekelni, az nem hallott semmit olyan nincs több. Én voltam oly szerencsés. Aki nálunk zongorázni tud, az abba a hírbe keveri magát, hogy luthernus, a puritán kálvinismus még az orgonának is útját állta, ez emlékezetes mondattal:„minek a templomba a duda?“ S Magyarország leghíresebb nagy államférfiának egy emlékezetes költségvetés alkalmával ezen szavait jegyeztem fel : „utolsók a komédiások.“ Tehát nálunk zenéhez érteni nem liberális dolog; én sem értek hozzá. Pedig hát a zene a „világnyelv.“ Magyar írónak, magyar színésznek keskeny birodalma van, de a zeneművész az egész világnak szól, s midőn a műveit világ Liszt Ferenczet a zenevilág királyává koszorúzza meg, az egész nemzetünkre nézve koronázási ünnepély, mely hazánk autonómiáját bizonyitja. Egy napon egy levélkét találok asztalomon, tisztelt barátom Orczy Bódogtól,melyben tudatja velem, hogy Dunkl úr nagyfontosságú hazai ügyben kíván velem értekezni. ? ? ? (Vasutügy. — Nemzeti bank ) Nem az volt. Dunkl ur vasutjai a legvékonyabb síneket használják a világon, amiket zongorahúroknak neveznek, azokon szállítja e szét a világba, (a Rózsavölgyi és Társa zenebankár consortium ezége alatt, a hazai zeneművészet terményeit s importálja a külföldet. Ez a tisztelt nagy cégbirtokos azzal a propositióval lépett elém, hogy minekutána Lisztnek van egy nagyszerű zenekisérete Bürger Leonórájához, azt pedig Ábrányi Kornél lefordította magyarra, nem volna-e hajlandó Jókainé azt a balladát Liszt kísérete mellett elszavalni ? Elbámultam! Jókainé épen a konyhára adott ki. „Hát értesz te még ehez“? — Kérdezem tőle. — „Megpróbálom.“ — Felelt rá az asszony. Az ígéret után következett, hogy a szavalmányt és a zenekíséretet össze kellene tanulni a két együtt-előadónak. E végett Liszt meglátogatott bennünket. Egyedül jött. Olyan igénytelen volt megjelenése, hosszú ősz hajával,egyszerű fekete öltönyében, hogy a házmesterné azzal fogadta: „csak jöjjön bácsi, — majd én bevezetem.“ Azután bevezette hozzám, — én pedig Jókainéhoz. Hajh, bizony huszonöt éve már annak, hogy ugyanazon deszkákon találkoztak. A viszontlátás igen szívélyes volt. — Liszt mentette magát,hogy még mindig nem tud magyarul,Jókainé megfeddezte, hogy hát miért nem tanult meg ? Liszt erre megfogadta, hogy rögtön hozzá fog, és nyelvmestert fogad. Ez ígérete egy tanú által hitelesíttetve bekönyveztetett. Hanem hát mi lesz addig? Mi lesz Leonórából ? Liszt nem tud magyarul, Jókainé pedig nem tud a zenéhez. Hogy fogják ezek egymásnak megmagyarázni, hol álljon meg a szavaló, hol engedje a zeneművészt egyedül játszani, hol hagyja abba a zenész, s engedje a szavalót beszélni? s aztán meg hol működjenek egyszerre, szavalva, zenélve ? Hogy emelje a zenekisérethez a szavaló az indulatkitörésben a hangját, hogy tompítsa a zeneművész a kisértetes elbeszélésnél a zongora észrevételeit ? (Valaki azt ne higyje, hogy azért, mert zongora van házamnál, én magam tudok zongorázni , a kis leányom tanul rajta.) Máig sem értem én, hogyan volt , de kétszer félórai próba után, hol Liszt magyarázta Jókainénak: „most itt jön az asszonyok örömzaja! itt a mennyasszony kétségbeesik : — itt dobog a halálparipa; — itt a rémek tánczolnak, itt ropogva sülyedt el a halott lovag; itt a szellemek danája!“ majd meg Jókainé magyarázta meg Lisztnek: ez a mondás magyarul mit jelent? Hogy a második próba után azt mondom nekik: „no lám, két leczke alatt Liszt megtanult magyarul s Jókainé megtanult zongorázni!“ Semmi sema könynyebb ennél. Következett a hangverseny. Ha bekötött szemmel vittek volna a hangverseny termébe, s ott vették volna le a szememről a köteléket s azt kérdezték volna, hol vagyok? azt mondtam volna: „Bécsben“. A nagy terem a Hungáriában tömve volt rám nézve idegen alakokkal, fényes hölgykoszoru, urak, bálnak öltözve, főtisztek, és nagyszámú főurak (azok miatt még hihettem volna, hogy Bécsben vagyok). — Úgy hogy mikor gróf Festetics Leo és báró Augusz Antal régi jó ismerőseimet a múlt időkből a sokaságból kiválni láttam ; örült a szívem igazán. A zenekedvelők egylete egy más régió lakossága, akik közé én, mint Klimius Miklós estem „fel“ valahonnan. A hangverseny művészi részéről nagyon keveset is írok le, csak annyit, amennyit értek belőle : a hatást. A többi közreműködő urak és úrhölgyek, Mihalovics, Dunkl, Jael és neje művészi előadásaik nézetem szerint a legtökéletesebbet nyújtották e nemben. Dunklné asszonyság igen szép érzéssel és csinos dalokat énekelt, hanem azt azután, ahogy Liszt bánik a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sok fogú szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszűnik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apocalypsis réme ledörg reánk; azután meghunyászkodik a rém s elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, miknek számára szó nincsen ; megfogja a holdsugarakat s a csillagsuga- Irakat s azoknál fogva közelebb hozza hozzánk az egész mennyboltot; azt hiszem,most mindjárt felrepül, (hisz azért flügelpiano) hanem aztán mikor rágyújt megint a harezi indulóra s elkezdi magyarázni Széchenyi Imre csatariadóját , akkor meg azt hisszük, hogy a kerekes gép most mindjárt neki gördül, s odakartácsol a.... majd kifecsegtem, hogy hová. Liszt zenéje nem csak gyújt, de melegen hagy... Most azután csak a közönségről akarok még szólni. Ez az idegennek nézett közönség, melyben tíz ismerős arczot nem láttam , minő lelkesedéssel fogadta a mi magyar költészetünket és művészetünket. Annak a magyar művészetnek és költészetnek a kedvéért hogy átalakította az egész arczulatát magyarrá. A hangverseny után a terem újra tömött lett a lakomára ott maradiakkal, s az áldomások magyar szóval, magyar szívből hangzottak. Becsületes német hazafiak elővették magyar szavaikat, azokban tolmácsolák érzelmeiket, az egész zenekedvelők ünnepélye oly magyar jellemet öltött, hogy én most már igazán nem hiszem, hogy Pesten vagyok. Az Isten tartsa meg őket! Még csak két szót. Báró Orczy Bódog távollétével ragyogott. Liszt Ferencz megígérte, hogy Tompának egyik nagyobb költeményéhez, vagy más hazai költő balladájához, melyet Jókainé kiválaszt, még egy ilyen melodrámai zenekiséretet fog szerzeni. Eként reményünk lehet a nagy zenefejedelmet („választott“ — és nem „Dei gratia“ még egyszer hallhatni nem sokára. Jókai Mór. — A főváros rendezésére kiküldött 34-es bizottság Il-ik albizottsága alakulásáról már esti lapunkban megemlékeztünk. Tárgyalásaira azonban szükségesnek tartjuk arra még visszatérni. Ezen bizottság feladata az új közigazgatóság hatáskörét, a szak, segéd és kezelő személyzet létszámát és a tiszti és szolgaszemélyzet fizetéseit megállapítani. Ez irányban hoszas discussio fejlődött ki,mely abban culminált, hogy mindenekelőtt beszerzendők mindazon adatok, melyek a 3 város hatósági működési körét meghatározzák. Ezen beszerzendő adatok alapján, melyek tájékozásul szolgálandóak, fog az új hatóság tisztviselőinek létszáma a különböző igazgatási szakok és a segédhivatalok szerint megállapíttatni. Irányadó lesz az elv: minél kevesebb tisztviselőt alkalmazni, s azokat inkább jobban fizetni. E végből Pest-Budán az illető tanácsi hivatalok főnökei, Ó-Budán pedig a polgármester fel fog szólíttatni, hogy a lefolyt 3 év alatti működésre vonatkozó ügykimutatásokat, a tiszti -és szolgaszemélyzet létszámát és azok hatáskörét kitüntető adatokat 14 nap lefolyása alatt a bizottságnak beszolgáltassák. Fentartja egyébként a bizottság magának az illető szakhivatalok főnökeit szükséghez képest meghallgatni. A város segédhivatali főnökei együttesen is kötelesek javaslatot adni az iránt, hány tisztviselőt és szolgát vélnek szükségesnek alkalmazni az egyesített hatóságnál. Míg ezen adatok beérkeznek, Gerlóczy és Kamermayer tanácsnokok egy munkálatot fognak készíteni a polgármester, a kerületi elöljáróságok és szakosztályok hatásköréről. Az elöljáróságokat, melyeknek fontos közigazgatási s végrehajtói hatáskörük lesz , minél tágasbb hatáskörrel akarják felruházni. Jövő ülését az albizottság akkor fogja tartani, mikor az új közigazgatási hatóság hatásköre körvonalazva lészen. — A népoktatási törvény revisója. A közoktatásügyi miniszer,— hogy azon panaszoknak, egyéni felszóllamlásoknak, követelményeknek és óhajoknak, melyek a népoktatási törvény végrehajtása közül egyfelöl a sajtóban, másfelöl feliratokban és kérvényekben nyilvánulnak, — alapossága vagy alaptalansága iránt tisztába jöjjön: egy szakértőkből álló bizottságot szándékozik összehívni, mely azon kérdést tárgyalná,* váljon, szemben a felemlített körülményekkel, szükséges-e immár, hogy az 1868. 38-ik t. ez. revisió alá vétessék és ha igen, jelesen a törvénynek mely szakaszai volnának azok, melyeknek revisiója ez idő szerint már elodázhatlannak mutatkozik. — Örömmel vesszük ez értesítést, de mégis lehetetlen még nem kérdenünk: mire való a közoktatási tanács ? — Oroszország közép-ázsiai politikája közelebbről Suvaloff grófnak Angliába küldetése által napi kérdéssé lett. Ez alkalomból közli a „Dotg“ Gortsakoff hgnek egy, 1864. nov. 21-ki sürgönyét, mely részletesen ismerteti az orosz kabinet politikáját és törekvését Közép-Ázsiában. Habár e sürgöny már 8 éves, mégis, mivel a helyzet nem változott,most is elég alkalmas arra,hogy kellőleg megvilágítsa a jelenlegi orosz politikát.—A sürgöny előadván mily nehéz ama vad vidékeken, a vándorló és rabló természetű törzsek között szilárd, állandó társadalmi létet biztosítani, megjegyzi, hogy ha Oroszország meg is állapodott civilisatorius előnyomulásában és határvonalakat jelölt ki már megszerzett birtokának,a rablós törzsek áttörtek e vonalakra és folyton háborgatták a már némileg rendezett és megállapodott társadalmi létet; ez okvetlenül szükségessé teszi a tovább terjeszkedést, hogy az alkalmatlan és háborgó törzsek megzaboláztassanak.De mikor az erődök előbbre tolattak és uj határvonal szabatott ki, ekkor ismét az előbbi eset állt elő.Az uj háborgó szomszédok szintén veszélyesek voltak. Ezért még előbbre kellett nyomulni. — Gortsakoff hg kihivatkozik arra, hogy hasonló körülmények között ugyanezt tenni természetszerűleg voltak kényszerülve az amerikai Egyesült Államok, Anglia Indiában, Francziaország Algírban sat. Ez az eljárás az annexiók végtelenségét vonná maga után, mely azonban ellenkezik a czár politikájával, ki nem óhajt mértéken túl nagy birodalmat, hanem a meglevőben szilárd,állandó alapra fektetett kormányt. Ezért Oroszország csak addig terjeszkedik, míg szomszédul békés és rendezett állami organismust talál. Aki a minisztert rászedi. (4-ik bankügyi okmány.) (M.) Hogy az osztrák nemzeti bank mennyire ki tudta aknázni a magyar kormány tájékozatlanságát a bankügyi alkudozásoknál, s hogy bitorolt hatalomra támaszkodva, mily visszautasító állást foglalt el a magyar kormány követeléseivel szemben, világosan kitűnik azon okmányokból,melyeket a bank közelebb nyilvánosságra hozott. Ez okmányok egyike, a 4-ik, különösen jellemző e tekintetben. Pipitz, ezt is a bank igazgatóságának határozata alapján szerkesztő. Előre bocsátja a bankügy eddigi fejleményét. „A nemzeti banknak — úgymond — nem volt oka a kiegyezés előtt Magyarországhoz való viszonyának rendezését kívánni, mivel semmi sem forgott fenn, miáltal privilégiumának elismerése kétségbe vonata volna.“ Már e kiindulási pont is téves. A bank mint eminenter állami jelleggel felruházott intézmény tudhatta s a világra szóló Lustkandl- Deák féle polémia után tudnia kellett, hogy Magyarország önálló állam, s hogy ha ez állammal szemben előjogokat akar élvezni, azokat alkotmányos uton ki is kell nyernie. De a bank feltétlenül az absolutizmust szolgálta, sőt segédkezet nyújtott arra, hogy Magyarország önkormányzatát vissza ne nyerje. Neki tehát el kellett készülve lenni arra, hogy ha azon politikai viszonyok, melyek hazánk önkormányzatának gyakorlását gátolták, me változnak, a bank semminemű előjogainak érvényben tartására nem számolhat; a kiegyezéskor tehát, sőt már előbb is, nagyon is oka lehetett Magyarországhoz való viszonyának szabályozását szorgalmazni. Ezt azonban nem tette, hanem isten tudja minő álnok utakon kieszközölte azt, hogy mint a jegyzékben tovább mondatik : „a magyar pénzügyministerium és a császári pénzügyi igazgatás között 1867 március havában kötött egyezménykor a magyar pénzügyminister határozottan kijelenté , miszerint a nemzeti banknak fennálló jogi viszonyait sem administrativ, sem törvényhozási után nem fogja megzavarni.“ Volt-e a hirheddté vált farkadina-féle jószágeladásnak ezen stipulatív kieszközlésére és minő befolyása, azt nem tudjuk; de annyi bizonyos, hogy fenntebbi kijelentés által csak Lónyay, a volt magyar pénzügyminiszer, lehetett a bankkal szemben lekötelezve. Az országot, a törvényhozást e kijelentés legkevésbé sem kötelezte, hiszen arról még csak tudomása sem volt, mert hiszen azt Magyarországon csak akkor vették néhányan tudomásul, midőn a nemzeti bank 1868. jan. 16-ikán arról közgyűlésén említést tett. Hivatalosan e nyilatkozat a magyar törvényhozásnak még mai napig sem jutott tudomására , sőt, midőn a kormány ez iránt interpellálva lett, Lónyay s Kerkapoly azt határozottan demontírozták. De feltéve, hogy ama nyilatkozat megtétetett, a nemzeti banknak az „teljes megnyugvásul a legkevésbé sem szolgálhatott. A bank igazgatósága ezért rosszul tette, ha arra még akkor is súlyt fektetett, midőn a személyesen talán lekötelezve volt Lónyay, a pénzügyi tárczát már rég letette. „1868 második felében igy folytatja Pipier, a viszony további fejlődését, követelte a bank, hogy az akkoron megváltoztatni akart bankstatutumok Magyarországon is törvényes érvényt nyerjenek és csak 1869 év végén terjeszté ki ezen igényét minden szerződésszerűleg kinyert jogaira vonatkozólag, mivel jogainak törvényes érvénye Magyarországon csak azon időtől fogva tétetett vitássá. Minthogy ezután a nemzeti bank eleinte utalással — 1870 márt. havában pedig a cs. k. pénzügyministerium által hivatalosan értesítve lett, shogy jogainak Magyarországon leendő elismerése feltételekhez köttetik, mikről ideje korán nem volt értesülve, csak utólagosan tehetett óvást s csak akkor szorgalmazhatta a különböző ellentmondóállításokkal szemben Magyarország iránti állásának eldöntését.“ Ebben is valótlanságokat mond Pipitz. A bécsi bank jogait Magyarországon soha senki nem ismerte el. A magyar országgyűléshez már a kiegyezés előtt emlékirat intéztetett önálló magyar jegybank felállítására vonatkozólag, s ha jól vagyunk értesülve, egy ilyet (a kőszegit) a ministériumnak egyik tagja Horváth B. is aláírt; az ellenzéki sajtó pedig folytonosan sürgette a magyar jegybank felállítását (lásd pl. Ludwig czikkeit azonban) sőt az országgyűlésnek két tekintélyes pártja, a baloldal és szélsőbal, nem csak a bankügyben, hanem az egész pénzügyi rendszerben már a kiegyezéskor következetesen keresztül akarták vinni a dualizmust és ámbár a törvényhozás többsége ezt nem fogadta, el — miben nagyot hibázott — de azt Magyarországon soha senki kétségbe nem vonta és nem is vonhatta, hogy az osztrák nemzeti banknak az absolutismustól kinyert jogai hazánkat nem kötelezik.