A Hon, 1873. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

1873-01-15 / 11. szám

Buda-Pest, 1873. Szerda, jan. 15- 11. szám. XI. évfolyam. Reggeli kiadás. Szerkesztési íve ila Barátok-tere, Athenaeum-épület 1.emelet. Kiadóhivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: X hónapra...................................2 frt — kr. 5 hónapra...................................6 „ „ 6 hónapra...................................12 . — „ Az. esti kiadás postai ku­li­nkü­ldéseért felülfizetés havoui.lat . . . . 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Borraentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ba­rátok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI KAPITAL. Előfizetési felhívás „A HON" X1-dik évi folyamstra. Előfizetési árak: Negyedévre . . 12 frt 6 n Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfize­tésre a postai utalványokat kérjük használni, me­lyek bérmentesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések­ a „Hon ki­adóhivatala“ czim alatt Pest, Ferencziek­ tere 7. sz. alá küldendők. A „HON­ kiadóhivatala, Buda-Pest, január 14 Az osztrák bank okmányai. Az osztrák bank f. január hó 18-án tar­tamtja közgyűlését és e közgyűlés elé fogja a kormányzóság terjeszteni azon okmányokat is, melyek az osztrák bank és a magyar pénzügyminiszter közt a múlt évi mártius 4-től nov. 27-ig folyta­tott alkudozásokra vonatkoznak, így te­hát legalább részben kezeink közé jutot­tak azon okmányok, melyeket a magyar kormány minden unszolásunk daczára sem bocsátott nyilvánosságra. Ebből lát­szik, hogy a nyilvánosság iránt nagyobb tisztelettel viseltetik az osztrák nemzeti bank, mint a magyar kormány. Mi ez okmányok tartalma és miben áll azoknak mostani hordereje ? Ez utóbbi kérdésre kell megfelelnem előbb azért, mert mint tudjuk, azon alku­dozások, melyekre ez okmányok vonat­koznak, a múlt év végén félbeszakadtak, és azután következett be a kormányvál­ság, az osztrák és magyar pénzügyminisz­­ter közti alkudozás, Kerkapolynak azon nyilatkozata, (a válság alkalmával) hogy csak azon esetben vállal tárczát, ha bank­ügyi terveit az uralkodó helyben hagyja,e végett Gödöllőn kihallgatáson is volt — és elfogadta a pénzügyi tárc­át. Tehát azon 15 okmány kelte óta, me­lyekkel most foglalkozunk, a helyzet sok részben változott, sőt lehet, hogy a bank­kérdés szempontjából reánk nézve kedve­zően változott , de azért ezen okmá­nyokból oly tanulságokat meríthetünk, a­melyekből a jelenlegi helyzetre, sőt a jövőre is bátran vonhatunk le következ­tetéseket. Ugyanis miről szól a maz okmányok tartama ? A megszorult magyar pénzpiac­nak segélyt akart Kerkapoly kieszközölni és e végett az osztrák banktól azt kérte, hogy magyarországi fiókjainak dotatióját emelje oly arányban, hogy az osztrák és magyar fiókok dotatiója a quota szerint, a 68 : 32 aránynak feleljen meg, követelte e dotatio felosztásának és kezelésének, egy­­önálló igazgatóságra bizását. Ennek fejé­ben megígérte Kerkapoly az osztrák bank­nak, hogy kiváltságát 1876-ig törvénye­sen megerősítteti a magyar országgyűlés által is és azonnal hozzá kezd a végle­ges kiegyezéshez, kötelezvén magát arra, hogy a­mit vele végez, azt a magyar országgyűléssel elfogadtatja. Sok irka-firka után, végre az osztrák bank tett annyit (természetesen saját­­ üzleti haszna érdekében) hogy az ö­s­z­­szes magyar fiókok dotatióját 4 és fél millióval emelte; de ennek fejében egyfelől Kerkapoly elhallgatott azon követeléssel, hogy a 32 aránynak megfelelőleg emeltes­sék a magyar fiókok dotatiója, sőt azzal is, hogy legalább az 1869-iki aránynak megfe­lelőleg még tovább emeltessék ama dotálló, továbbá nyíltan lemondott már odt. 27-én a még július 20-án is követelt ön­álló magyar igazgatóságról és több fiók felállításának követeléséről, és másfelől az osztrák bank azon követeléssel állott elő, hogy miután ő a budai alkudozások­nak eleget tett, (persze ez nem igaz) Ker­kapoly is teljesítse ígéretét, szentesíttesse kiváltságát és kezdje meg vele a végleges alkudozást. Ez minket még nem lepett meg, mert azt mindig tudtuk, hogy az osztrák bank a legvakmerőbb követelő, de meglepett az, hogy az osztrák pénz­ügyminiszter is azon nézetben volt, hogy az osztrák bank csakugyan eleget tett kö­telezettségeinek. Ez mutatja, hogy mi­lyen szűkkeblűséggel tekinti nem csak az osztrák bank, de az osztrák pénz­ügyminiszter is a magyar bank ügyét és már ebből is levonhatjuk azt a tanúságot, hogy szomorú kilátásaink lehetnek az osztrák részről jövő bankügyi concessiók­­ra nézve, mert bár változott a helyzet és a múlt évi alkudozások reánk nézve sem­mi kötelezettséggel nincsenek (hacsak Kerkapoly nem kötelezte magát vala­mire, ez egyébiránt az ő dolga), de azt bátran elmondhatjuk, hogy az emberek, az érdekek és az érzelmek nem változtak, és ha mi az osztrák bank­tól vagy az osztrák pénzügyminisztertől várjuk az önálló magy.bank létrehozásának bármely alakban való elősegítését, avagy csak megkönnyebbítését, akkor ugyan keserűen csalódunk. Van azonban a 15 okmány fenebb em­lített tartalmában még egy más nevezetes tanulság is. Ugyanis Kerkapoly még ab­ban a kevés követelésben is, hogy az osz­trák bank a magyar fiókok dotatióját 32 quotaaránynak megfelelőleg emelje a meg retirált, sőt később az 1869-iki dota­­tiónak megfelelő felemelés helyett is 4 és fél millióval beérte. Mert alkudozások elején június 2-án azt követelte, hogy a 32 arány azonnal és minden hiány nélkül kitöltessék és már október hó 27-én nyiltan kijelenti, hogy e követelésétől, valamint az önálló igazgatóság és fiók szaporítás követelésé­től eláll és csak azt kívánja, hogy a 32-e­s arány csak a do­­tatió emelésének határvonalául, maxi­mumául tűzessék ki, melynek az osz­trák bank ne legyen köteles azonnal ele­get tenni (a­minthogy soha nem is tett) hanem az a „eshetőleg“ „a szükség­nek megfelelőleg“ — közelítse meg azt. És e nevetséges gyengeség, e lealázó megretirálás mellett az osztrák bankkal mégis mindig a végleges megoldás iránt miniszteri bizto­sokkal folynak az alkudozások — az előle­ges kikötések teljesítése nélkül! Tehát még a magyar pénzpiac­ legszoron­­gatottak állapotában is, a legegyszerűbb és csak­is az osztrák bank hasznára szol­gáló üzleti (nem jogi vagy kiváltsági) concessió követelésénél is a magyar pénzügyminiszter a legnagyobb erélyte­­lenséget tanúsítja, és két határozatlan szóban ismét az osztrák bank önkényé­­r­e bízza a válságban lévő magyar pénz­­piac­ot, el­áll a határozott arány kö­vetelésétől, hogy az osztrák bank tetszé­sére bízza az „eshetőség“ és „szükség“ belátását és annak kielégítését. Gondoljuk meg azt, hogy akkor, mi­dőn a pénzügyminiszter ezt a borzasz­tó nagy gyengeséget tanúsítá: a magyar pénzpiacz a legnagyobb válságban volt és első, határozott követelése mellett harczolt minden jobboldali pénz­ember érdeke, minden jobboldali hírlap — és azután képzeljük azt, hogy akkor,mikor egy önálló magyar bankról lesz szó, mely ellen sok pénzemberünk érdeke harczol, mely mellett egy jobb­oldali lap sem mer határozottan fellépni — mekkora lesz Kerkapoly bátorsága ! Bizony, bizony félünk. Legalább a fe­nebb említett 15 okmány tartalma rosz sejtelmekkel tölt el. Vajha csalódnánk! Hegedűs Sándor. — A baloldali kor tegnap esti (január 14.) értekezletének tárgyait a lóbeszerzési tör­vény, a telepítvényesekre vonatkozó módosítvá­­nyok s a pénzügyi bizottságnak a költségvetésre vonatkozó általános javaslata képezték. A kör az ország lovait csak a magyar kato­naság számára hajlandó megszavazni. A telepít­vényesekre vonatkozó módosításokat csekély megjegyzéssel elfogadja. Ezután a költségvetés általános tárgyalásánál követendő módozatokról tanác­skozott. A „HON“ TÁRCZAJA. Liszt hangversenye. A Honban jött ugyan már egy nyúlfarka tu­dósítás a hangversenyről, de Liszt hangversenye olyan nevezetes esemény, hogy szabad arra még egyszer visszatérni. Általában, korrajzi tekintetből megjegyzem, hogy a zene nálunk nem liberális tantárgy. Pe­tőfi annyira unmusikalisch volt, hogy a színésze­tet csak azért hagyta el, mert énekelnie is kel­lett volna: „Pejszen fűrészelhet ön azzal a he­gedűvel a fülem mellett! mondá Szabó karmes­terének, ki erővel be akarta tanítani valami nép­dalra, — nem megy abba egy hang se bele; — Bajza népszerűségének egyik alapja az volt, hogy az operát nélkülözni tudta; — Gál József elbeszélése, a „Zenember“ a zenekedvelők karri­­kirozásával kapott országos hírre. Deák Feren­­czet, Ghyczy Kálmánt nem látta senki annyiszor a színházban, a­hányszor üstököscsillagot az égen s a­ki nem hallotta még Kerkapoly minisz­tert énekelni, az nem hallott semmit olyan nincs több. Én voltam oly szerencsés. A­ki nálunk zongorázni tud, az abba a hírbe keveri magát, hogy luthe­rnus, a puritán kálvinismus még az orgonának is útját állta, ez emlékezetes mon­dattal:­­„minek a templomba a duda?“ S Magyarország leghíresebb nagy államférfiá­­nak egy emlékezetes költségvetés alkalmá­val ezen szavait jegyeztem fel : „utolsók a komédiások.“­­ Tehát nálunk zenéhez érteni nem liberális do­log; én sem értek hozzá. Pedig hát a zene a „világnyelv.“ Magyar író­nak, magyar színésznek keskeny birodalma van, de a zeneművész az egész világnak szól, s midőn­­ a műveit világ Liszt Ferenczet a zenevilág kirá­lyává koszorúzza meg, az egész nemzetünkre nézve koronázási ünnepély, mely hazánk auto­nómiáját bizonyitja. Egy napon egy levélkét találok asztalomon, tisztelt­ barátom Orczy Bódogtól,melyben tudatja velem, hogy Dunkl úr nagyfontosságú hazai ügyben kíván velem értekezni. ? ? ? (Vasutügy. — Nemzeti bank ) Nem az volt. Dunkl ur vasutjai a legvékonyabb síneket használják a világon, a­miket zongorahúroknak neveznek, azokon szállítja e szét a világba, (a Rózsavölgyi és Társa zenebankár consortium ezége alatt,­ a hazai zeneművészet terményeit s importálja a külföldet. Ez a tisztelt nagy cég­­birtokos azzal a propositióval lépett elém, hogy minekutána Lisztnek van egy nagyszerű zene­­kisérete Bürger Leonórájához, azt pedig Ábrá­nyi Kornél lefordította magyarra, nem volna-e hajlandó Jókainé azt a balladát Liszt kísérete mellett elszavalni ? Elbámultam! Jókainé épen a konyhára adott ki. „Hát értesz te még ehez“? — Kérdezem tőle. — „Megpróbálom.“ — Felelt rá az asszony. Az ígéret után következett, hogy a szaval­­mányt és a zenekíséretet össze kellene tanulni a két együtt-előadónak. E végett Liszt megláto­gatott bennünket. Egyedül jött. Olyan igényte­len volt megjelenése, hosszú ősz hajával,egyszerű fekete öltönyében, hogy a házmesterné azzal­­ fogadta: „csak jöjjön bácsi, — majd én beve­zetem.“ Azután bevezette hozzám, — én pedig Jókai­­néhoz. Hajh, bizony huszonöt éve már annak, hogy ugyanazon deszkákon találkoztak. A viszont­látás igen szívélyes volt. — Liszt mentette ma­gát,hogy még mindig nem tud magyarul,Jókainé megfeddezte, hogy hát miért nem tanult meg ? Liszt erre megfogadta, hogy rögtön hozzá fog, és nyelvmestert fogad. Ez ígérete egy tanú által hitelesíttetve bekönyveztetett. Hanem hát mi lesz addig? Mi lesz Leonórából ? Liszt nem tud magyarul, Jókainé pedig nem tud a zenéhez. Hogy fogják ezek egymásnak megmagyarázni, hol álljon meg a szavaló, hol engedje a zeneművészt egyedül játszani, hol hagyja abba a zenész, s engedje a szavalót be­szélni? s aztán meg hol működjenek egyszerre, szavalva, zenélve ? Hogy emelje a zenekiséret­­hez a szavaló az indulatkitörésben a hangját, hogy tompítsa a zeneművész a kisértetes elbe­szélésnél a zongora észrevételeit ? (Valaki azt ne higyje, hogy azért, mert zon­gora van házamnál, én magam tudok zongo­rázni , a kis leányom tanul rajta.) Máig sem értem én, hogyan volt , de kétszer félórai próba után, hol Liszt magyarázta Jókai­­nénak: „most itt jön az asszonyok örömzaja! itt a mennyasszony kétségbeesik : — itt dobog a halálparipa; — itt a rémek tánczolnak, itt ropogva sülyedt el a halott lovag; itt a szellemek danája!“ majd meg Jókainé magyarázta meg Lisztnek: ez a mondás magyarul mit jelent? Hogy a második próba után azt mondom nekik: „no lám, két leczke alatt Liszt megtanult magyarul s Jókai­né megtanult zongorázni!“ Semmi sema k­öny­­nyebb ennél. Következett a hangverseny. Ha bekötött szemmel vittek volna a hangverseny termébe, s ott vették volna le a szememről a köteléket s azt kérdezték volna, hol vagy­ok? azt mondtam volna: „Bécsben“. A nagy terem a Hungáriában tömve volt rám nézve idegen alakokkal, fényes­­ hölgykoszoru, urak, bálnak öltözve, főtisztek, és nagyszámú főurak (azok miatt még hihettem volna, hogy Bécsben vagyok). — Úgy hogy mi­kor gróf Festetics Leo és báró Augusz Antal régi jó ismerőseimet a múlt időkből a sokaság­ból kiválni láttam ; örült a szívem igazán. A zenekedvelők egylete egy más régió lakos­sága, a­kik közé én, mint Klimius Miklós estem „fel“ valahonnan. A hangverseny művészi részéről nagyon ke­veset is írok le, csak annyit, a­mennyit értek belőle : a hatást. A többi közreműködő urak és úrhölgyek, Mihalovics, Dunkl, Jael és neje mű­vészi előadásaik nézetem szerint a legtökélete­sebbet nyújtották e nemben. Dunklné asszony­ság igen szép érzéssel és csinos dalokat énekelt, hanem azt azután, a­hogy Liszt bánik a zon­gorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sok fogú szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszűnik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apocalypsis réme ledörg reánk; azután meg­hunyászkodik a rém s elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, miknek számára szó nin­csen ; megfogja a holdsugarakat s a csillagsuga- I­rakat s azoknál fogva közelebb hozza hozzánk­­ az egész mennyboltot; azt­ hiszem,most mindjárt­­ felrepül, (hisz azért flügelpiano) hanem aztán mikor rágyújt megint a harezi indulóra s elkezdi magyarázni Széchenyi Imre csata­riadóját , akkor meg azt hisszük, hogy a kerekes gép most mindjárt neki gördül, s odakartácsol a.... majd kifecsegtem, hogy hová. Liszt zenéje nem csak gyújt,­­ de melegen hagy... Most azután csak a közönségről akarok még szólni. Ez az idegennek nézett közönség, melyben tíz ismerős arczot nem láttam , minő lelkesedés­sel fogadta a mi magyar költészetünket és művészetünket. Annak a magyar művészetnek és költészetnek a kedvéért hogy átalakította az egész arczulatát magyarrá. A hangverseny után a terem újra tömött lett a lakomára ott marad­iakkal, s az áldomások magyar szóval, magyar szívből hangzottak. Becsületes német hazafiak elővették magyar szavaikat, azokban tolmács­o­­lák érzelmeiket, az egész zenekedvelők ünnepé­lye oly magyar jellemet öltött, hogy én most már igazán nem hiszem, hogy­­ Pesten vagyok. Az Isten tartsa meg őket! Még csak két szót. Báró Orczy Bódog távol­létével ragyogott. Liszt Ferencz megígérte, hogy Tompának egyik nagyobb költeményéhez, vagy más hazai költő balladájához, melyet Jókainé kiválaszt, még egy ilyen melodrámai zenekiséretet fog szerzeni. Eként reményünk lehet a nagy zene­fejedelmet („választott“ — és nem „Dei gratia“ még egyszer hallhatni nem sokára. Jókai Mór. — A főváros rendezésére kiküldött 34-es bizottság Il-ik albizottsága alakulásáról már esti lapunkban megemlékeztünk. Tárgyalá­saira azonban szükségesnek tartjuk arra még visszatérni. Ezen bizottság feladata az új köz­igazgatóság hatáskörét, a szak, segéd és kezelő személyzet létszámát és a tiszti és szolgasze­mélyzet fizetéseit megállapítani. Ez irányban ho­­szas discussio fejlődött ki,mely abban culminált, hogy mindenekelőtt beszerzendők mindazon ada­tok, melyek a 3 város hatósági működési körét meghatározzák. Ezen beszerzendő adatok alap­ján, melyek tájékozásul szolgálandóak, fog az új hatóság tisztviselőinek létszáma a különböző igazgatási szakok és a segédhivatalok szerint megállapíttatni. Irányadó lesz az elv: minél kevesebb tisztviselőt alkalmazni, s azokat in­kább jobban fizetni. E végből Pest-Budán az illető tanácsi hivatalok főnökei, Ó-Budán pedig a polgármester fel fog szólíttatni, hogy a lefolyt 3 év alatti működésre vonatkozó ügykimutatá­sokat, a tiszti -és szolgaszemélyzet létszámát és azok hatáskörét kitüntető adatokat 14 nap le­folyása alatt a bizottságnak beszolgáltassák. Fentartja egyébként a bizottság magának az­­ illető szakhivatalok főnökeit szükséghez képest meghallgatni. A­­ város segédhivatali főnökei együttesen is kötelesek javaslatot adni az iránt, hány tisztviselőt és szolgát vélnek szükségesnek alkalmazni az egyesített hatóságnál. Míg ezen adatok beérkeznek, Gerlóczy és Kamermayer tanácsnokok egy munkálatot fognak készíteni a polgármester, a kerületi elöljáróságok és szak­osztályok hatásköréről. Az elöljáróságokat, me­lyeknek fontos közigazgatási s végrehajtói hatás­körük lesz , minél tágasbb hatáskörrel akar­ják felruházni. Jövő ülését az albizottság akkor fogja tartani, mikor az új közigazgatási ható­ság hatásköre körvonalazva lészen. — A népoktatási törvény re­­v­i­s­­­ó­j­a. A közoktatásügyi miniszer,— hogy azon panaszoknak, egyéni felszóllamlásoknak, követelményeknek és óhajoknak, melyek a népoktatás­i törvény végrehajtása közül egy­felöl a sajtóban, másfelöl feliratokban és kér­vényekben nyilvánulnak, — alapossága vagy alaptalansága iránt tisztába jöjjön: egy szakér­tőkből álló bizottságot szándékozik összehívni, mely azon kérdést tárgyalná,* váljon, szemben a felemlített körülményekkel, szükséges-e immár, hogy az 1868. 38-ik t. ez. revisió alá vétessék és ha igen, jelesen a törvénynek mely szakaszai volnának azok, melyeknek revisiója ez idő szerint már elodázhatlannak mutatkozik. — Örömmel vesszük ez értesítést, de mégis lehetet­len még nem kérdenünk: mire való a közoktatási tanács ? — Oroszország közé­p-á­z­s­i­a­i p­o­l­i­t­i­kája közelebbről Suvaloff grófnak Angliába küldetése által napi kérdéssé lett. Ez alkalomból közli a „D­otg“ Gortsakoff hgnek egy, 1864. nov. 21-ki sürgönyét, mely részlete­sen ismerteti az orosz kabinet politikáját és törek­vését Közép-Ázsiában. Habár e sürgöny már 8 éves, még­is, mivel a helyzet nem változott,most is elég alkalmas arra,hogy kellőleg megvilágítsa a jelenlegi orosz politikát.—A sürgöny előadván mily nehéz ama vad vidékeken, a vándorló és rabló természetű törzsek között szilárd, állandó társadalmi létet biztosítani, megjegyzi, hogy ha Oroszország meg is állapodott civilisatorius elő­nyomulásában és határvonalakat jelölt ki már megszerzett birtokának,a rablós törzsek áttörtek e vonalakra és folyton háborgatták a már némileg rendezett és megállapodott társadalmi létet; ez okvetlenül szükségessé teszi a tovább terjeszke­dést, hogy az alkalmatlan és háborgó törzsek megzaboláztassanak.De mikor az erődök előbbre tolattak és uj határvonal szabatott ki, ekkor ismét az előbbi eset állt elő.Az uj háborgó szom­szédok szintén veszélyesek voltak. Ezért még előbbre kellett nyomulni. — Gortsakoff hg ki­­hivatkozik arra, hogy hasonló körülmények között ugyanezt tenni természetszerűleg voltak kényszerülve az amerikai Egyesült­ Államok, Anglia Indiában, Francziaország Algírban sat. Ez az eljárás az annexiók végtelenségét vonná maga után, mely azonban ellenkezik a czár politikájával, ki nem óhajt mértéken túl nagy birodalmat, hanem a meg­levőben szilárd,állandó­­ alapra fektetett kormányt. Ezért Oroszország csak addig terjeszkedik, míg szomszédul békés és rendezett állami organismust talál. A­ki a minisztert rászedi. (4-ik bankügyi okmány.) (M.) Hogy az osztrák nemzeti bank mennyire ki tudta aknázni a magyar kormány tájékozat­lanságát a bankügyi alkudozásoknál, s hogy bi­torolt hatalomra támaszkodva, mily visszautasító állást foglalt el a magyar kormány követelései­vel szemben, világosan kitűnik azon okmány­ok­ból,melyeket a bank közelebb nyilvánosságra ho­zott. Ez okmányok egyike, a 4-ik, különösen jel­lemző e tekintetben. Pipitz, ezt is a bank igazgatóságának határo­zata alapján szerkesztő. Előre bocsátja a bank­ügy eddigi fejleményét. „A nemzeti banknak — úgy­mond — nem volt oka a kiegyezés előtt Magyarországhoz való viszonyának rendezését kívánni, mivel semmi sem forgott fenn, mi­által privilégiumának elismerése kétségbe vonata volna.“ Már e kiindulási pont is téves. A bank mint eminenter állami jelleggel felruházott in­tézmény tudhatta s a világra szóló Lustkandl- Deák féle polémia után tudnia kellett, hogy Ma­gyarország önálló állam, s hogy ha ez állammal szemben előjogokat akar élvezni, azokat alkot­mányos uton ki is kell nyernie. De a bank fel­tétlenül az absolutizmust szolgálta, sőt segéd­kezet nyújtott arra, hogy Magyarország önkor­mányzatát vissza ne nyerje. Neki tehát el kel­lett készülve lenni arra, hogy ha azon politikai viszonyok, melyek hazánk önkormányzatának gyakorlását gátolták, me változnak, a bank semmi­nemű előjogainak érvényben tartására nem számolhat; a kiegyezéskor tehát, sőt már előbb is, nagyon is oka lehetett Magyarország­­hoz való viszonyának szabályozását szorgalmazni. Ezt azonban nem tette, hanem isten tudja minő álnok utakon kieszközölte azt, hogy mint a jegy­zékben tovább mondatik : „a magyar pénzügy­­ministerium és a császári pénzügyi igazgatás között 1867 március havában kötött egyezmény­kor a magyar pénzügyminister határozottan ki­jelenté , miszerint a nemzeti banknak fennálló jogi viszonyait sem administrativ, sem törvény­hozási után nem fogja megzavarni.“ Volt-e a hirheddté vált farkadina-féle jószág­eladásnak ezen stipulatív kieszközlésére és minő befolyása, azt nem tudjuk­; de annyi bizonyos, hogy fenntebbi kijelentés által csak Lónyay, a volt magyar pénzügyminiszer, lehetett a bankkal szemben lekötelezve. Az országot, a törvény­­hozást e kijelentés­ legkevésbé sem kötelezte, hi­szen arról még csak tudomása sem volt, mert hi­szen azt Magyarországon csak akkor vették né­­hányan tudomásul, midőn a nemzeti bank 1868. jan. 16-ikán arról közgyűlésén említést tett. Hi­vatalosan e nyilatkozat a magyar törvényhozás­nak még mai napig sem jutott tudomására , sőt, midőn a kormány ez iránt interpellálva lett, Lónyay s Kerkapoly azt határozottan demontí­­rozták. De feltéve, hogy ama nyilatkozat meg­tétetett, a nemzeti banknak az „teljes megnyug­vásul a legkevésbé sem szolgálhatott. A bank igazgatósága ezért rosszul tette, ha arra még akkor is súlyt fektetett, midőn a személyesen talán lekötelezve volt Lónyay, a pénzügyi tár­czát már rég letette. „1868 második felében igy folytatja Pipier, a viszony további fejlődését, követelte a bank, hogy az akkoron megváltoztatni akart banksta­­tutumok Magyarországon is törvényes érvényt nyerjenek és csak 1869 év végén terjeszté ki ezen igényét minden szerződésszerűleg kinyert jogaira vonatkozólag, mivel jogainak törvényes érvénye Magyarországon csak azon időtől fogva tétetett vitássá. Minthogy ezután a nemzeti bank eleinte utalással — 1870 márt. havában pedig a cs. k. pénzügyministerium által hivatalosan ér­tesítve lett, shogy jogainak Magyarországon le­endő elismerése feltételekhez köttetik, mikről ideje korán nem volt értesülve, csak utólagosan tehetett óvást s csak akkor szorgalmazhatta a különböző ellentmondó­­állításokkal szemben Magyarország iránti állásának eldöntését.“ Ebben is valótlanságokat mond Pipitz. A bé­csi bank jogait Magyarországon soha senki nem ismerte el. A magyar országgyűléshez már a kiegyezés előtt emlékirat intéztetett önálló ma­gyar jegybank felállítására vonatkozólag, s ha jól vagyunk értesülve, egy ilyet (a kőszegit) a ministériumnak egyik tagja Horváth B. is alá­írt; az ellenzéki sajtó pedig folytonosan sürgette a magyar jegybank felállítását (lásd pl. Ludwig czikkeit a­zonban) sőt az országgyűlésnek két tekintélyes pártja, a baloldal és szélső­bal, nem csak a bankügyben, hanem az egész pénzügyi rendszerben már a kiegyezéskor következetesen keresztül akarták vinni a dualizmust és ámbár a törvényhozás többsége ezt nem fogadta, el — miben nagyot hibázott — de azt Magyarorszá­gon soha senki kétségbe nem vonta és nem is vonhatta, hogy az osztrák nemzeti banknak az absolutismustól ki­nyert jogai hazánkat nem kö­telezik.

Next