A Hon, 1874. július (12. évfolyam, 148-174. szám)
1874-07-10 / 156. szám
TXeArC Tauga tu,//, 156. szám, XII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1874. Péntek, julius 10. Szer mentési iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épület 1. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es sti kiadás együtt: 8 hónapra.............................................6 frt — kr. 6 hónapra .......................... ...12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó hivatalos tere, Athenaeum-épület) küldendők. (Barátok- Előfizetési felhívás A HOT XII-dik évi folyamára. Előfizetési árak: Félévre . Negyedévre Egy hóra Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésis postai utalványokat kérjük használni, melyek bél mentesitve tiz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 kra kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alak Pest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, julius 9- „Nem tűrhetjük, hogy Tisza Kálmán □ Tagadhatatlan, hogy pártviszonyaink erős forrongáson mennek keresztül egy idő óta, folytonosan. Az élesebb látású szemlélő figyelmét nem kerülhette el az a vegybomlási processus, mely a pártok kebelén belül folyamatban van. Mindeddig azonban csak a növekedő decompositio egyes tünetei kerültek napvilággá anélkül, hogy az erre szükségkép bekövetkezendő cristallisationális pontokat tisztán szemügyre lehetett volna venni. Annyit azonban minden higgadt ember be tud látni az eddigiekből is már , hogy a parlamenti többség soraiban dúló forrongás sokkal mélyebb jelentőségű , gyakorlatilag sokkal nagyobb horderejű, mint az, mely az ellenzék kebelében tapasztalható. Mert bármily élesen váljanak is külön egymástól az egyes árnyalatok azon pártban, melynek offensív szerep jutott: eltérésük, különállásuk nem teszi őket kevésbé veszedelmessé az ellenpártra nézve, föltéve, hogy az offensióban egyetértenek. Ez eltérés, e különállás gyakorlatilag csak akkor válik , ragok magukra nézve veszélyessé, ha közös fezéljük : a kormány megbuktatása, a többség megosztása már sikerült s azon kérdése merül előtérbe: quid nunc ? hogyan alkotandó meg az uj compact többség? Ellenben ha a defensio pártjában tör ki a viszály, ha nem is oly szembeszökő, ha nem is oly éles, az már ama pártra mindjárt kész veszedelem, s az árnyalatok valamelyikében, sőt nem lehetetlen, hogy valamennyiében, kész szövetségre talál a támadás. Az ilyen várba nem szükséges többé bevinni a trójai fajot.Az már benne van. S annál veszedelmesebb, hogy kidobni sem lehet, mert nem lehetetlen, hogy ez által a többség mindjárt megszűnnék többség lenni. Amit ily esetben az „igazhitű párthívek“ tehetnek, legfeljebb arra szorítkozhatok, hogy a faló ajtaja valamely ostromroham alkalmával ki ne nyílhasson. Ez a különbség van a magyar parlamenti ellenzék és a kormányt támogató többség soraiban észlelhető villongások között. Az ellenzék a kormánypárttal szemben nem veszti el veszedelmes jellegét azáltal,hogy egymás iránt némely kérdésben kevésbé barátságos állást foglalt, mihelyt egyetért abban az egyben, hogy a kormányt és pártját ostromolja. Abban pedig az ellenzéki fraciók kivétel nélkül egyetértenek. Ellenben a compact kormánypárt sorainak megzavarodása még ellenzéki támadás nélkül is ölthet oly veszedelmes jelleget, melynek a teljes szétrobbanás lehet eredménye. Talán nem helyes tactia egy ellenzéki laptökleszedelenmek ily őszinte kimutatása által figyelmeztetni az ellenséget, de asiiatán egy hírlapi czikkel még soha senki nem állta a dolgok természetes, szükségszerű fejlődésének útját: nem hiszszük, hogy ártsunk az ellenzék ügyének, ha a tényállást egész meztelenségében, őszintén úgy amint van, konstatáljuk. Egy jobboldali laptársunk ma ugyan abban a kellemes illuzióban ringatja magát, hogy a jövő választások után árnyát sem látja többé a mostani ellenzéknek. A megteremtett állapotnak leszünk hitei és magaszalól valamennyien s bebizonyítjuk az eddigi tapasztalattal, a józan észszel és a történelem vaskövetkezetességével szemben, hogy a „minta intézmény“ dicső, nagy jövendőre van hivatva vezetni nemzetünket. Irigylésre méltó ábránd, mely még most is szivárványszinekben festi ki magának a jövőt, égi tünemények után futkos s nem veszi észre a lábainál tátongó örvényt. Sőt annyira megy naiv jóhiszeműségében, hogy azokat is, kik már ab initio vonakodtak a próféta szakállára esküdni, az eddig kivívott fényes eredmények által „jobb“ útra térülteknek s eddigi ellenzéki helyzetükben elcsüggedteknek, bizalomvesztetteknek s minden actióra képteleneknek és lehetetleneknek declarálja. Az nem nekünk baj, ha az ellenfél kevesebbre becsüli erőnket, mint a minő valóban. Az volna baj reánk nézve, ha aztán magunk is elhinnők leverő biztosításait , elvesztenők önbizalmunkat. Szerencsére az utóbbi időben nagyon sok olyan dolog történt a parlamentben, ami sokkal hangosabban állítja az ellenkezőt, mint a mondvacsinált hírlapi zaj. Elég e tünetek egy némelyikére rámutatni, hogy meggyőződjék róla a világ, mennyire önámító kicsinyes fogás az ellenzék gyengeségéről, tehetetlenségéről beszélni akkor, midőn az egész ellenpárt bevallja, hogy ily sulylyal, ily csaknem döntő befolyással az ellenzék még soha nem bírt, mint épen most. Amióta a korona, épen a többség vezéreinek lejális tanácsa folytán szükségesnek ismerte meghallgatni az ellenzék vezérének véleményét az ország dolgairól: lehetetlen elvitatni, hogy a viszony nagyban, és pedig javunkra változott. Az ellenzék szava nem a pusztában kiáltó szó többét Meghallgatják ott is, hol addig siket fülekre talált, meghallgatják a többség soraiban is. A jobboldalnaKT5f^llT1f^é'fraMi?^'w közül hol az egyik, hol a másik szavaz az ellenzékkel s a csekély különbség a szavazatok száma közt nagyon érthetően beszél. Jeleneteknek vagyunk tanúi, hogy az egész ház tapsol egy ellenzéki szónoknak s frenetikus tetszésnyilatkozatokban tör ki maga az ellenpárt, amilyenekkel soha sem tiszteli meg minisztereit. A miniszteri előterjesztések nem egyszer maradnak kisebbségben s csak a merev párttekintetek által sugalt rabulistika hárítja el a válságot, úgy tüntetvén fel az illető kérdést, mint nem párt, nem kabinet-kérdést. A többség orgánumai indíttatva érzik magukat hol egyikminiszter, hol egyik jelentékenyebb párttaginak borongatni sebeit, amelyeket nyilvánosparlamenti ülésekben vagy pártértekezleteken ütöttek érzékenységükön. Érzékeny jelenetek ismétlődnek a Deákkörben, hol engesztelő áldozat hozatik egyik-másik duzzogó tekintélynek. A régi mamelukhad zöme összecsapja kezeit e különös charavím fölött, keresi a zavarból TElvezető szellemi tűzoszlopot, mely köré csoportosuljon, s midőn nem találja, kétségbeesetten appellál a pártfegyelemre, a 67-ki kiegyezés megvédésének szükségére, eák~Béréncz~sz ellemére s haragosan kiáltja: » kormányozzon !“ legújabb jobboldali isi&zá* Ezzel akarják együvé riasztani a szerte andalodott pártot, így lett Tisza Kálmán enfante terrible-vé, kivel az ingadozó hiveket hűségre ijesztgetik. De kérjük szépen, ha mi, ellenzék, senki , se vagyunk, ha Tisza Kálmán nem létezik ha mi már elmúltunk s nem véthetünk kinek, hát akkor mire való ez a nagység, minek ily sok zaj semmiért? Ezt magyarázza meg nekünk valaki. — Az izraeliták országos kancelláriájának elnöke, Schweiger Mártonnak elnöklete alatt egy küldöttség volt Trefortnál, hogy hivatalban maradása feletti örömét fejezze ki és az izraelita seminarium ügyét a miniszter jóakaratába ajánlja. Trefort miniszter a »P. Lloyd« szerint a küldöttségnek következőleg válaszolt: »A rabbi seminarium ügye ma úgy áll, mint hónapok előtt, mielőtt még az a képviselőházban tárgyalás alá került, de mindaz, ami a házban történt, a seminarium felállítására döntő befolyással nincs. A seminariumot felállította volna, ha a cultusminisztérium javaslata lett volna elfogadva; a seminarium akkor is életbe lépett volna, ha Tisza indítványa nyert volna többséget és a seminarium felállíttatik, habár semmiféle határozat sem hozatott, ami különben is csak formaság lett volna, mert az izraelita alap kérdése tisztán közigazgatási kérdés és ő felsége határozatát a ház hatályán kívül nem helyezheti.« Ei^iUW9iA,ÄW».„Zalsan megdöbbentünk rajta, mert oly alkotmányellenes álláspontot hirdet az, hogy ezt még Trefort vakmerőségétől sem várták.. Mi óhajtjuk és akarjuk a rabbi seminarium felállítását, de nem épen oly életkérdés az, hogy őszig halasztani ne lehetne és a miatt a »salus reipublicae« igazolja az alkotmányellenes cselekedetét. Már pedig Trefort ezt szándékozik elkövetni, ha oly ügyet, melyet épen határozathozatal végett maga tartott szükségesnek a törvényhozás alkotmányos tárgylása alá terjeszteni, most önhatalmilag épen azért intéz ez, mert a képviselőház nem határozhatott semmitéllen art fi fa arita Di ellensitás miatt,ert ez, még ne j jogosítja fel a minisztert arra, hogy ne tartsa szükségesnek a törvényhozás előleges határozatát ugyanazon ügyben, melyet ■tpaga Mert ha ő maga illetékesnek tarta erre a képviselőházat, ha ez hatalmába, ügykörébe vonta már egyszer az ügyet — akkor nem mondhatja azt, hogy az tisztán közigazgatási kérdés. És ha éhez még ő az uralkodó hatalmi szavát is igyekszik a törvényhozás ellenében felhasználni, sőt azt ezen felülemelni — akkor alkotmányos eljárásnak épen nem nevezhető terve. Vigyázzon„Trefort, a ko rabbi seminarium kedvéért ,ne koczkáztassa se állását, se alkotmányos garantiáinkat! — A választási törvényjavaslat c1k §-a, mely e czensust jelentékenyen felebb emelné, három lakrészből álló házat mondván csak szavazásra jogosítónak, nagy vitát kelt a házban. Az »IT. Corr.« azt írja, hogy az eredmény kétes, s a különvéleménynek nagy kilátása van az elfogadtatásra. De a kormány, teszi hozzá neveztük lap, el látszik határozva lenni, ez esetben javaslatát visszavonni. Mi azt hiszszük, a kőnyomatú lap e hite merőben légből kapott. Ha a kormány annyira kötné is magát a három lakrészhez (amit szintén nem hiszünk), ha e részben kisebbségben maradna, aligha az lenne a korrekt parlamentáris eljárás, hogy a két hét óta plénumában s egy hónap óta osztályaiban dolgozó- ház fáradságát egy ily »visszavonás« által paralisálják, semmivé tegyék. Midőn a választási javaslat törvénynyé tételét a szélső ellenzék akadályozta meg, annak »botrány« volt a neve; ha a kormány akadályozná meg — akkor bizonyára »parlamentáris,« »alkotmányos« eljárás leszen az. Elvárjuk különben a dolgok folyamát— Az osztályok előadóiból alakult központi bizottság maj.d. 6 órakor tartott ülésében tárgyalta a román fejedelemséggel a vasúti csatlakozás tárgyában kötött egyezményről és a temesvár-orsovai vasútvonal kiépítéséről szóló tvjavaslatokat. A bizottság mindkét javaslatot általánosságban elfogadta. A részletes tárgyalásnál a csatlakozási egyezményre nézve a II. osztály egy pótczikkben kötelezendőnek vélte a romániai kormányt, hogy a román területre eső vasútvonalrész a temesvár-orsovai vasúttal ugyanegy időben kiépíttessék és legfeljebb három havi időkülönbséggel megnyittassék; az osztály előadója a kormány által megnyugtatva, a szerződésben már különben is kifejezett azon gondolkodásra nézve, hogy a temesvár-orsovai vonal bármikor is készülne el, a határidőt megelőzőleg négy év előtt, ez esetben is csak három hónappal előbb adható a forgalomnak — indítványától elállótt. Elfogadtatott ezután a pénz és vasúti bizottságok azon határozati javaslata is, mely szerint utasítandó a kormány intézkedések megtételére, hogy különösen a differentiális tarifták administratív uton szabályoztassanak. Ebben úgy a II. II. valamint a VIII. osztály előadója megnyugodván, mindkét. javaslat részleteiben is elfogadtatott. Előadó Pólya Jósef. A kormány részéről jelen voltak: Bittó miniszterelnök, Zichy és Ghyczy miniszterek. A III. osztály ma délután tárgyalta a sopron-pozsony-lundenburgi, a győr-sopron-ebenfurti vasutak engedélyokmányainak módosításáról és a méter mérték behozatalára szükséges póthitelről szólójavaslatokat és azokat változatlanul elfogadta. Előadó Tarnóczy Gusztáv. — Kereskedői körökben — írja a Lloyd — Faczolay tegnapi interpellácziója az oláh gabonára vetett behozatali vám dolgában élénk megbeszélés tárgya. Hangsúlyozzák, hogy két irányban tévedés az, ha a vám újra behozatala mellett szólnak. Először is az oláh gabna a világpiacon nem a mi gabnánkkal versenyez, s minthogy az amerikai, orosz, oláh és szerb gabnának elvégre is nem lehet megakadályozni bevitelét azon országokba, ahova mi is exportálunk, csak azt érnék el, ha az oláh gabnát a Magyarországon való átvitel helyett más utak választására kényszerítenék, hogy elszalasztanák azon bevételeket, melyeket az oláh transitó-üzlet hozott. (Ezt a múlt évben három milliónál többre teszik.) Túlozzák továbbá a vámból befolyó jövedelmek jelentőségét. Ugyanis csak azon bevételről lehet valósággal szó, amely a vaskapun át bejövő mennyiségtől szedetik , mert a vámeljárás paritásánál fogva a beviteli vám Oroszországból és Oláhországból bejövő gabnára ismét felállíttatott“ugyan, de mint tudva van, e bevétel számos, Miskovics és Velencze felé irányzott küldemény viszont vámolása által nagyjára illuzóriussá lesz. Ugyanez ügyhöz a N. fr. Pr. is hozzászól, figyelmeztetvén arra, hogy a vám úgy is illuzóriussá tétetik az által, hogy a vasutak az oláh gabnát — valamely Poroszországba menesztett árukép vették föl, amely esetben az vámmentes volt. Poroszországból azután a gabna szintén vámmentesen került be hozzánk. Csak a közvetett kereskedelemnek ártott — e lapok nézetei szerint — a vám, pedig a kereskedés ez ága volt az, mely például Erdélynek legbusásabban gyümölcsözött. A „HON“ TÁRCZAJA. WiLBFRIED. Regény. Irta Auerb&oh Bertbold. Harmadik kötet. — Ötödik könyv. (55. Folytatás.) MÁSODIK FEJEZET. Julius utolsó napja estéjén az ezredes fölhevülve jött vissza egy messzi lovaglásból. Egy mezei kerülő levelet hozott. Az ezredes feltörte és azonnal útnak bocsátó szárnysegédét; azután kért engem, hozassak neki egy üveg bort és hogy üljek melléje. Közlé velem, hogy hadosztálya indulásra készül, hogy virradatkor velük elvonul és csak keveseket hagy vissza az őrtüzek élesztésére. Bertára gondoltam és ez mélyen megindított, kérdem tehát az ezredest, váljon nincsenek-e óhajai, vagy nem kiván-e valamiben intézkedni. »Nem« válaszol., »végrendeletem Offenheimer ügyésznél van letéve. De elkövetkezett annak órája, melyben, kedves atyám, magamról kell beszélnem. Talán utoljára vagyunk együtt. Nem akarok e világból kiválni, hogy önné ismert legyen.« És ezzel megkezdő, visszatámaszkodva a nagy karosszékben, az ő sajátos zengzetes szilárd hangján : »Nem szeretek magamról beszélni. Életemben eléggé megtanultam zárt ajkúnak lenni. Ön atyám és pajtásom volt egy merész vállalatban. Én önnek tanítványa vagyok, noha ön nagy tartózkodással soha sem ejtett semmi olyast lelkembe, mi engem kijelölt hivatásomban megzavart volna. Az ön által nem is sejtett fejlődésem korán kezdődött. Mint gyermek gyakran láttam azon férfiút, ki Berta anyjának testvére volt, a börtön rácsozatához támaszkodni, mikor a börtön udvarán átmentem. E szikár férfiúnak arcza keskeny orrával, nagy szemeivel, fehér homlokával és világos szőke szakálával álmaimban kisért. Ilyenek-e a gonosztevők ? Nem tudom ezt kérdé-e gyermeki szívem, de úgy hiszem. Az erkélyen álltam, midőn tetemét kivitték. Láttam, hogyan rakják a kocsira. E perezben az az érzet kelt bennem: nincs a világon más és fensőbb, mint a fejedelem, fegyelem, jelszó, vállrejt és érdemrend. Ugyanekkor délben haltam először e szót: német egység. Egy benső jelszavam volt ez, azt biztosan tudom. Atyám úgy beszélt róla, mint nemes rajongóról ; atérparancsnoksági szárnysegéd demagógnak nevezte. Görög lexikonomban utána lapoztam mit tesz az. Beléptem a kadétházba. Tanultam a görög és római hősökről; hallottam Szokratesről, olyannak képzeltem őt mint a rács mögötti halvány férfiút. Korán rászoktam a zárkózottságra, a magamba való gondolkozásra; mások iránt engedelmes s pontos voltam. Atyám a fejedelmi székhelyen parancsnokká lett; mint zászlótartó fejedelmünknek lettem apródja. Jelen voltam az ünnepélyességeken, midőn Lajos Fülöp fiai udvarunkat meglátogatták. Egy csoportban azt hallam mondani, hogy csak forradalom herczegek. Titkon tanulmányoztam a történelem újabb korát. Országrendjeink gyakran beszéltek az ellenzékről is. Hallám, hogy egyes neveket gúnynyal, gyűlölettel, sőt megvetéssel neveznek. Ez embereket megmutatták nekem az utczán. Nem tudtam megfogni, hogy ily szabadon járhatnak-kelhetnek , hisz' ellentmondanak fejedelmünknek. Elérkezett az 1848-ik év. A megvetéssel emlegetett férfiak miniszterekké lettek; mint a haza megmentőit tüntették őket ki. Augusztus hatodikán, mely napon az ország helytartójának, János főherczegnek, hódoltunk, mintegy álomba voltam merülve. A börtön rácsa mögötti férfiú arcra lépten-nyomon kisért. Nem az következett el, a miért szenvedett és halt meg? Mik vagyunk mi katonák! Nem vagyunk mi egyebek a fejedelem házi huszárjainál? Ki ellen harczolunk mi?« A katonáskodás nem enged soká gondolkodni. 1849. tavaszán kiszálltunk a havcrmezőre. Első vezényszóm a szabadcsapatosok ellen szólt, az első ember, kit levertem, csodálatos módon hasonlított a rács mögöttire. Erőt vettem magamon, hogy elfelejtem, és sikerült. Ekkor találkozok önnel s Bertával. Hogy mi történt tovább, tudja ön, hogy mi forrt bennem, magam előtt sem akarom fölújítani. Soká csöndesen éltem és dolgoztam. Mindenekelőtt jó katona akartam lenni, ki szigorú hivatásában Szabadságért folyamodtam, hogy a cserkeszek ellen harczoljak; a hadi életet a maga valóságában akartam megismerni. A szabadságot megtagadták tőlem , de tanító lettem az altiszti iskolában ! Sokfélét tanultam itt s buzgón működtem barátommal, Rolint tanárral. 1859-ben idegenszerű helyzetünket legkeserűb- ben érzem. A Schiller-ünnepélyben való részvételünket nem akarták megengedni. Mi volna a mi kultúránk költőink nélkül ? Egész sorát a fejedelmi dynasztiáknak lehet eltörölni, és semmi sem hirányzik, de gondoljuk el, hogy Schillert irtjuk ki! És mért nem szabad nekünk katonáknak szintén ünnepelni ? Nem-e a hazát és mindnyájunkat dicsőített? De aki azt akkor mondta volna, azonnal kiteszik a szülét. 1864-ben szerencsém volt Schleswig-Holsteinban a külső ellenség ellen harczolni és a hadoszlop előtt kapitánynyá neveztettem ki. Volt egy őrnagyom, ki, ha most elgondolom, egyenesen ostoba volt és azért bőszitő katonai orthodoxiától eltelve. Ha ez ember nem nemes, alig lehetett volna erdőcsősznek alkalmazni, így azonban szükségképen előmenetelt nyitottak neki. Amíg hadnagy voltam, könnyebben volt ez elviselhető, de amint zászlóalj vezénylő lettem, minden felforrt bennem és a mellett hallgatnom kelle. Igen bizony, ti a politika emberei, ti panaszoltok a zsarnokság ellen és mi a leggonoszabban leledztünk. A fegyelem szükséges, de azt eltűrni ily üresfejűektől, kik csak káromkodni és megszégyeníteni tudnak — és az őrnagy még csak a szolgálathoz sem értett — az sokkal sujtóbb, hogysem sejtnétek. Elkövetkezett az 1866-ks esztendő. Senki, még nem se látta, mi forr bennem. Most kitört a nyomor. Mik vagyunk mi ? Ma ez, holnap az a mi legfőbb hadúrunk ? Mi — most kimondhatom e szót — praetoriánok voltunk, semmi egyéb, és Poroszországnak a katonai szervezet megváltoztatásában tökéletesen igaza volt. Tudnunk kellett, ki a hadvezérünk. Eddig csak mint katonák verhettük egymást, s nem kérdezhettük azt, mi lesz belőle. Minden fegyelem volt, az úrvacsorára fegyelemből mentünk s hogy példát adjunk a legénységnek. Mikor a százados elesett, boldognak mondtam őt; nekem volt feleségem és gyermekem és mégis halálomat óhajtani. Ama testvérháború szerencsére gyorsan múlt el. Most elismerem, hogy az, mint előkészület szükséges volt. De érzelmem mindig fellázadt emlékezetén, és most eljött az, mi ez emlékezetet eltörli. Csak borzalommal gondolhattam arra, hogy azoknak, kik 1866-ban elestek, emlékköveket állítottak. Most érzem, hogy kétszeresen haltak meg a hazáért, sziveket adtak oda éltökért. Most végre hivatásunk karöltve jár a nemzeti óhajokkal, és lázasztó csak az, hogy azok, kik önmagukat szabadoknak nevezik, nem akarják elismerni a casus bellit.« »Tud valamit a fejedelem rég táplált hazafias gondolkozásáról?« kérdem én, miután az ezredes szünetet tartott. »Nem! legalább nem hiszem! Csak azt tudja, hogy katonai folyóiratunkban egyszer-másszor valamit közzé tettem és hogy kész katona vagyok. Soha sem sejtem meg, hogy hadügyminiszterré fognak valaha fölhívni. Azon éjjel, rájöttem, hogy minket csak tartalékba állítottak. Ön is bizonyára így látta a dolgot.« Én ennyi okossággal nem dicsekedhettem. De most nem a múltra való emlékezés ideje volt. Az ezredes végrendeletének egy másolatát ado át nekem, hogy azt a katonai bíróságnál letegyem. Ő ezt a legnagyobb nyugalommal téve, nem árulva el semmi fölindulást. Még néhány órára lenyugodtunk. (Folytatása következik.) Új kormányválság Francziaországban. (Sz. Gy.) Rövid félév alatt három kormányválság izgalmait, veszélyeit kellett kiállni a türelemvesztésig méltatlanul ingerelt franczia nemzetnek. Jan. 8-án leszavaztatik a „harcz kormányának“ erőszakos és ép oly ravasz nagy mogulja, Broglie herczeg, de visszatartja őt Mac-Mahon, míg végre május 16-án egy új leszavaztatás kiragadja kezéből az irigyelt kormány gyeplőt. Ugyancsak május 22-én megalakítja aztán Mac-Mahon a »cabinet d’affaires«t, mely alatt alig melegedett meg jóformán a vörös bársonyszék, már júl. 8-án ez is csak hűlt helyét hagyta hátra. Francziaország, mióta a septennatus áldásaival boldogítják, túltett még Spanyolországon is a krízisek tekintetében, mely ország pedig újabb időkben valóságos vulkanikus forrongások hazája lett s még a pirennei félszigeten is nagyobb stabilitás kapott felszínre, mint az„uj kor Bayardja” által megseptennatusított franczia köztársaságban. Hogy pedig mit jelentenek s minő befolyással vannak ily gyakori kormányválságok, oly országban, melyben mindenki éhezi és szomjúbozza a rendet s a meglevő államforma végleges szervezését, kivéve azokat, kik a zavarosban halászni akarnak s piszkos önző czélokat hajhásznak (ezek képezik nem az ország, de a kamara többségét), könnyű belátni. Ide vitte, ily paródiává alacsonyította a parlamentarismust a múlt év május 24-én alakult monarchista-coalitio. Most már tán belátják a coalitio korrifeusai is, hogy ily viszonyok között, ily parlamenttel teljes képtelenség kormányozni, hogy e parlament csak gúnyja, satyrája a törvényhozó testületekről alkotott fogalmaknak, hogy e nemzetgyűlés, ha a bűnös játékra még lesz ideje, a legborzasztóbb katastrophák örvényébe sodorja az országot, s hogy e katastropháknak csak a nemzetgyűlés feloszlatása által lehet elejét venni. Mi már rég hangoztattuk e nézetet s az újabb események, melyek főleg Thiers bukása óta bekövetkeztek, mindinkább megerősítettek véleményünkben. Az a múlt év május 24-ei coalitio, mely a legellentétesebb érdekeket hajhászó elemekből oly természetellenesen alakult, képes volt ármányos összeesküvésével kiragadni a legjelesebb, legönzetlenebb államférfi kezéből az ország sorsának intézését, de legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az ország számtalanszor nyilvánított jogos óhajait és követeléseit teljesítse, sőt minden lépése, minden tette homlokegyenest ellenkezik a franczia nemzet többségének törekvéseivel. Nem vaklárma tehát, hanem a legszomorúbb tényeken alapuló igazság az, mely a liberális franczia sajtót átlengi, hogy a nemzetgyűlés a legcsattanósabb bizonyítványt állította ki tehetetlenségéről, s hogy mindaz, ami ott történik, a Parlamentarismus halálát képezi. A május 24-ei coalitio az új kormányválság által már harmadszor bomlott meg és alakult át minden képzelhető csoportra. Már alig lehetséges, hogy még az a többség új formációt vegyen fel. Minden lehetséges combinátión és csoportosításon keresztül ment már. A nemzetgyűlés jul. 8-ai ülésében is, melyben a Cissey-kormány leszavaztatott, a legsajátságosabb caleidoscopikus többségformációk keletkeztek. A lapis offensionét Chambord gróf „hivatalos“ lapja, az „Union“ két heti felfüggesztése , illetőleg Lucien Brunnek erre vonatkozó interpellátiója képezte. A kamara e napi üléséről e hírt hozza a sürgöny: »A nemzetgyűlés Brun interpellátióját tárgyalva 368 szavazattal 330 ellenében elvetette Páris képviselő által indítványozott s a kormány által is elfogadott napirendet, mely igy hangzott: „Aemzetgyülés el van határozva, hogy a septennatust védelmezze, de fentartja magáának, hogy az alkotmánytörvényeket megvizsgálja“ — az itt alakult többségnél tehát a kormány 38 szavazattal maradt kisebbségben; egy másik szavazásnál Brún napirendje felett, mely így szólt: a nemzetgyűlés mellőzve a november 20-ai törvény feletti vitát, sajnálatát fejezi ki a kormány által az »Union « ellen foganatosított rendszabályok felett.“ Ezt a nemzetgyűlés 379 szavazattal ve