A Hon, 1874. július (12. évfolyam, 148-174. szám)

1874-07-10 / 156. szám

TXeArC Tauga tu,//, 156. szám, XII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1874. Péntek, julius 10. Szer men­tési iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épület 1. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es sti kiadás együtt: 8 hónapra.............................................6 frt — kr. 6 hónapra .......................... ...12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalos tere, Athenaeum-épület) küldendők. (Barátok- Előfizetési felhívás A HOT XII-dik évi folyamára. Előfizetési árak: Félévre . Negyedévre Egy hóra Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésis postai utalványokat kérjük használni, melyek bél­ men­tesitve tiz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 kra kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alak Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, julius 9- „Nem tűrhetjük, hogy Tisza Kálmán □ Tagadhatatlan, hogy pártviszonyaink erős forrongáson mennek keresztül egy idő óta, folytonosan. Az élesebb látású szemlélő figyelmét nem kerülhette el az a vegybom­­lási processus, mely a pártok kebelén belül folyamatban van. Mindeddig azonban csak a növekedő decompositio egyes tünetei kerül­tek napvilággá a­nélkül, hogy az erre szük­ségkép bekövetkezendő cristallisationális pon­tokat tisztán szemügyre lehetett volna venni. Annyit azonban minden higgadt ember­­ be tud látni az eddigiekből is már , hogy a parlamenti többség soraiban dúló forron­gás sokkal mélyebb jelentőségű , gyakor­latilag sokkal nagyobb horderejű,­­ mint az, mely az ellenzék kebelében tapasztalható. Mert bármily élesen váljanak is külön egy­mástól az egyes árnyalatok azon pártban, melynek offensív szerep jutott: eltérésük, kü­lön­állásuk nem teszi őket kevésbé veszedel­messé az ellenpártra nézve, föltéve, hogy az offensióban egyetértenek. Ez eltérés, e külön­állás gyakorlatilag csak akkor válik , ra­gok magukra nézve veszélyessé, ha közös fezéljük : a kormány megbuktatása, a több­ség megosztása már sikerült s azon kérdés­e merül előtérbe: quid nunc ? hogyan alkotan­­­­dó meg az uj compact többség? Ellenben ha a defensio pártjában tör ki a viszály, ha nem is oly szembeszökő, ha nem is oly éles, az már ama pártra mindjárt kész veszedelem, s az árnyalatok valamelyi­kében, sőt nem lehetetlen, hogy valamennyié­ben, kész szövetségre talál a támadás. Az ilyen várba nem szükséges többé bevinni a trójai fajo­t.Az már benne van. S annál vesze­delmesebb, hogy kidobni sem lehet, mert nem lehetetlen, hogy ez által a többség mind­járt megszűnnék többség lenni. A­mit ily esetben az „igazhitű párthívek“ tehetnek, legfeljebb arra szorítkozhatok, hogy a fa­ló ajtaja valamely ostromroham alkalmával ki ne nyílhasson. Ez a különbség van a magyar parla­menti ellenzék és a kormányt támogató több­ség soraiban észlelhető villongások között. Az ellenzék a kormánypárttal szemben nem veszti el veszedelmes jellegét az­által,hogy egy­más iránt némely kérdésben kevésbé barátsá­­gos állást foglalt, mihelyt egyetért abban az egyben, hogy a kormányt és pártját ostro­molja. Abban pedig az ellenzéki frac­iók kivé­tel nélkül egyetértenek. Ellenben a compact kormánypárt sorai­nak megzavarodása még ellenzéki támadás nélkül is ölthet oly veszedelmes­ jelleget, mely­nek a teljes szétrobbanás lehet eredménye. Talán nem helyes tacti­a egy ellenzéki laptö­kleszedelenmek ily őszinte kimutatá­sa által figyelmeztetni az ellenséget, de asii­atán egy hírlapi czikkel még soha senki nem állta a dolgok természetes, szükségszerű fej­lődésének útját: nem hiszszük, hogy ártsunk az ellenzék ügyének, ha a tényállást egész meztelenségében, őszintén úgy amint van, konstatáljuk. Egy jobboldali laptársunk ma ugyan abban a kellemes illuzióban ringatja magát, hogy a jövő választások után árnyát sem látja többé a mostani ellenzéknek. A megte­remtett állapotnak leszünk hitei és magasz­­alól valamennyien s bebizonyítjuk az eddigi tapasztalattal, a józan észszel és a történelem vaskövetkezetességével szemben, hogy a „min­ta intézmény“ dicső, nagy jövendőre van hi­vatva vezetni nemzetünket. Irigylésre méltó ábránd, mely még most is szivárványszinek­­ben festi ki magának a jövőt, égi tünemé­nyek után futkos s nem veszi észre a lábai­nál tátongó örvényt. Sőt annyira megy naiv jóhiszeműségében, hogy azokat is, kik már ab initio vonakodtak a próféta szakállára esküd­ni, az eddig kivívott fényes eredmények ál­tal „jobb“ útra térülteknek s eddigi ellenzéki helyzetükben elcsüggedteknek, bizalomvesz­­­­tetteknek s minden actióra képteleneknek és lehetetleneknek declarálja. Az nem nekünk baj, ha az ellenfél ke­vesebbre becsüli erőnket, mint a minő való­ban. Az volna baj reánk nézve, ha aztán ma­gunk is elhinnők leverő biztosításait , elvesz­­tenők önbizalmunkat. Szerencsére az utóbbi időben nagyon sok olyan dolog történt a parlamentben, ami sokkal hangosabban állítja az ellenkezőt, mint a mondva­csinált hírlapi zaj. Elég e tü­netek egy némelyikére rá­mutatni, hogy meg­győződjék róla a világ, mennyire önámító kicsinyes fogás az ellenzék gyengeségéről, tehetetlenségéről beszélni akkor, midőn az egész ellenpárt bevallja, hogy ily sulylyal, ily csaknem döntő befolyással az ellenzék még soha nem bírt, mint épen most. A­mióta a korona, épen a többség vezé­reinek lejális tanácsa folytán szükségesnek ismerte meghallgatni az ellenzék vezérének véleményét az ország dolgairól: lehetetlen el­vitatni, hogy a viszony nagyban, és pedig ja­vunkra változott. Az ellenzék szava nem a pusztában kiáltó szó többét Meghallgatják ott is, hol addig siket fülekre talált, meghallgat­­ják a többség soraiban is. A jobboldal­­naKT5f^llT1f^é'fraMi?^'w közül hol az egyik, hol a másik szavaz az ellenzékkel s a csekély különbség a szavazatok száma közt nagyon érthetően beszél. Jeleneteknek vagyunk ta­núi, hogy az egész ház tapsol egy ellenzéki szónoknak s frenetikus tetszésnyilatkozatok­ban tör ki maga az ellenpárt, a­milyenekkel soha sem tiszteli meg minisztereit. A minisz­­­teri előterjesztések nem egyszer maradnak ki­sebbségben s csak a merev párttekintetek ál­tal sugalt rabulistika hárítja el a válságot, úgy tüntetvén fel az illető kérdést, mint nem párt, nem kabinet-kérdést. A többség orgá­numai indíttatva érzik magukat hol egyik­­miniszter, hol egyik jelentékenyebb párttag­­inak borongatni sebeit, a­melyeket nyilvános­­parla­menti ülésekben vagy pártértekezlete­­­ken ütöttek érzékenységükön. Érzékeny jele­netek ismétlődnek a Deákkörben, hol engesz­telő áldozat hozatik egyik-másik duzzogó te­kintélynek. A régi mamelukhad zöme össze­csapja kezeit e különös charavím­ fölött, keresi a zavarból TElvezető szellemi tűzoszlopot, mely köré csoportosuljon, s midőn nem találja, kétségbeesetten appellál a pártfegyelemre, a 6­7-ki kiegyezés megvédésének szükségére, eák~Béréncz~sz ellemére s haragosan kiáltja: » kormá­nyozzon !“ legújabb jobboldali isi&zá* Ezzel akarják együvé riasztani a szerte andalodott pártot, így lett Tisza Kálmán enfante ter­­rible-vé, kivel az ingadozó hiveket hűségre ijesztgetik. De kérjük szépen, ha mi, ellenzék, senki , se vagyunk, ha Tisza Kálmán nem létezik ha mi már elmúltunk s nem véthetünk kinek, hát akkor mire való ez a nagy­ség, minek ily sok zaj semmiért? Ezt magyarázza meg nekünk­ valaki. — Az izraeliták országos kanc­elláriájának elnöke, Schweiger Mártonnak elnöklete alatt egy küldöttség volt Tre­­fortnál, hogy hivatalban maradása feletti örömét fe­jezze ki és az izraelita seminarium ügyét a miniszter jóakaratába ajánlja. Trefort miniszter a »P. Lloyd« szerint a küldöttségnek következőleg válaszolt: »A rabbi seminarium ügye ma úgy áll, mint hónapok előtt, mielőtt még az a képviselőházban tárgyalás alá került, de mindaz, ami a ház­­ban történt, a seminarium felál­lítására döntő befolyással nincs. A seminariumot felállította volna, ha a cultusminisz­­térium javaslata lett volna elfogadva; a seminarium akkor is életbe lépett volna, ha Tisza indítványa nyert volna többséget és a seminarium felállíttatik, habár semmiféle ha­tározat sem hozatott, a­mi különben is csak forma­ság lett volna, mert az izraelita alap kérdése tisztán közigazgatási kérdés és ő felsége határozatát a ház hatályán kívül nem helyezheti.« Ei^iUW9iA,ÄW».„Zalsan megdöb­bentünk rajta, mert oly alkotmányellenes álláspon­tot hirdet az, hogy ezt még Trefort vakmerőségétől sem várták.. Mi óhajtjuk és akarjuk a rabbi semina­rium felállítását, de nem épen oly életkérdés az, hogy őszig halasztani ne lehetne és a miatt a »salus rei­­publicae« igazolja az alkotmányellenes cselekedetét. Már pedig Trefort ezt szándékozik elkövetni, ha oly ügyet, melyet épen határozathozatal végett maga tar­tott szükségesnek a törvényhozás alkotmányos tárgy­lása alá terjeszteni, most önhatalmilag épen azért in­téz ez, mert a képviselőház nem határozhatott sem­­mit­­éllen art fi fa a­rita Di ellensitá­s miatt,­­ert ez, még ne j jogosítja fel a minisztert arra, hogy n­e tartsa szükségesnek a törvén­yho­zás e­l­ő­le­g­e­s határozatát ugyanazon­­ ügyben, melyet ■tpaga Mert ha ő maga il­letékesnek tarta erre a képviselő­házat, ha ez hatal­mába, ügykörébe vonta már egyszer az ügyet — ak­­kor nem mondhatja­ azt, hogy az tiszt­án­ köz­­i­g­a­z­g­a­t­á­s­i kérdés. És ha éhez még ő az uralko­­dó hatalmi szavát is igyekszik a törvényhozás ellené­ben felhasználni, sőt azt ezen felülemelni — ak­kor alkotmányos eljárásnak épen nem nevezhető terve. Vigyázzon„Trefort, a k­o rabbi seminarium­ ked­­­véért ,ne koczkáztassa se állását, se alkotmányos ga­­rantiáinkat!­­ — A választási törvény­javaslat c1k §-a, mely e czensust jelentékenyen felebb emel­né, három lakrészből álló házat mondván csak sza­vazásra jogosítónak, nagy vitát kelt a házban. Az »IT. Corr.« azt írja, hogy az eredmény kétes, s a külön­véleménynek nagy kilátása van az elfogadtatásra. De a kormány, teszi hozzá neveztük lap, el látszik határozva lenni, ez esetben javaslatát visszavonni. Mi azt hiszszük, a kőnyomatú lap e hite merőben légből kapott. Ha a kormány annyira kötné is magát a három lakrészhez (a­mit szintén nem hiszünk), ha e részben kisebbségben maradna, aligha az lenne a korrekt parlamentáris eljárás, hogy a két hét óta plénumában s egy hónap óta osztályaiban dolgozó-­­ ház fáradságát egy ily »visszavonás« által paralisál­­ják, semmivé tegyék. Midőn a választási javaslat tör­­vénynyé tételét a szélső ellenzék akadályozta meg, annak »botrány« volt a neve; ha a kormány akadá­lyozná meg — akkor bizonyára »parlamentáris,« »al­kotmányos« eljárás leszen az. Elvárjuk különben a dolgok folyamát­— Az osztályok előadóiból alakult központi bizottság maj.­d. 6 órakor tartott ülésében tárgyalta a román fejedelemséggel a vasúti csatla­kozás tárgyában kötött egyez­ményről és a temesvár-orsovai vasútvonal kiépítéséről szóló tvja­­vaslatokat. A bizottság mindkét javaslatot általánosság­ban elfogadta. A részletes tárgyalásnál a csatlako­zási egyezményre nézve a II. osztály egy pótczikkben kötelezendőnek vélte a romániai kormányt, hogy a román területre eső vasútvonalrész a temesvár-orso­­vai vasúttal ugyanegy időben kiépíttessék és legfel­jebb három havi időkülönbséggel megnyittassék; az osztály előadója a kormány által megnyugtatva, a szerződésben már különben is kifejezett azon gon­dolkodásra nézve, hogy a temesvár-orsovai vonal bár­mikor is készülne el, a határidőt megelőzőleg négy év előtt, ez esetben is csak három hónappal előbb ad­ható a forgalomnak — indítványától elállótt. Elfogadtatott ezután a pénz és vasúti bizott­ságok azon határozati javaslata is, mely szerint uta­­sítandó a kormány intézkedések megtételére, hogy különösen a differentiális tarifták administratív uton szabályoztassanak. Ebben úgy a II. II. valamint a VIII. osztály előadója megnyugodván, mindkét­­. ja­vaslat részleteiben is elfogadtatott. Előadó Pólya Jósef. A kormány részéről jelen voltak: Bittó miniszterelnök, Zichy és Ghyczy miniszterek. A III. osztály ma délután tárgyalta a sopron-pozsony-lundenburgi, a győr-sopron-ebenfurti vasutak engedélyokmányainak módosításáról és a méter mérték behozatalára szükséges póthitelről szó­ló­­javaslatokat és azokat változatlanul elfogadta. Előadó Tarnóczy Gusztáv. — Kereskedői körökben — írja a Lloyd — Faczolay tegnapi interpellácziója az oláh gabonára vetett behozatali vám dolgában élénk meg­beszélés tárgya. Hangsúlyozzák, hogy két irányban tévedés az, ha a vám újra behozatala mellett szólnak. Először is az oláh gabna a világpiac­on nem a mi gabnánkkal versenyez, s minthogy az amerikai, orosz, oláh és szerb gabnának elvégre is nem lehet meg­akadályozni bevitelét azon országokba, a­hova mi is exportálunk, csak azt érnék el, ha az oláh gabnát a Magyarországon való átvitel helyett más utak válasz­tására kényszerítenék, hogy elszalasztanák azon be­vételeket, melyeket az oláh transitó-üzlet hozott. (Ezt a múlt évben három milliónál többre teszik.) Túloz­zák továbbá a vámból befolyó jövedelmek jelentősé­gét. Ugyanis csak azon bevételről lehet valósággal szó, a­mely a vaskapun át bejövő mennyiségtől sze­detik , mert a vámeljárás paritásánál fogva a bevi­teli vám Oroszországból és Oláhországból bejövő gabnára ismét felállíttatott“ugyan, de mint tudva van, e bevétel számos, Miskovics és Velencze felé irányzott küldemény viszont­ vámolása által nagyjára illuzóriussá lesz. Ugyanez ügyhöz a N. fr. Pr. is hozzászól, figyelmeztetvén arra, hogy a vám úgy is illuzóriussá tétetik az által, hogy a vasutak az oláh gabnát — valamely Poroszországba menesztett árukép vették föl, a­mely esetben az vámmentes volt. Poroszország­ból azután a gabna szintén vámmentesen került be hozzánk. Csak a közvetett kereskedelemnek ártott — e lapok nézetei szerint — a vám, pedig a keres­kedés ez ága volt az, mely például Erdélynek legbu­­sásabban gyümölcsözött. A „HON“ TÁRCZAJA. W­iLBFRIED. Regény. Irta Auerb&oh Bertbold. Harmadik kötet. — Ötödik könyv. (55. Folytatás.) MÁSODIK FEJEZET. Julius utolsó napja estéjén az ezredes fölhevül­­ve jött vissza egy messzi lovaglásból. Egy mezei ke­rülő levelet hozott. Az ezredes feltörte és azonnal útnak bocsátó szárnysegédét; azután kért engem, hozassak neki egy üveg bort és hogy üljek melléje. Közlé velem, hogy hadosztálya indulásra ké­szül, hogy virradatkor velük elvonul és csak kevese­ket hagy vissza az őrtüzek élesztésére. Bertára gondoltam és ez mélyen megindított, kérdem tehát az ezredest, váljon nincsenek-e óhajai, vagy nem kiván-e valamiben intézkedni. »Nem« válaszol.­, »végrendeletem Offenheimer ügyésznél van letéve. De elkövetkezett annak órája, melyben, kedves atyám, magamról kell beszélnem. Talán utoljára vagyunk együtt. Nem akarok e világ­ból kiválni, hogy önné ismert legyen.« És ezzel megkezdő, visszatámaszkodva a nagy karosszékben, az ő sajátos zengzetes szilárd hangján : »Nem szeretek magamról beszélni. Életemben eléggé megtanultam zárt ajkúnak lenni. Ön atyám és pajtásom volt egy merész vállalatban. Én önnek tanítványa vagyok, noha ön nagy tartózkodással so­ha sem ejtett semmi olyast lelkembe, mi engem kije­lölt hivatásomban megzavart volna. Az ön által nem is sejtett fejlődésem korán kezdődött. Mint gyermek gyakran láttam azon férfiút, ki Berta anyjának test­vére volt, a börtön rácsozatához támaszkodni, mikor a börtön udvarán átmentem. E szikár férfiúnak ar­­cza keskeny orrával, nagy szemeivel, fehér homloká­val és világos szőke szakálával­ álmaimban kisért. Ilye­nek-e a gonosztevők ? Nem tudom ezt kérdé-e gyer­meki szívem, de úgy hiszem. Az erkélyen álltam, mi­dőn tetemét ki­vitték. Láttam, hogyan rakják a ko­csira. E perezben az az érzet kelt bennem: nincs a világon más és fensőbb, mint a fejedelem, fegyelem, jelszó, vállrejt és érdemrend. Ugyanekkor délben haltam először e szót: né­met egység. Egy benső jelszavam volt ez, azt bizto­san tudom. Atyám úgy beszélt róla, mint nemes ra­jongóról ; a­­térparancsnoksági szárnysegéd demagóg­nak nevezte. Görög lexikonomban utána lapoztam mit tesz az. Beléptem a kadétházba. Tanultam a görög és római hősökről; hallottam Szokratesről, olyannak képzeltem őt mint a rács mögötti halvány férfiút. Korán rá­szoktam a zárkózottságra, a magamba való gondolkozásra; mások iránt engedelmes s pon­tos voltam. Atyám a fejedelmi székhelyen parancsnokká lett; mint zászlótartó fejedelmünknek lettem apródja. Je­len voltam az ünnepélyességeken, midőn Lajos Fülöp fiai udvarunkat meglátogatták. Egy csoportban azt hallam mondani, hogy csak forradalom herczegek. Titkon tanulmányoztam a történelem újabb korát. Országrendjeink gyakran beszéltek az ellenzékről is. Hallám, hogy egyes neveket gúnynyal, gyűlölettel, sőt megvetéssel neveznek. Ez embereket megmutat­ták nekem az utczán. Nem tudtam megfogni, hogy ily szabadon járhatnak-kelhetnek , hisz' ellentmonda­nak fejedelmünknek. Elérkezett az 1848-ik év. A megvetéssel emle­getett férfiak miniszterekké lettek; mint a haza meg­­mentőit tüntették őket ki. Augusztus hatodikán, mely napon az ország helytartójának, János főherczegnek, hódoltunk, mint­egy álomba voltam merülve. A börtön rácsa mögötti férfiú arcra lépten-nyomon kisért. Nem az követke­zett el, a miért szenvedett és halt meg? Mik vagyunk mi katonák! Nem vagyunk mi egyebek a fejedelem házi huszárjainál? Ki ellen harczolunk mi?« A katonáskodás nem enged soká gondolkodni. 1849. tavaszán kiszálltunk a havcrmezőre. Első ve­zényszóm a szabadcsapatosok ellen szólt, az első em­ber, kit levertem, csodálatos módon hasonlított a rács mögöttire. Erőt vettem magamon, hogy elfelej­tem, és sikerült. Ekkor találkozok önnel s Ber­tával. Hogy mi történt tovább, tudja ön, hogy mi forrt bennem, magam előtt sem akarom fölújítani. Soká csöndesen éltem és dolgoztam. Minde­nekelőtt jó katona akartam lenni, ki szigorú hivatá­sában Szabadságért folyamodtam, hogy a cserkeszek ellen harczoljak; a hadi életet a maga valóságában akartam megismerni. A szabadságot megtagadták tőlem , de tanító lettem az altiszti iskolában ! Sok­félét tanultam itt s buzgón működtem barátommal, Rolint tanárral. 1859-ben idegenszerű helyzetünket legkeserűb-­­ ben érzem. A Schiller-ünnepélyben való részvételün­ket nem akarták megengedni. Mi volna a mi kultú­ránk költőink nélkül ? Egész sorát a fejedelmi dy­­nasztiáknak lehet eltörölni, és semmi sem hirány­­zik, de gondoljuk el, hogy Schillert irtjuk ki! És mért­­ nem szabad nekünk katonáknak szintén ünnepelni ? Nem-e a hazát és mindnyájunkat dicsőített? De a­ki azt akkor mondta volna, azonnal kiteszik a szülét. 1­864-ben szerencsém volt Schleswig-Holstein­­ban a külső ellenség ellen harczolni és a hadoszlop előtt kapitánynyá neveztettem ki. Volt egy őrna­gyom, ki, ha most elgondolom, egyenesen ostoba volt és azért bőszitő katonai orthodoxiától eltelve. Ha ez ember nem nemes, alig lehetett volna erdőcsősznek al­kalmazni, így azonban szükségképen előmenetelt nyi­tottak neki. A­míg hadnagy voltam, könnyebben volt ez elviselhető, de a­mint zászlóalj vezénylő lettem, minden felforrt bennem és a mellett hallgatnom kelle. Igen bizony, ti a politika emberei, ti panaszol­tok a zsarnokság ellen és mi a leggonoszabban le­­ledztünk. A fegyelem szükséges, de azt eltűrni ily üresfejűektől, kik csak káromkodni és megszégyení­­teni tudnak — és az őrnagy még csak a szolgálat­hoz sem értett — az sokkal sujtóbb, hogysem sejt­­nétek. Elkövetkezett az 1866-ks esztendő. Senki, még nem se látta, mi forr bennem. Most kitört a nyomor. Mik vagyunk mi ? Ma ez, holnap az a mi legfőbb hadúrunk ? Mi — most kimondhatom e szót — prae­­toriánok voltunk, semmi egyéb, és Poroszországnak a katonai szervezet megváltoztatásában tökéletesen igaza volt. Tudnunk kellett, ki a hadvezérünk. Eddig csak mint katonák verhettük egymást, s nem kérdez­hettük azt, mi lesz belőle. Minden fegyelem volt, az úrvacsorára fegyelemből mentünk s hogy példát ad­junk a legénységnek. Mikor a százados elesett, boldognak mondtam őt; nekem volt feleségem és gyermekem és mégis halálomat óhajtani. Ama testvérháború szerencsére gyorsan múlt el. Most elismerem, hogy az, mint elő­készület szükséges volt. De érzelmem mindig fellá­zadt emlékezetén, és most eljött az, mi ez emlékeze­tet eltörli. Csak borzalommal gondolhattam arra, hogy azoknak, kik 1866-ban elestek, emlékköveket állítottak. Most érzem, hogy kétszeresen haltak meg a hazáért, sziveket adtak oda éltökért. Most végre hivatásunk karöltve jár a nemzeti óhajokkal, és lá­­zasztó csak az, hogy azok, kik önmagukat szaba­doknak nevezik, nem akarják elismerni a casus bellit.« »Tud valamit a fejedelem rég táplált hazafias gondolkozásáról?« kérdem én, miután az ezredes szünetet tartott. »Nem! legalább nem hiszem! Csak azt tudja, hogy katonai folyóiratunkban egyszer-másszor vala­­mit közzé tettem és hogy kész katona vagyok. Soha sem sejtem­ meg, hogy hadügyminiszterré fognak va­laha fölhívni. Azon éjjel, rájöttem, hogy minket csak tartalékba állítottak. Ön is bizonyára így látta a dolgot.« Én ennyi okossággal nem dicsekedhettem. De most nem a múltra való emlékezés ideje volt. Az ezredes végrendeletének egy másolatát ado át nekem, hogy azt a katonai bíróságnál letegyem. Ő ezt a legnagyobb nyugalommal téve, nem árulva el semmi fölindulást. Még néhány órára lenyugodtunk. (Folytatása következik.) Új kormányválság Francziaországban. (Sz. Gy.) Rövid félév alatt három kor­mányválság izgalmait, veszélyeit kellett ki­állni a türelem­vesztésig méltatlanul ingerelt franczia nemzetnek. Jan. 8-án leszavaztatik a „harcz kormányának“ erőszakos és ép oly ravasz nagy mogulja, Broglie herczeg, de visszatartja őt Mac-Mahon, míg végre má­jus 16-án egy új leszavaztatás kiragadja ke­zéből az irigyelt kormány gyeplőt. Ugyan­csak május 22-én megalakítja aztán Mac-Ma­­hon a »cabinet d’affaires«t, mely alatt alig melegedett meg jóformán a vörös bársony­szék, már júl. 8-án ez is csak hűlt helyét hagyta hátra. Francziaország, mióta a septen­­natus áldásaival boldogítják, túltett még Spanyolországon is a krízisek tekintetében, mely ország­ pedig újabb időkben valóságos vulkanikus forrongások hazája lett s még a pirennei félszigeten is nagyobb stabilitás ka­pott felszínre, mint az„uj kor Bayardja” által megseptennatusított franczia köztársaságban. Hogy pedig mit jelentenek s minő be­folyással vannak ily gyakori kormányvál­ságok, oly országban, melyben mindenki éhezi és szomjúbozza a rendet s a meglevő államforma végleges szervezését, kivéve azo­kat, kik a zavarosban halászni akarnak s piszkos önző czélokat hajhásznak (ezek képe­zik nem az ország, de a kamara többségét), könnyű belátni. Ide vitte, ily paródiává ala­csony­ította a parlamentarismust a múlt év május 24-én alakult monarchista-coalitio. Most már tán belátják a coalitio korri­­feusai is, hogy ily viszonyok között, ily par­lamenttel teljes képtelenség kormányozni, hogy e parlament csak gúnyja, satyrája a törvényhozó testületekről alkotott fogalmak­nak, hogy e nemzetgyűlés, ha a bűnös játék­ra még lesz ideje, a legborzasztóbb katastro­­phák örvényébe sodorja az országot, s hogy e katastropháknak csak a nemzetgyűlés felosz­latása által lehet elejét venni. Mi már rég hangoztattuk e nézetet s az újabb események, melyek főleg Thiers bukása óta bekövetkez­tek, mindinkább megerősítettek véleményünk­ben. Az a múlt év május 24-ei coalitio, mely a legellentétesebb érdekeket hajhászó elemek­ből oly természetellenesen alakult, képes volt ármányos összeesküvésével kiragadni a leg­jelesebb, legönzetlenebb államférfi kezéből az ország sorsának intézését, de legkisebb gond­ja is nagyobb volt annál, hogy az ország számtalanszor nyilvánított jogos óhajait és követeléseit teljesítse, sőt minden lépése, min­den tette homlokegyenest ellenkezik a fran­czia nemzet többségének törekvéseivel. Nem vak­lárma tehát, hanem a legszomorúbb té­nyeken alapuló igazság az, mely a liberális franczia sajtót átlengi, hogy a nemzetgyűlés a legcsattanósabb bizonyítványt állította ki tehetetlenségéről, s hogy mindaz, a­mi ott történik, a Parlamentarismus halálát képezi. A május 24-ei coalitio az új kormányválság által már harmadszor bomlott meg és alakult át minden képzelhető csoportra. Már alig le­hetséges, hogy még az a többség új formá­­ciót vegyen fel. Minden lehetséges combiná­­tión és csoportosításon keresztül ment már. A nemzetgyűlés jul. 8-ai ülésében is, melyben a Cissey-kormány leszavaztatott, a legsajátságosabb caleidoscopikus többség­­formációk keletkeztek. A lapis offensionét Chambord gróf „hivatalos“ lapja, az „Union“ két heti felfüggesztése , illetőleg Lucien Brunnek erre vonatkozó interpellátiója képezte. A kamara e napi ülé­séről e hírt hozza a sürgöny: »A nemzetgyűlés Brun interpellátióját tárgyalva 368 szavazattal 330 ellenében el­vetette Páris képviselő által indítványo­zott s a kormány által is elfo­gadott napirendet, mely igy hangzott: „A­emzetgyülés el van határozva, hogy a septennatust védelmezze, de fentartja magáá­nak, hogy az alkotmány­törvényeket meg­vizsgálja“ — az itt alakult többségnél tehát a kormány 38 szavazattal maradt kisebbség­ben; egy másik szavazásnál Brún napirendje felett, mely így szólt: a nemzetgyűlés mel­lőzve a november 20-ai törvény feletti vitát, sajnálatát fejezi ki a kormány által az »Union « ellen foganatosított rendszabályok felett.“ Ezt a nemzetgyűlés 379 szavazattal ve­

Next