A Hon, 1875. május (13. évfolyam, 99-121. szám)

1875-05-05 / 102. szám

ifiyf if ■ */■ Z] 102. szám. XIII. évfolyam, Reggeli kiadás. Budapest, 1875. szerda, május 5. LA ' C47" fTr'"C. •■•$' N*&C’A *N •-'•• •••• i & Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési d­ij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra............................................. írt­a ki: 6 hónapra......................................12 » » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első papjától számít­tat­ik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás: A HON’ 99 Xlll-dik évi folyamára. Előfizetési árak: IV--r 12 frt 6 frt 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerü­l. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Perencziek-tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala. Budapest, május 4. Az országháziból. Ma az arriére-garde rohant a csatába, gróf Apponyi Albert személyében, korához méltó hévvel és bátorsággal. Többnyire oda duplázott ugyan, a­hová már tegnap az ősz hadvezér lett, b. Sennyey Pál, — de azért az nem akadályozta a jelen ifjú parlamenti erőt, hogy beszéde végén ki ne fejezze sajnálkozá­sát a felett, hogy ily­e­n hosszúra nyúlt. (Hat láb egy hüvelyk.) Előadta beszédében, hogy ő ebben az egész országos pártegyesülésben egyátalában sehol nem talál eszmét. Mert a fúzió maga tény, de nem eszme. A fúzió csak eszköz lehet egy eszme elérésére, de nem maga a czél. Ez az eszme pedig, mely a fúzió által elérendő volna — szerinte legalább — nincs sehol. Ez képezte hosszú beszédének rövid velejét. A többi rész csak ornamentum volt az ékes rhe­­torikai alapépítményhez,s azokra megtessszük észrevételeinket az illetékes helyen. Tisza Kálmán, kinek mai beszéde saját kifejezése szerint is inkább rapsodistikus ész­revételek sorozata volt, mint szónoklat, na­gyon könnyű szerrel bánt el az egész hosszú­ra nyúlt szónokkal. De erre az egy vádjára válaszolt komolyan és férfiasan, mint azt az ily vád visszautasítása meg is követeli. Abban igaza van Apponyinak, hogy a pártok egyesülése nem lehetett önczél. Nem is volt az. De midőn nem képes fölfedezni azt az eszmét, melynek létesüléséért a pártok or­szágos egyesülése történt, é­s midőn jobbra­­balra tapogat az eszmék után, ahelyett, hogy egyszerűen felnyitná a szemét s látná, hogy amit egy egész ország (kivéve Sárosmegyét) tesz, és pedig mint maga is bevallja: lelkese­dés közt és végtelen bizalommal tesz, — az nem lehet ok nélkül megtéve, ott mégis csak kell lenni valamelyes eszmének —­ bocsásson meg, de ha ezt nem látja, akkor vajmi na­gyon sajnálnunk kell azokat, a­kik az ifjú gróf politikai éleslátására, úgy látszik,­­sokat épitenek. Ha nem restélt volna utána nézni kissé s megtekintette volna a történelem lapjait, megláthatta volna, hogy a magyarországi két szemben álló nagy párt egyesülésének szinte az volt oka, h a­mi minden tör­ténelmi jelen­tőségű egyesülésnek. A vér, faj, közös múlt, jellem, érdek, czél és aspirációk szerint együ­vé tartozó, de egymással szemben, talán épen ellenséges lábon álló pártok és táborok egyesülését a történelem tanúsága szerint so­ha nem eredményezte egyéb, mint az a tudat, hogy egy kivülök álló erő, hatalomvagy kö­rülmény oly valamijüket fenyegeti, a mi mindkettejük előtt egyenlőn drága s a minek fenntartása mindkettejük törekvéseinek czél­­ját képezi. Számtalan példát lehetne idézni a történelemből, a­hol halálos gyűlölségben élő ellenfelek is egyesültek ebben a tudatban s egy táborrá olvadva, nem ismertek többé más versenyt, mint a fenyegetett közös érdek vé­delmében kifejtendő vetélkedést. Az a czél, az az érdek, mely az ország két nagy pártjának az egyesülés előtti állás­ban s éveken át tartó keserű küzdelmében fe­nyegetve volt, a legmagasztosabb czél, a leg­nagyobb érdek, mely egy nemzet igaz fiainak szemében fenyegetve lehet. S ami végveszél­lyel fenyegette, nem az volt első­sorban, ami felett a két párt küzdelmet vívott egymással, hanem egészen más körülmény, habár annak előidézésében kétségkívül volt része a vitás kérdésnek is. A financziális romlás, ez lett legközelebbi ellenfelünk, romlás, mely las­súbb talán, de mindenesetre legdicstelenebb azok között, a­melyek valaha egy nemzet enyésztét­ vonták maguk után. Ez ellen kel­lett tehát állást foglalnunk, ez ellen kellett egyesülnünk, a­kik a veszély nagyságát és komolyságát megdöbbenve láttuk, s nem szabad volt haboznunk, váljon a békejobbot odanyújtsuk-e eddigi ellenfeleinknek, nehogy a habozás ideje alatt szívünkig elhasson a ha­lálos betegség, a­melyet aztán igen is béke követ, de örök béke, melyből nincs feltáma­dás : az enyészet békéje. Ezzel a legközelebbről fenyegető ve­szedelemmel szemben, melyről nyolcz eszten­dei küzdelem után meggyőződtünk, hogy kü­lön szakadva mindnyájan áldozatai leszünk s áldozatává lesz az ország, nem volt más sza­badulás, mint megkísérlem, váljon közös erő­vel nem tudnánk-e sikeresen szembeszállni vele ? S megtörtént a pártegyesülésre az első lépés a volt balközép részéről. Az ifjabb Ap­ponyi gróf meg is sokalta azt a lelkesedést, melylyel e kedvezményezés mindenfelől ta­lálkozott. Mindenfelől, mondjuk, mert nem volt e hazának oly tábora, melynek legalább egy része örömmel ne üdvözölte vona. Maga Sennyey Pál, Apponyi pártjának vezére, üd­vözölte azt első­sorban s az ő hazafias föllé­pésének és leyális önmegtagadásának kö­szönhető mindenekfölött, hogy az egyesülés nagy ténye mellett még azt is lehetővé sike­rült tenni, hogy az egyesülés elvi alapon történhessék. Megeshetett-e egy ily, engedjük meg, hogy tán a benső cohaesiót is nélkülöző, de mégis történeti jelentőségű egyesülés a nél­kül, hogy az abban résztvett elemeket vala­mely nagy czél szemmel tartása, vagy hogy Apponyi gróf szavaival éljünk, valamely esz­­­me közössége egyesítette volna?. Nem! Meg volt a czél, meg volt az eszme. S e czél nem volt egyéb, mint a legközelebbi, legnagyobb is ismételjük, legdicstelenebb enyészettel fe­nyegető veszély elhárítása hazánkról, vagy hogy Tisza mai szavaival éljünk, az az esz­me, hogy fenntarthassuk Magyarországot a jövőnek. Azt hiszszük, hogy ez eléggé eszme. Oly eszme, melynek mindent szokás alárendelni. A mi helyzetünkben pedig nemcsak eszme, de egyúttal elkerülhetetlen kényszerűség is, a mi pedig ugyancsak erős összetartó kapocs. A­mit Tisza Kálmán mai beszédében K. Sennyey Pálnak válaszolt, azt illetőleg egy­szerűen országgyűlési tudósításunkra utalunk. A később szóló jobb- és baloldali ellenzéki szónokok megütközésüknek adtak kifejezést e beszéd hangja és modora fölött. Ha ráutalunk azon részükről is elismert igazságra, hogy a budgettörvény tárgyalása nem egyéb, mint a ház határozatainak össze­foglalása s hogy midőn a ház a budgettör­­vényt elfogadja, nem tesz egyebet, minthogy saját határozatait affirmálja, s mindenki előtt világos lehet, hogy a kormány, tekintet­tel a már nagyon kimért időre is, kerülni szándékozott a nagyobb szabású elvi vitát. S midőn az az ellenzék részéről mégis provo­­káltatott,­­ a kormány nem tehetett egye­bet, minthogy annak árjait, a mennyire teheti, szük mederbe szorítsa, s erre Tiszának mai, inkább polemikus és attikai sóval bőven fűszerezett beszéde csakugyan sikeresebbnek bizonyult, mintha annyira föl akarta volna tárni argumentumainak összes arsenalját, mint Azt például Sennyey báró tévé. Tors Kálmán. — Paritás a nyelvkérdésben. A »Pester Lloyd«-ban olvassuk: »A nyelvkérdés a nemzetközi forgalomban a magyar törvényszékek ál­tal idegen törvényszékekhez intézett megkeresések tárgyában eddigelé nagy nehézségeket okozott, me­lyek legyőzése nem állt a magyar kormány hatalmá­ban, minthogy a jogi igazság külföldön elismer­tetett ugyan, csak a teljes paritásnak megfelelő megoldás praktikus nehézségei emeltettek ki. Leg­újabban a magyar igazságügy ér fáradozásai által módos találtatott, mely e részben is helyreállítja a teljes paritást. Egy kölcsönös miniszteri nyilatkozat­ban az olasz kormány ugyanis kijelenté, hogy a ma­gyar nyelven kelt okmányok az olasz tvszékek által elfogadandók, s a fordítás olasz hatóságok által az olasz kormány költségeire eszközlendő, mig az olasz tvszékek a magyarokhoz küldendő megkereséseiket szintén olasz nyelven küldhetik s a fordítás magyar nyelven Budapesten a magyar kormány költségére eszközlendő. — A ki tudja, évek hosszú során mily sok ügygyel-bajjal járt e kérdés elintézése Ausztriá­val s a ki látja, hogy most egy idegen állammal mily tisztességes módon oldható az meg, tudni fogja, hogy a nehézségeket e részben Ausztriával épen nem okozhatta más, mint »lajtántuli testvéreink« elbiza­kodottságszülte malicziája.«­­ A mag­y. ki­r. földmi­v.-, ipar- és kereskedelmi miniszter a következő kör­rendeletét intézte a hatóságokhoz. »A földmivelés, ipar és kereskedelem érdekében alakuló mindazon társulatok, társaságok vagy egyesületekről, melyek törvényszerű megalakításához kívántatik, az illető alapszabályok záradékolása a vezetésemre bízott mi­nisztérium által jövőben a szükséges felügyelet gya­­korolhatása végett, a m. kir. belügyminiszter úr is értesítendő lévén, felhívom a törvényhatóságot, hogy az ily természtű társulatok, társaságok vagy egyesü­letek alakulása esetében az illető ideiglenes kép­viselőségeket utasítsa, hogy az eddig szokásban volt 3 példány alapszabálytervezet mellett, jövőben még egy negyedik alapszabálytervezeti példányt is mu­tassanak be, ez utóbbit bélyegtelenül, s ezen alap­szabályok felterjesztése alkalmával legyen gondja arra, hogy a fentebbi meghagyás az illetők részéről mindig pontosan megtartassák.« Apróságok. Budapest, május 4. Bizony nincs annál kellemetlenebb állapot, mint ha elhíresztelik az emberről, hogy sphynx. Min­den szavában oráculumot keresnek. S ha nem talál­ják meg, amit keresnek, no hisz van akkor zugás, meg elégedetlenség. »Ilyen sphynx én is vagyok« — mondja Kármán Lajos. Aztán akármit tegyen is, mindig sokan vannak akik nincsenek vele megelégedve. Ha felveszi is sir, ha leteszi is sir. Mindenféleképen galibát csinál. Hogy szidtuk azt a báró Sennyeyi a pártegye­sülés előtt, hogy hát mért nem beszél ? Emlékszünk minő tűzzel rontott neki Pulszky Ferencz hogy lás­suk hát a medvét, rukkoljon vele hát elő, ha tud va­lamit, a­minek hasznát vehetjük, hadd legyen vele tisztában az ország, de ne tartsa véka alá dugva a gyertyát, melyet olykor-olykor az ördögnek is meg szokás gyújtani és ne hallgasson örökké azzal a bo­­­­szántó titokszerűséggel, mintha Rómába vándorolt volna a nyelve, mint a nagypénteki harang. Nos hát aztán beszélt. És erre olyan elégület­­lenség támadt a volt jobboldal soraiban, hogy azt mondta a legnagyobb része : »de ész akkor már csak inkább menjünk Tiszával.« Azok, a­kik a jobboldalon nagyon megszeret­ték volt az eddigi állapotokat, neki­estek Pulszky­­nak, hogy mért provokálta szólásra Sennyeyt, nem lett volna jobb, ha hallgat? Akkor aztán az volt a baj, hogy minek beszélt. A budgetvita elején Sennyei Pál, már akkor a jobboldali ellenzék vezére beszédében csupán arra szorítkozott, hogy »álláspontját jelezze.« Beszélt, de nem szólt. Gondolta, hogy ezzel most már eleget tesz azoknak is, akik azt kívánják, hogy beszéljen,­­ azoknak is, akik azt akarják, hogy hallgasson. Bő­szül ütött ki a számítás, mind a két rész megappre­­hendált. Ha már az ember beszél, hát mondjon is valamit, a volt az általános vélemény.­­ Most aztán Sennyey Pál rá­akadt a dolog nyit­jára. »Ha hallgatok, interpellálnak, ha beszélek, in­terpretálnak. Egyik ép oly kellemetlen, mint a má­sik. Mit tűrtem ? Hisz nem szorultam reá. No hisz fordítok én a dolgon mindjárt.« Szépen összeszedte a hozzá intézett kérdéseket kissé föleresztette conservativ mártással, — és feltá­lalta a kormánynak. A kérdésekkel zaklatott sphinx kérdező lett, s most ő hívta fel tisztelt barátját a pénzügyminiszteri széken, hogy mondjon oráculumot. Lássák, uraim, ez a taktika. * Hanem van a beszédében egy sajátságos passus, mely fölötte alkalmas súlyos helyzetbe sodorni az el­lenzék vezérét. Mi a feladata az ellenzéknek? A kormány sza­vait és intézkedéseit bírálat alá venni,­ azokból a kor­mány ellen fegyvert faragni, e fegyverrel megtámad­ni, állását megingatni, adott alkalommal meg is dön­teni, — aztán elfoglalni s igy a kormány perkorres­­tált iránya helyett a magáét inaugurálni. Szóval sa­ját elveit érvényesíteni. E végczélhez mindenesetre szükséges az előbbi kormány megbuktatása. De ez másként népképviseleti országban nem képzelhető, mint a kormányt támo­gató pártnak kisebbségre szállítása által, akár a vá­lasztások útján, akár parlamenti actióval. Már most hogyan nyilatkozott K. Sennyey Pál a jelenlegi kormányt támogató pártról mai beszé­dében ? Olvasóink meg fogják találni az erre vonatkozó passust a ma közölt beszédben, itt elég, ha — ameny­­nyire emlékszünk — velejét adjuk. Ez a párt, mely nem annyira benső cohaesiója, mint külterje által nagy hatalmat gyakorol, a lelke­sedéssel határos bizalom, a szabadelvű zászló varázs­ereje által csaknem felöleli az egész országot. Ha az a párt bukik, akkor nem egy államférfi, nem egy kor­mány bukik, nemcsak egy párt bukik — a­mi pedig szintén nagy rázkódásokkal jár, — hanem bukik vele az egész óriási párt körül felhalmozott államépület szerkezete, mely ma minden számbavehető politikai tényezőt magában foglal.­­ Ilyet mondott körülbelül. No ha ez áll, akkor báró Sennyey Pál ő excel­­lencziája ugyancsak kényes val­utra jutott. Ellenzéki állása azt követeli tőle, hogy a kor­mány megbuktatására törekedjék. De állása, mint honfié, nem engedi, hogy oly kormányt buktasson meg, mely után az egész állam­­épület összedülne. Már most a callidáló két officium közül me­lyiket fogja teljesíteni, s melyiket ejti el ? Erre szeretnénk választ, de olyat, a­mely ne lenne — oraculum.* Ama kérdésekben, melyeket a kormányhoz in­tézni jónak látott, mi nem kérdést látunk, hanem feleletet. Hiszen már más sphynxxel is megtörtént, hogy kérdés alakjában adta meg a feleletet. Azt mondta, hogy ő e kérdéseket nem is mint képviselő, hanem mint honpolgár teszi. A honpolgár­nak, ha valamikor, a választások előtt joga van tá­jékozni magát, minő állást foglal el a kormány bizo­nyos, előreláthatólag napirendre kerülendő kérdések iránt ? Mert a szerint határozza el aztán, miért sza­vaz erre, vagy amarra ? Ebben igaza van. Mindenkinek óhajtani kell, hogy semmi egyéb, csak a meggyőződés vezérelje a választókat. Az pedig máskép nem képzelhető, mint ha a választók a felmerülő kérdések iránt a lehető világos tájékozással bírnak. De mikor aztán, Sennyey Pál, a jobboldali el­lenzék vezére nem éri be ez általános igazság han­goztatásával, sem pedig más­felől fel nem öleli mind­azon kérdések összegét, melyek a legnagyobb való­színűség szerint napirendjére fognak kerülni a jövő országgyűlésnek, hanem exemplificative kiválogat belőlök némelyeket, másokat pedig mellőz : e kiválo­gatás által sokkal erősebben »jelzi álláspontját,« mint maga is szerette volna, s mint azt eddigi nagy­szabású program­beszédeiben téve. Szerény véleményünk szerint a jobboldali el­lenzék vezére a kormányhoz ma intézett kérdésekkel megfelelt arra a kérdésre, hogy minő programmal készül elindulni a jövő választásokra. Midőn egyes pontozatokat kiemelt, nem hiszszük, hogy azt vélet­lenül, czélzat nélkül tette volna, — eddig legalább még minden szavának meg volt a maga oka. Ha te­hát kiválasztott bizonyos kérdéseket, tette azt alkal­masint azért, mert épen e kérdéseket tartotta olya­noknak, a­melyek közül ő a kormánynál a magáéval ellenkező álláspontot föltételez. Miután pedig jó­formán mindenki tudhatja az eddigi nyilatkozatokból is, hogy e kérdésekkel szem­ben a kormányt minő nézetek vezérlik, nem szükség egyéb, mint sorra venni e kérdéseket, megállapítani, mik a kormány nézeteivel ellentétes nézetek, s ez in­­ductív bizonyítási módszer föltárja előttünk — dr. S Sennyey Pál és pártja programmját. Ennyire kibontva az a bizonyos zászló még nem volt. Csak azt sajnáljuk, hogy ily kerülgető után kellett hozzá­férnünk.* Érdekes volt a mai országgyűlésen látni azt az entente cordialet, mely Sennyey beszéde alatt a szél­ső jobb és a szélső bal közt kifejlett. Alig volt Sennyeynek oly mondata, melyre az egész szélső bal s még Csanádi Sándor is rá nem mondta volna, hogy »heles«. Csak arra ijedt meg, mikor rajta kapta magát, hogy a képviselők számá­nak apasztását is helyesléssel approbálta. Nézett is a hírlapírói karzatra, vajon nem vette-e észre valami indiskrét firkász, hogy ő nagysága most a nép jogait confiskálja? Még ki találja írni ! A Sennyey beszéde után pedig egymást érték a Sennyeysta gallopinek a szólásra följegyzett Simo­­nyi Ernőnél. Hol Apponyi Albert, hol Ürményi Mik­sa conferálgatott vele nagy bizalmasan, gomblyuká­ban valami pirossal, a­mitől Simonyi eleinte megijedt, hogy ordó, hát akkor látta, hogy szegfű. Uram Isten! ha ez így tart, ez a két szélsőség egy szép reggelen bizony no­m fuzionál. * Május 4. Az is baj, ha az ember nagyra nő. Először nem mondhatja, hogy »rövid leszek,« másodszor meg oly magasra nyúlik fel a pad fölött, hogy a jegyzeteiből alig tudja kiolvasni a leczkét. Ma Apponyi Albert érezte ezt a »nagysé" átkát.«* Apponyi beszédéből ma meggyőz­­ük, minő goromba ember az a — Sennyey. A mi Apponyi beszédében jó volt, azt ő mind el­mondta előle tegnap. De hát, nem tudom, Cicero mondta-e vagy Te­­rentius, vagy tán Juvenál, hogy »bis repetita piacent.« Azért ma Apponyi gróf is méltóztatott sajnál­kozásának kifejezést adni a felett, hogy milyen bor­zasztó ellentétes elemekből van összehabarva az egész szabadelvű­­ párt. Chaosz az egész, nem lesz abból soha tömör egység. Persze, a­mi a­ bibliában benne nincs, az Appo­nyinak nem is existál. Ennélfogva ő nem akar arról tudni semmit, hogy a chaoszból lett a világ. De hát ha annyira veszedelmes dolog ez a cha­osz, mint a minőnek ő mondja, h ugyan gyónja meg nekünk: mért tartatott egy időben még­is csaknem bizonyosnak, hogy a szabadelvű cháosz ellentétes ele­meinek számát, talán még a Sennyeypárt is ne­velheti ?* Az ifjú Kreuzzügler ma fényesen csillogtatta elméje röppentyű- szüleményeit. Életelni is kegyeske­dett. Szójátékot is méltóztatott gyártani. Azt mondta ugyan­is, hogy a kormánynak minden felől megszavazott bizalom egyszer »teljes«, aztán »határtalan«, aztán meg »végtelen.« »Talán nem is annyira végtelen, mint féktelen« — jegyző meg szellemdúsan. Kár, hogy később maga rontotta el a sikerült életet. Azt mondta ugyan­is, hogy a kormány »fog­ja« a bizalmi szavazatokat. Talán éppen kötő­fékkel. De ez esetben, hogy hogy lehet féktelen. * Széll Kálmán, mint ma reggeli számunkból akárki meggyőződhetik, négy hasábra terjedő válasz­­szal felelt le. Sennyeynek. Ma Apponyi Albert mégis azt állította, hogy Széll Kálmán Sennyeynek a választ — megtagadta. Jaj de telhetetlen egy ember! Hát mennyire kell terjedni egy beszédnek, hogy azt Apponyi vá­lasznak acceptálja ? Tizenhat hasábnak talán ? * Ma Tisza Kálmán azt is felemlíti, hogy a sza­badelvű párt miatt ugyan 24 órás üléseket is lehet­ne tartani. — De hisz akkor fogjatok magatoknak más harangozót — mondá nevetve Ghyczy Kálmán az elnöki székben. A vasu­ti törvényjavaslatok tárgyalása a vasúti és pénzügyi bizottságban. A pénzügyi bizottság tegnap d. u. 5 órakor tartott ülésében Csengery elnök jelenti, hogy a vasutak építéséből felmerült kártalanítási követe­lések kiegyenlítéséről szóló törvényjavaslat tárgyalás végett ide utasíttatott, miután azonban egyszersmind a vasúti bizottság bízatott meg ezen javaslat megbí­­zálásával, azon kérdést intézi a bizottsághoz, váljon nem lenne-e czélszerűbb azt mindjárt együttes ülés­ben tanácskozás alá venni; ezen módozathoz a vasúti bizottság is hozzájárulván, az együttes ülésben foly­­tattatott a tanácskozás. A magyar északkeleti és nyíregyház-ungvári vasutak függő ügyeinek rendezéséről szóló törvény­­javaslat s az illető szerződés felolvasása után szót emelt Z­sedényi, arra figyelmeztetvén a bizott­ságot, hogy miután a kormány ezen törvényjavaslat indokolásában az előfordult kormánykésedelmekre szerződésen felől követelt több munkáira hivatkozik, ő már most abbeli észrevételét el nem hallgathatja, melyet tulajdonkép csak az átalános felhatalmazás­ról szóló­­javaslatnál kívánt előhozni. Ugyanis, hogy a minisztérium az országot fel sem világosítja azon könnyelmű eljárás iránt, mely­nek nyomán azon kényszerhelyzetbe jutott, hogy a kérdéses felhatalmazást követelje ; az ország jól tud­ja, hogy a vasutak építési alapja a törvényhozás által oly mennyiségben állapíttatott meg, hogy nemcsak az építési költségek bőven fedeztettek,­­de az engedé­lyesek és vállalkozók tetemes nyereményre tettek szert, és pedig az állam rovására, mely oly elérhet­­len nagy jövedelmet biztosított, hogy azon reményt sem táplálhatja, miszerint az 1868. év óta a vasutak­­nak előlegezett pénzeket valaha vissza is kaphassa. Midőn tehát most újabb áldozatok követeltetnek az államtól, a félrevezetett ország méltán azon kérdést intézi kormányához, hogy történhetett az, hogy a már hozott roppant áldozatok daczára a vasutak megint az állam pénzeit veszik igénybe. Erre a minisztérium saját átalános indokolá­sában világosan nem válaszol, egyedül azt mondja, hogy tisztában volt magával, hogy a múlt korszak alatt rohamosan eszközölt vasúti építkezésekből fo­­lyólag az állam által elvállalt rendkívüli terheken kívül még több függő terhek várnak elintézésre, de az ország, sőt maga a képviselőház nincs tisztában, vajon a volt minisztériumnak rohamos fellépése idéz­­te-e elő a napirenden levő kártalanítási követelése­ket, mert a tények oda mutatnak, hogy a közlekedési minisztérium illető közegei éveken át mindig helyte­lenül készült, nem részletes, de csak átalános terve­zetek alapján ajánlották a vasutak engedélyezését és ez­által idézték elő a gyakori építkezési változásokat, ezek folytán a kártérítési követeléseket, sőt ezen ha­nyag eljárás annyira terjedett, hogy a vasúti társu­latoknak előterjesztései hónapokig nem nyertek a minisztériumban elintézést. A minisztérium egy lelkiismeretes megvizsgá­lásra hivatkozik, melynek nyomán a vasúti biztosítá­sokat még körülbelül 20 millióval szaporítani kell. De ezen egyszeri hivatkozás a vizsgálat eredményére nem elegendő, ezen kényszerűség okait az ország előtt őszintén ki kell mondani és az országot az iránt biztosítani, hogy ilynemű eljárás többé nem fog ismé­teltetni, hogy az illető közegek már el is mozdítottak és a jelen egyezkedési tárgyalásokra be nem folytak. Az államkincstár érvelésére hallgatni lehetlen, és hogy ha a minisztérium fusionális tekintetekből hall­gat, kötelessége a p. n. bizottságnak, hogy az emlí­tett tényeket jelentésében felemlítse és a képviselő­­házat szólítsa fel, miszerint a minisztériumot oda­­utasítsa, hogy az ilynemű eljárást jövőben lehetet­lenné tegye. Erre a közlekedési miniszter P­é­c­h­y arról biztosította az előtte szólót, hogy a jelen miniszté­rium elhatározása szerint jövőben csak részletes, tö­kéletesen megállapított tervek alapján történhettek a vasúti engedélyezések, az érintett múlt hibás eljá­rást nem említheti fel az indokolásban, mert ezáltal mintegy jogot adott volna a vasúti társulatnak, hogy azon esetben, ha a képviselőház ezt a javaslatot el nem fogadná, még több követelésekkel álljon elő. Erre Zsedényi azon válaszára, hogy ő észre­vételét az átalános felhatalmazásra nem ezen tör­vényjavaslatra vonatkozólag tette a miniszter oda nyilatkozott, hogy majd a felhatalmazási­­javas­­lat tárgyalásánál a többi észrevételekre felelni fog. B. Lipthaynak épen ezen tvjavaslat in­dokolása iránt azon kifogása van, hogy az abban em­lített kormánykésedelmek és építési változásokból eredt kártalanítási követelésekről egyátalában felvi­lágosítva nincsen, mire Széll pénzügyminiszter felhivá a jelenlévő osztálytanácsost Záborszkyt, ki pontról pontra adta a szükséges felvilágosításokat, melyekre Bánó némi észrevételeket tevén, N­i­k­ol­­­i­c­s oda nyilatkozott, hogy az illető társulatnak, illetőleg »Union«banknak számításai azon rész­hi­szemre mutatnak, melyek oly roppant követelések­kel fellépni merész lettek; egyébiránt ő is azt hiszi, hogy a közlekedési minisztérium azon közegei, kik hanyag eljárásuk által a kérdéses követeléseket elő­idézték, felelősségre vonassanak. Molnár György nem járul ezen felfogás­hoz, mert attól tart, ha mi magunk vétkesnek mon­­danók az illető eljárást, akkor azok folytán mintegy elismernénk a társulatok követeléseit. Simonyi nem hiszi, hogy a mostani or­szággyűlés még hátralevő napjai alatt az előterjesz­tési számításokat alaposan meg lehessen bírálni. Ha a felelősség nem üres szó, akkor azt csak további ku­tatás útján lehet érvényesíteni, és így e jelentésben hangsúlyoztassék, hogy­ a felelősség továbbra is a mi­nisztériumot illeti. P­é­c­h­y miniszter : A minisztérium ezen követelések megbírálásánál azon irányadó szempont­ból indult ki, hogy csak azt fogadja el, minek jogos alapja van, így tehát per útján az állam ellen való­színűleg elodázhatlan, és a hanyag eljárásnak több okai is lehettek és itt-ott voltak is több felvilágosítá­sok teljesítendők, melyek több időt kívántak. A mint átalában az állam érdekében előnyösnek tartja a tvj­avaslatot. Horváth Gyula nem hiszi, hogy bővebb tudósítást kaphatna a bizottság. L­i­p­­­h­a­y oda nyilatkozik, hogy a törvény­ben javasolt kártalanítás mennyisége iránt a felelős­séget a bizottság magára nem veheti. Zsedényi azt kérdi, hogy miután a köz­lekedési minisztérium közegei legújabban is a köve­telő vasúttársulatok követelését aránylag kisebb le­vonásokkal pótolták, nem voltak-e azok között olyan közegek is, kik az illető engedélyezésnél befolyást gyakoroltak ? Mire Széli pénzügyminiszter azon észrevételt téve, hogy igaz ugyan, miszerint a p. v. biztosok mindig kevesebbet ajánlottak, mint a­meny­nyit a közlekedési minisztérium közegei, de ezt ter­mészetesnek találja, mert az utóbbiak mint szakfér­fiak egyezkedtek. P­é­c­s­y miniszter meg azt téve hozzá, hogy az egyezkedő biztosok a múlt engedélye­zéseknél semmi befolyást nem gyakoroltak. Elnök Csengeri kimondja a bizottság egyhangú ha­tározatát, hogy a törvényjavaslatot átalános tárgya­lás alapjául elfogadja, mire részletei ellenvetés nél­kül helybenhagyattak. Ezután az átalános felhatalmazásról szóló tör­vényjavaslat került tárgyalás alá. H­e­­­f­y az áta­lános felhatalmazásról szóló felvétele ellen nyilatko­zik, azt egy oly imparlamentáris követelésnek nyilat­­koztatá, melynek tárgyalását is ellenzi, a többség azonban a felvételt elhatározta. Zsedényi hi­vatkozván előbbi nyilatkozatára, az 1. §-ban kért fel­hatalmazás ellen nincs kifogása, arra nézve sem elle­nezheti azt, hogy oly kártalanítási követelések, me­lyek megfogható alapok után az állam ellen formál­­tattak, méltányos egyezkedés utján ki ne eléghesse­nek és igy a vasutak ügyében több, évek óta felhal­mozódott szemét elhordatván, a közlekedési minisz­térium helyzetét valahára tisztázhassa, de ez ellen van kifogása, hogy a kormány az országot azon kény­szerhelyzet okai iránt fel nem világosítja, melyben most a felhatalmazást követelni kénytelen, ismétli te­hát előbbi nézeteihez képest a további felvilágosítás szükségét. P­é­c­s­y miniszter a bizottságot figyelmez­teti, hogy a jelen kormány könnyen magyarázható indokoknál fogva azon szükséget, mely a kérdéses felhatalmazás kérésére indította az előtte szóló által érintett panaszokkal, vagy inkább vádakkal nem iga­zolhatja , hogy a késedelmi kártérítéseket indokolá­sában érintvén, azok közt olyanok is merültek fel, melyek nem az illető miniszteri közegek mulasztásai vagy hibáinak, de hatáskörökön kívül álló körülmé­nyeknek tulajdoníthatók. Dr. Lipthay a törvényjavaslathoz csatolt összeállításban foglalt minden vasutat olyannak nem ismerheti el, melynek kártalanítási követelése szük­ségkép már most a kért felhatalmazás útján kiegyen-

Next