A Hon, 1876. január (14. évfolyam, 1-24. szám)
1876-01-14 / 10. szám
10. szám. XIV. évfolyam. Budapest, 1876. Péntek, január 14. Reggeli Kiadás. Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Elönseezési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra......................................6 írt — ki. 6 hónapra......................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. .......... ■—■minin n ■ un u m wmn POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztés irodai Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK: szintúgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás XIV-dik évi folyamára. Félévre Negyedévre Egy havi 12 frt p frt 2 frt Vrt?~ Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmentesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala, Budapest, jan. 13. A közigazgatás és a társadalom. A Sennyey és Tisza közt tegnap vívott eszmeharcznak, kétségtelenül, legérdekesebb része volt az, melyben a különböző közigazgatási rendszerek társadalmi hatását fejtegeték, úgy anyagi, mint erkölcsi és nemzetiségi szempontból. A kérdésnek ez oldala még nem volt nálunk eléggé megvilágítva, és így örülünk, hogy tegnapi megjegyzéseinkhez, nem csak a tegnapi vita, de a mai tárgyalás után is újakat fűzhetünk, mert Szivák és Eber ma is, több eszmével járultak a kérdés ez oldalának megvilágításához. Tegnap, a választási és kinevezési rendszerrel kapcsolatos társadalmi hatás volt vizsgálva, úgy, amint az nyilvánul : a pályaválasztásban, a szakképzettség fejlesztésében, a politikai erkölcsökben, a nemzeti érzületben ; ma: Szivák felhívta a figyelmet a közigazgatás körül felmerülő jogbiztosítások és a közigazgatási pályára előkészítő elméleti, gyakorlati kiképeztetés tekintetében. Éber Nándor pedig a társadalom kötelességeit hangsúlyozd az önkormányzat iránt, rámutatva azon veszedelmekre, melyek főleg nálunk, származhatnak: államfejlődésünk és nemzetiségünkre nézve egyaránt, ha a kormányt gyámkodáshoz szokunk,ha eleinte kényszerítő, később önkénytes módon minél nagyobb társadalmi tevékenységet ki nem fejtünk az önkormányzatban, és épen abban látta a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslat egyik előnyét, hogy némileg kényszerítő hatással lesz erre. Minthogy csak erre, a fontos s eléggé ki nem meríthető tárgyra akarunk ma is szorítkozni , nem kívánunk a mai ülés többi részletére, e helyen reflektálni. Csak azt akarjuk kiemelni, ami különben még themünkkal is öszszefügg, hogy ma két szónokunk is figyelmeztetett a járási önkormányzat és községi élet önállóbbá, fejlettebbé tételének szükségére, amit, amennyiben a szolgabirói működés és községi önkormányzat fejlettebbé tételéről van szó, mi is aláírunk, mert sem az állami, sem a megyei centralizációt túlságba vinni nem akarjuk; de amennyiben Éber ez alatt talán az amerikai township vagy a régi franczia kantoni rendszert érte, a végett, hogy bizonyos alakban a járásban konsultáló testületek is képeztessenek, vele egyet nem érthetünk , mert e közbenső fórum Francziaországban is fölöslegesnek bizonyult és Amerikában épen a megyei (grófsági) autonómia gyengeségét pótolja, illetőleg vonja maga után. Ha pedig a »nobile officium« egyéni gyakorlásának valamely módját érte, erre nincsenek elegendő kellő elemeink a községi közegeknek rendőrbírósági és baga- teli ügyekben való működésétől eltekintve, amit csakugyan realizálni kell. Visszatérve a közigazgatás és társadalom viszonyára, melyet Stein fejtett ki legrendszeresebben, tagadhatatlan, hogy e téren még sok javítni való van nálunk. Meg kell teremteni a közigazgatási jogszolgáltatást, a tisztviselői felelősség érvényesítésére, már a közigazgatási bizottságban is teremtett fórumon kívül. Ez által lesz emelve egyfelől az önkormányzati tevékenység, másfelől az önkormányzat haszna, ami, minden polgárnak nemcsak jog de mód is adatvan, érdekeinek közvetlen érvényesítésére, fokozni fogja az érdekeltséget is. E tekintetben nincs eléggé méltányolva az a működés, melyre a közigazgatási bizottság az adó és fegyelmi ügyekben hivatva lesz. Mert, hogy ebben csakugyan erős fegyver van az önkormányzat kezében az összes közigazgatási közegek ellenőrzésére és az által pedig minden polgár anyagi érdekkel lesz kötve működéséhez — az tagadhatatlan. A kötelességérzet és érdekeltség felkeltésére ez hathatós eszköz. Sőt, mi egyátalában nem tartottuk rosznak az eredeti javaslatnak, Éber által is kiemelt, azon határozatát, hogy bírságoltassanak az indokolatlanul mulasztó bizottsági tagok is. Mert ha a fentebb említett intézkedésekkel az érdek, ebben a kényszer lett volna hathatós eszköz az önkormányzati kötelességek növelésére. És, jól mondó Éber, a mi előbb kényszerből, érdekből, egy nemzedék múlva, szokásból, sőt erkölcsi szükségből bírta volna önkormányzati tevékenységre a polgárokat. Sőt a megye- és országgyűlésekre is szeretnénk valami biztosítékot szabni, mert módjában van mindenkinek kiszolgálni nem akar, elvonni magát polgártársai megtiszteltetésétől; habár még ezt sem tartjuk helyesnek, mert az állami élettel járó oly kötelességnek tartjuk ezt, mint akár a katonaságot, hisz a hazát nemcsak háborúban, de békében is szolgálni kell, ha fenntartani akarjuk. Akik tehát bármi csekély vagy fontos álláson, erre hivatvák, legyenek, ha hajlandóságuk van rá, to tiootvuichtvii u iDUlIlSZtSStOl. na a mulasztó esküdtszéki tagot büntetjük, miért ne büntetnék a mulasztó önkormányzati vagy törvényhozási tagot is. Tökéletes igazsága van Ébernek : csak eleinte kell erre kényszerítni a polgárokat, később dicsőségüknek fogják tartani kötelességük teljesítését. A régi országgyűlések a mulasztókat bírságolák, kell módját találni most is az orvosságnak minden közügyben. Mert csak akkor, ha társadalmunk a hivatalos és nem hivatalos téren, pontosan teljesíti az önkormányzati teendőket , akkor lesz képes ez a kor igényeinek, közigazgatási szempontból, megfelelni és azon szaporodott, valamint szaporulandó (adó-közmunka, rendőrbírósági, bagatell, rendészeti) teendőket elvégezni, melyeket úgy állami reform, mint az önkormányzat erősbítése érdekében nyer. Természetes, hogy e mellett a kiképeztetés és kualifikáció bizonyos foka is nem csak szükséges, hanem ennek fejlődése, úgy közigazgatásunk, mint társadalmunk javára is fog válni, emelvén mindkettőnek színvonalát. Mert nem áll, mit Sennyey mond, hogy csak a kinevezési rendszer szünteti meg a dilettantismust, mert aki nem hivatali pályán nőtt is fel, jó kiképeztetést nyerhet az önkormányzatban. Jobb alispánnak tartunk egy Szemerét vagy Nyáryt, mint bármely bureaukratát. Csak legyen intenzívebb, rendszeresebb önkormányzatunk, legyen megszabva bizonyos képesség, megtereremti az önkormányzat a kellő közegeket. És ekkor, még egyfelől számos foglalkozást nyer a társadalom az önkormányzatban, tehát érezni fogja annak erkölcsi, szellemi és anyagi hasznait, úgy másfelől nem hogy gyöngítné az államot és nemzetet, még erősítni fogja azokat nem egy, hanem 100 fókusát tartván fenn és fejlesztvén: a politikai életnek, társadalmi tevékenységnek és közigazgatási működésnek. Ekkor valóban nyer intenzivitásban a nemzeti és társadalmi élet, anélkül, hogy a centralisatió és kormányi befolyás káros politikai, veszélyes társadalmi és költséges, büreaukratikus közigazgatási hatásainak kitéve lennének. Senynyey ezt a rendszert ajánlja, mert nem bízik az önkormányzatban; de mi még a mostani állapotokat is jobbaknak tartjuk az általa tervett rendszer falainál, mert a kinevezési rendszerben, a kormány ereje mellett, nem látjuk azt a moralizáló, nevelő és nemzeti erőt nyújtó hatást, melyet ő hirdet. És ezek nélkül a kormány ereje nem neveli az állam és nemzet erejét. Ami különösen a nemzeti szempontot illeti: nem hiszszük, hogy bármennyire hauvmn magyar kormány, kinevezett hivatalnokaival, kik bureaujukban dolgoznak, több erőt és erélyt tudjon kifejteni, a magyar állam jogos érdekeiben, mint a központtól függő felelős főispán, a bizottságban levő állami és önkormányzati közegekkel és az önkormányzati élet nyilvános harczával. Mert a tisztán idegen ajkú megyékben is van a magyar kormánynak biztos közege, az államiság érvényesítésére és a magyarság biztosítására , az önkormányzati ellenőrzés pediaz V.O104. Temeti az idegen eskunkat, de ellenünk kezökbe fegyvert nem ad. — A mára hirdetett igazságügyi és pénzügyi bizottságok ülései elhalasztottak, miután ma délután nagy minisztertanács fog tartatni, melyen az összes minisztérium részt veend. — A miniszterelnök lakásán mint a »P. C.« értesül, ma este 6 órától kezdőleg minisztertanács tartatott, melyen az összes miniszterek részt vettek. — A pest-zimonyi vasút ügye, a »P. C.« szerint, oly stádiumba jutott, hogy a közlekedésügyi miniszter azon helyzetben lesz, hogy e vasútra vonatkozólag legközelebb előterjesztést tehessen a képviselőháznak. A főrendiház egyesült hármas bizottsága ma délelőtt 11 órakor tartott ülésében tárgyalás alá vette a Romániával kötött kereskedelmi szerződést s azt változtatás nélkül elfogadta. Az egyes megjegyzések inkább csak a szövegnek fordítására s egyes csekélyebb stylaris módosításokra vonatkoztak. A szerződésnek tárgya- I A „HON“ TÁRCZÁJA. Az élet komédiásai. Regény. Irta Jókai Mór. VH-dik kötet. (106. Folytatás.) Az én atyám. Ha Leon csak egy árnyékát vétette volna észre a bizalmaskodásnak, — amire a herczeg levele jogot adott neki, midőn Rafaela elé lépett, bizonyos lehetett volna felőle, hogy egy olyan jéghideg tekintettel találkozik, amely egyszerre a túlsó égsarkig taszítja; ha pedig könnyekkel szemében jelenik meg előtte, elérzékenyülten, egy gúnymosolyt fog előidézni e classicus arezon : visszaemlékezést Aliénorra. Nincs utálatosabb torzkép a csinált szomorúságnál. Az igazi bánat nem csinál arczfintorgásokat, az előtte jár az arcznak, s nem mutatja magát, mégis mindenki által észrevehető. Leon még csak gyászba sem volt öltözve. A szokott úti ruhájában jött el, kalapja mellett sem volt fátyol, jó tengerútra való túrisüveg volt az, mindössze is a darutollat tépte ki mellőle. A herczegnő az orvos jelenlétében fogadta őt. Leon megvárta, míg a herczegnő nyújta eléje kezét, hogy azt komoly tisztelettel elfogadja. — Vártuk önt, mondá Rafaela. — Bocsánat, herczegnő, ha késtem. Távol voltam Bécstől a hova a levél intézve volt, s e miatt nem kaptam azt rögtön. — Önért sajnálom azt, mert most már nem látja jó atyámat. Már le van zárva ga koporsója. Pedig én nagyon szerettem volna, ha látja őt, olyan volt, halva is, mint mikor élt: olyan szép nyugodt, kiszenvedett arca. Egy fürtöt szép ezüst hajából eltettem , azon majd megosztozunk. Én nem akartam engedni, hogy őt bebalzsamozzák. Ugye jól tettem? Már szegény jó anyámnál úgy elborzasztottak e műtéttel, így nem lehetett mást tenni, mint őt lezárni ólomkoporsóba s úgy szállítani útra. Helyesli ön ezt ? A kérdésben oly gyöngédség volt, mely jogot adott a válaszra. Leon pedig nem helyeselte azt. — Megvallom, hogy jobb szerettem volna, ha vaskoporsót választottak volna ólom helyett. Vagy messinget vagy bármi más érezet. Rafaela ajkán könnyű félrepittyesztés vonaglott át. (Ejb! Ő már éreztetni akarja, hogy van joga kifogásokat tenni!) — (Másnak azonban van joga az ő kifogásainak az okát megtudni.) — S miért ? — Vannak aggályaim, amik meglehet, hogy alaptalanok, úgy áll az esély, mint száz az egyhez. Most már ez meg is van s nem lehet változtatni rajta. Ezzel átvezette Rafaela Leont a nyílt corridorra, feltakarva előtte a lefüggönyözött nehéz ólomkoporsót, melyen nem volt semmi díszítés, czifraság, név. Csak egy sima ötszögletű sarcophag volt az. Nem következett semmi érzékeny jelenet. Leon az orvoshoz fordult. — A koporsó meg van töltve szeszszel ? — Szabály szerint. Ez az enyészet ellen óvszere. — Ekképen ez nyom valami tíz mázsát. Ezt csak a hajó fedélzetén lehet elhelyezni, s hogy a hajó bimbálása közben a tengerbe ne essék, le kell srófolni vaspántokkal. Van erről gondoskodva? — Biz erről nincs — Ez nem is jutott eszünkbe. — Akkor kérem a titkár urat utasítani, hogy rendelkezzék a szükségesekről. A tenger nagy hullámokat hány most. Azután néhány suttogó szót váltott az orvossal, Rafaelától elfordultam Rafaela észrevette, hogy róla beszélnek: azt is sejtette, hogy mit ? — Őh miattam ne aggódjanak önök, én nem félek a zajló tengertől. Leon helyeslőleg bólintott. — Akkor holnap útra kelhetünk. Az orvos aztán eltávozott a titkárt megbízni az elszállítás technikai nehézségeinek elhárításával, kézművesek, hordárok megrendelésével. Rafaela és Leon egyedül maradtak. Rafaela kérte Leont, hogy foglaljon helyet vele szemközt, úgy hogy a világosság Leon arczába sütött; egészen szemei mélyébe lehetett látni. A herczegnő folyvást e mélységet, vizsgálta. —■ Ön félt engem a tengeri betegségtől ? kérdező Rafaela. Én nem kapom azt meg. Bizonyos vagyok felőle. — Utazott már a herczegnő zivataros tengeren ? — Igaz, hogy még nem. De én nem akarom ezt a betegséget megkapni! S azt hiszem, hogy az akarat sokat tesz. — Ez esetben igen sokat. A kedély, a példa is határoz. Néha az egész utazó társaság neveti a bajt, de amint egy megkapta közülök, a többi utána esik bele. A félelem felkelti azt: a bátorság visszatartja. — Én bátor leszek. Azt gondoltam ki magamban, hogy nem maradok a kajütben, ahol az emberek jajgatása ragályos, hanem felmegyek a tetőre, belefogózom az árbóczkötélbe, felnézek az égre s azt mondom magamban: ejd, milyen jól hintázunk. A halálnak pedig azt mondom, no hát jel: én nem félek tőled, jó barát vagy, s kikerülöm vele, hogy a lábai előtt görnyedezzek. Vagy pedig megfogom a legelső bátor embernek a karját a fedélzeten: egy matrózét , s arra fogom kérni hogy beszéljen nekem adomákat, úti kalandokat. Leon nem mondta rá, hogy hiszen lesz ott más, ember is, akinek bátorsága van, aki nem veri a fejét a falhoz, s tud mondani vidám adomákat. E helyett azt mondta neki, hogy »jól lesz, herczegnő.« Erre Rafaela azt a fontos mondást ejti ki ajkán: — Kérem, ne nevezzen engem herczegnőnek. Akárki is odamagyarázta volna e felszólítást hogy itt az ideje most, elérzékenyült gyöngédséggel térdre ereszkedni ama hófehér kéz után nyúlni, azt megcsókolni, és elérte sóhajjal rebegni: »Rafaela!« Leon nem tette azt. Meggondolttan mondá: — Azért, tán mert a herczeg meghalt ? Rafaela meg volt elégedve vele, hogy Leon nem ingadozott meg. — Azért. — Családunkban a herczegi czim az utolsó férfival el lesz temetve, s a leány, a ki utána marad, már csak grófnő, így volt az adományozva. — De én úgy tudom, hogy Etelváry Miksa herczegnek meg volt igérve, hogy ha leányát fiusitja, a herczegi czim arra is rászáll. — Meg volt ígérve. Ő el is készíttette ez iránti folyamodását. De az utolsó napokban megsemmisítette azt: nem adta be s én ezentúl «csak» grófnő vagyok. Ez már nehezet nyomott a mérlegben. Ez revelatio volt. — Rafaela egy fokkal lejebb lépett a ranghácsón, hogy ne legyen a távolság kettőjük között olyan nagy , ne kerüljön olyan nagy fáradságába annak a másiknak hozzája felemelkedni. Rafaela grófnővé lett, hogy közelebb legyen. Leon agyát nem kábitá el ez a nagy diadal. A hangban, a modorban, melylyel e fölfedezés történt, annyi biztató, annyi világosságterjesztő volt; megannyi illustratiója a herczegtől kapott utolsó levélnek, amit Rafaela keze irt. — Akármit rendeljen is a heraldika, az aranykönyv és az udvari etiquette: a közélet azt, a ki herczegnőnek született, herczegnőnek fogja nevezni holtáig : a nép a rangátváltozások subtilitásait nem érti meg. S ez szokatlan is a mi monarchiánkban; én nem tudom, hogy hasonló eset történt volna, hogy egy herczegnő rangja alábbszálljon. Egyébiránt Magyarországon amint semmi különös előjoga nincs egyik mágnási osztálynak a másik felett, úgy nincs is ok reá, hogy a czimer koronák közötti különbséget fokozatnak tartja valaki; nálunk vannak nagytekintélyű bárók s »jó pajtás« herczegek. — Van azonban egy hely, mely minden embert egyenlővé tesz: ez a hullámzó tenger. A hajófödélén a herczegek csak olyan nyomorult tántorgó alakok, mint a matrózok s minden méltóságnak vége a föl-ldön heverő alaknál. Ilyenkor az egyenlő emberek, s az utitársak, csakugyan hibatnák egymást »ön«-nek. — Parancsnak veszem e kivánatot. S ha véteni fogok a szabály ellen , ez nem az én hibám lesz. — Hanem az enyim. Rajta leszek, hogy soha se feledtessem el az útitársnőt . Nézzünk ki a tengerre. Leon addig is az ablakkal szemközt ült, ahonnan a tengerre volt kilátás : szép nemes vonásait megvilágítá a tengerfény, most Rafaela is odafordult. — Ön azt mondá, hogy távol volt Bécstől. Hol járt, amióta Párisból megjött ? Leon aztán elbeszélte neki, hogy hol járt. Leírta kis ősi lakhelyét, s az abban megtelepült boldog családot. S aztán az irtó részt, mely e boldog családból két nap alatt csak egy gyászoló apát és anyát hagyott meg. Csak az egyszerű eseményt beszélte el: kilencz parasztgyermek történetét, akik múlt héten keresztapjukat körülfogva dalolták az ipsilandi rózsát s ma már az anyjuk dalolja azt egyedül az öt kis sirhalom előtt. Semmi nagy dolog sincs ebben az egész történetben , hanem azért mégis, mikor a kilencz czipőcskéről beszélt Leon s az üres vánkoskákra kiosztott páros almákról, Rafaelának egyszerrre a szemébe szökött a köny : »Istenem !« rebegő , és amíg egyik kezével eltakarta arczát, a másikat öntudatlanul nyújtó Leonnak. Pedig Leon nem sírt, mint Alienor. — És ön még gyászfátyolt sem tesz fel keresztgyermekeiért ? (Rafaelának korábban feltűnt már, hogy kalapja mellett nincsen gyász. — Másért is talán !) — Nem akarom, hogy minden profanus ember megállítson és elmondassa velem, hogy kit és mért gyászolok ? (Ez válasz volt azért a »másért« is.) — És most hallgassa meg ön a mi tragoediánkat, monda Rafaela. És aztán elmondta Leonnak, minő idilli életet éltek itt a tenger közepett, mig az ágyúdörgés fel nem zavarta azt. Elbeszélte atyja szenvedését, midőn a rémjelenet beteg szivének minden sebeit egyszerre föltépte , midőn mindent megtudott, amit titkoltak előtte, hogy halt bele e fájdalomba! (Folytatása következik.) Mása a felolvasással 21/2 órát vett igénybe. Az ülésen melyen a kormány részéről Simonyi Lajos b. kereskedelmi miniszter vett részt, a bizottság részéről 14—16 tag volt jelen. A jelentés a szombaton tartandó ülésen fog bemutattatni. Apróságok. A »Magyar Állam« mai számában spectaculumot csap abból, hogy míg ezüst pénzeink törvényszerüleg vannak verve, arany pénzeink közül is a tiz és husz frankosok a törvényszerű köriratot viselik, — addig a magyar aranyok, melyeken még Kossuth is meghagyta a boldogságos szűz képét, most még csak azt sem hirdetik, hogy az apostoli magyar király »Isten kegyelméből« uralkodik. Ez törvénysértés, úgymond, s csak az a kérdés: alsórendű hivatalnok követte-e el vagy maga a pénzügyminiszter ? Az a kérdéses arany, melyen a szent újság annyira elszörnyüködik, Körmöczbányán vezetett 1868-ban. Hát mondunk mi valamit tisztelt laptársunknak, az ő méltán felháborodott lelke megnyugtatására. Szent laptársunk csak az imént kezdte meg a tizenhatodik gyűjtést a keresztyénség közös atyja IX. Pius őszentsége számára. Küldje el azokat a Péterfilléreket efféle istentelen körmöczi aranyokban. Minél többet, annál jobb. Küldjön vagy tízezer darabot. Ha ő szentsége méltó indignácziójában visszaküldi őket, akkor magunk is elhiszszük, hogy nem érnek semmit, a pokolra valók. * De ha még ő szentségének is — ami különben fel nem tehető — conveniálni találnának s nem tekintené őket annyira bűnösöknek, hogy szeretetadománynak be ne váljanak : akkor ugyan mit tüszkül ellenük a »M. Á«., mint az ördög a tömjénfüsttől. Ha pedig a »Magyar Állam« pápább a pápánál, akkor ugyan mit botránkoztatja vele a lelkét azzal, hogy ott tartja a fiókban azt a szabadkőmives aranyat ? mért nem vágja a fejéhez annak az istentől elrugaszkodottnak, a kitől kapta ? * E napokban levelet vettünk egy Angliában lakó honleányunktól, melyben megkritizálja a hazánkról angol hírlapokban közelebb megjelent selejtes ismertetéseket. »Aki azokat irta — úgymond — nem tartozhatok a társadalom igen müveit, vagy helyesebben (angol társadalomról lévén szó) magasabb köreihez. Némileg müveit angol nem használná még beszédben sem, annál kevésbé írásban a »Hungarian« szót »an« előszóval, — nem tartozván e szó ama kivételt iyel ennélfogva »an« előszót kívánnak »a« helyett. Az alsóbb rangú igen vulgár nép azonban rendesen elhagy minden »h« kezdő betűt s használja az »an«-t mikor nem kellene. A mi körülbelül úgy hangzik, mint a magyar csizmadia legény szerelmi panaszának vége: »Van még bőrvágó dikics »az« világon, »az« tornokomat azval ketté vágom.« * »Azon mértékek között — folytatja ugyan e levél, melylyel az angol a czivilizácziót méri, első helyen áll az ebédlő asztal. Az angol gentlemann auctoritás mindenben, ami az étkezés vagy ivással, s annak módjával a legtávolabbról is összeköttetésben áll. Azt tanácsolnám tehát, jól gondolja meg, mit csinál, aki egy angolt ebédre készül invitálni magához. Vegye fontolóra, várjon azok, kikkel őt egy asztalhoz fogja ültetni, képesek-e a kést és villát oly tökélylyel használni, hogy az asztalkendő a száj és kezek megtérülésére egyátalán fesleges legyen ? hogy tudják-e, mikor kell a kenyérszeletet törve, mikor vágva s mikor beleharapva enni? mely esetben szükséges a villát a jobb kézbe fogni és mikor a balba? mikor villát kézzel, villát kanállal, vagy villát kenyérrel használni ? »De ki tudna ezernyi más ily czivilizált embernek fontos tudni valót egyhamarjában előszámlálni, az asztal külsejét, elrendezését nem is számítva, mint hogy az már maga egy extra tudomány. Aki az angolt, úgy ismeri mint én, röviden fog a megfontolni valókkal elbánni s azon kezdi, hogy ő meg se bija ebédre. S ezzel teszi neki a legnagyobb szolgálatot. Semmi esetre sem ártana, ha kedves honfitársaim korlátot vetnének elénk vendégszeretetüknek legalább az angol irányában. Még most is forr bennem a méreg valahányszor eszembe jut, mint nyilatkozott egy hazámban járt angol a magyar vendégszeretetről: »azok a »pigs« ek, ha angolt akarnak maguknak fogni, hozassanak maguknak Angliából: egész Miskolcz városának egy angol nem elég.« »Az angol nem tudja magát beletalálni idegen körbe. Gyűlöli az idegen arczokat, borzad az ismerkedéstől ; ő legkevésbé sem érzi a magánosság súlyát idegen földön ismerősök nélkül s azért a meghívások csak terhére vannak s minél nagyobb szívélyességgel intéztetnek azok, annál kedvezőtlenebb véleményt keltenek benne az illetőnek műveltségéről.« »Angol fogalom szerint műveit egyénnek semmi körülmény között nem szabad idegen, de még rokoni szem előtt sem mindig, sem szóban, sem mozdulatban olyasvalamit elárulni, ami érzelemhez csak hasonlít is. S minthogy ő a maga részéről se nem valami nagy vendégszerető, se a társaságoknak nem kedvelője: a társas modorban nyilatkozó melegség vagy élénkség bűnére még csak enyhítő okot se képes találni, — legfeljebb, mint őt megillető hódolás fog az hiúságának hízelegni, mely hiúság annál nagyobb, minél angolabb a jellem. »Nobel-men«-jeink jobban is elhelyezhetnék a stabilitásukat, mint angolra pazarolva. Igen tévednek, ha talán »chateau«-ik pompája által vélnek angolra hatni. Alig fog az ott olyasmivel, ami pénzért megkerülhető, találkozni, amit saját hazájában sokkal nagyobbszerű alakban nem látott volna. Az egyetlen mód, amely által még a szegény ember is aránylag imponálhat az angolnak, a mindig egyforma, rövid, kimért udvariasság.« * Angol dolgokról írván eszünkbe jut egy érdekes jogi eset, melyet a londoni »Spectator«-ban találunk feljegyezve. Egy ladynek ellopták az ölebét. A lady 25 font sterling jutalmat tűzött ki annak, a ki vissza hozza. Maga a tolvaj hozta vissza. Erre a tolvajt becsukták s a jutalmat se kapta meg. Most az angol lapok lármát csapnak e miatt s azt mondják, hogy ez egy roppant káros praecedens, mely azt fogja eredményezni, hogy az első oka ritkán kerül vissza. (Jobban megoldotta e kérdést Jókai, jutalmazván azt a becsületes tolvaj urat, aki az ipott karmantyút visszahozta.)* •—GJ ■ — ------------o--------------------goi közvéleményt. Egy anglicai temetőben eltemettek egy dissenter papot s rá írták a sírkövére: REVEREND (tisztelendő.) Az anglicán pap bepörölte a dissenter hitközséget, mint aki oly czimet használ mely az ő papját e helyen nem illetheti. Ez ügy most van a legfelsőbb biróság elhatározása alatt.* Ha ahhoz hozzá veszszük a »Times« jajveszéklését, hogy mért állitnak a királynő palotája s más középület elé katona strázsát, aki ott meghal, megbetegszik és meghal, bizony meg irigyelhetjük a jó Argliát hogy még ily »apróságok« miatt is rá ér fájni a feje. A belügyminiszter és a főváros. Ma vette tárgyalás alá a fővárosi közgyűlés a belügyminiszternek ama leiratát, melyben rászólását fejezi ki a fölött, hogy a főváros jövő évi költségvetése a törvényes határidőn túl egy hóval, azaz november vége helyett december végén terjesztetett föl, úgy hogy lehetetlenség volt, hogy a