A Hon, 1877. augusztus (15. évfolyam, 197-225. szám)

1877-08-13 / 209. szám

évfolyam, Esti kiadás i,2. szám.­­ Budapest, 1877. Hétfő, augusztus 13. Kiadó-h­ivatal 1. Sc.árok-tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési d­ij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra...........................................fi frt — kr. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért idelü­lfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP Szerkesztési iroda­: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el . Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere. Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, augusztus 13. A külpolitikai helyzetről igy ír a bécsi félhivatalos »Mont. Rév.« »Tagadhatlan, hogy Oroszország föltétlen győ­zelmének valószínűtlenségével csökkent a radikális és a harmadsorban érdekelt államok érdekeibe ütkö­ző megoldási kísérlet valószínűsége is keleten. Ezen ténynek akart kifejezést adni Beaconsfield lord is, midőn Anglia politikai magatartásának legközelebbi perspektíváját megállapítni vállalkozott. Ebből Euró­pára nézve azon óhajtott bizonyosság származik, hogy további komplikációktól s a háború lokalizálá­sát veszélyeztető érdekkonfliktusoktól a legközelebbi időben nem lehet tartani. Lehetetlen volt a háborút megakadályozni, és nem lehet arra sem gondolni, hogy azt a mostani stádiumban föltartóztatni lehes­sen, de a föladat, hogy határok közé szorittassék s visszahatása a nagy európai érdekekre kizárassék, inkább megkönnyebbült, mint nehézségekben gazda­godott. Bárminek legyenek is még eredményei, kez­dete és hihetőleg lefolyása sem lesz oly természetű, hogy valószínűvé tegyék az orosz béke­programm kiterjesztését. Csak ezen kiterjesztés, csak oly irány­zatok és czélpontok fölülkerekedése, melyeket eddig Oroszország kitartóan és legálisan (?) háttérbe szo­rított (?), foglalhatna magában veszélyt az európai békeérdekekre.« Jeleztük ma reggeli lapunkban s ezelőtt is a híreket, melyek szerint monarchiánk még akkor sem lépne ki a semlegességből, ha Szerbia is a háborúba bonyolódnék. Ezt most, saját értesülései alapján, megerősíti a »P. L.« is. Hogy pedig Szerbia actióba lép, az inkább valószínű, mint nem, bármennyire akarja is az ellenkezőt elhitetni a világgal. Egy másik berlini lap pedig azt vizsgálja, hogy Oroszország lemondott Szerbia actiójá­­ról, még mielőtt bevárta volna monarchiánk ebbeli felszólalásait. A h­arcztérről jelentékenyebb és megbízható h­ír nem érkezett e sorok írásáig. Egy orsovai távirat jelenti csak, hogy Plev­­nánál ismét foly a csata aug. 10 ke óta. De ez még megerősítésre vár. — A császárok találkozásáról ír­ják a »Nordd. Alig. Zig«-nak B­é­c­s­b­ő­l a követke­zőket : A legteljesebb megelégedés érzetével várják itt az iseidből jövő tudósításokat, melyek Németor­szág és Ausztria uralkodóinak találkozásáról beszél­nek. A belső barátság számos vonása, melyek a két császár érintkezéseiben föllépnek, a két állam közti kitűnő viszonyok megannyi jeleskép vétetnek és átalánosan helyeseltetnek. Bármily különbözők le­gyenek is monarchiánk népességeinek nézetei és tö­rekvései , a német birodalommal való jó viszonyok ápolása és fentartására irányult óhajtásban kivétel nélkül megegyeznek még a szlávok is, s Andrássy grófnak nem kis érdeméül számítják be, hogy Német­ország iránti viszonyainkat egy minden kétségen és kisértésen felül emelkedett barátságos és szövetségi viszonynyá tudta alakítani. Ausztria-Magyarország állami öntudata és ön­bizalma az utóbbi évtizedben jelentékenyen emelke­dett. A folytonos javítás minden téren, és oly katonai szervezetnek behozatala, melyre Poroszország adott mintát, azon szerencsés helyzetbe hoztak bennünket, hogy elkészülve érezzük magunkat saját érdekeinket saját erőnkkel eléggé megvédelmezni, akárhol, és akárki támadja is meg azokat. Németország szövetséges szomszédi magatar­tása azonban oly támaszt képez nekünk, hogy külö­nös erőfeszítést nem igénylünk érdekeink védelmére, mert senki sem fogja merni azokat megtámadni. Azon rendkívül válságos helyzetben, melyben mi, mint a keleti kérdés által legközelebb érdekeltek va­gyunk, az osztrák-magyar politika vezetése, a­nélkül hogy csak egyetlen érdeket feladott volna is, anélkül hogy prestige-ünk a kelet népei előtt csak a legkisebb csorbát szenvedte volna,­­ lemondhatott eddig min­den vagyon és véráldozatról, s ha jövőre mégis szük­ség lesz ilyenre, az bizonyára a legkisebb mértékre­­ fog redukálódni. Német- és Oroszország közt mi meg­ámadhatatlan positióban vagyunk, annak tuda­tában, hogy érdekeinket Berlinben megértik, s a czár főhadiszállásán tiszteletben tartják. E helyzet előnyei oly világosak, hogy semmi­féle diplomatiai kísértés és semmiféle belföldi de­monstratio az osztrák-magyar politika vezetőjét rá nem bírhatja arra, hogy e politikát elhagyja, vagy kényszerítő szükség nélkül arról lemondjon. Ha helyes az a mondás, hogy a két c­ászár összejövetelénél láttatlanul a harmadik is jelen van, akkor e láttatlan harmadiknak alkalma volt a két uralkodó politikai beszélgetését a helyeslés jeleivel kisérni. — Nem hiszszük, hogy a két uralkodó közt a keleti eseményekbe való valamely politikai inter­­ventióról szó lett volna, szilárdul meg vagyunk győ­ződve, hogy Oroszországnak semmiféle kérelme szó­ba nem jött hadműveleteinek ide vagy oda kiter­jesztéséről, mert tudjuk, hogy ily kérelem tényleg nem létezik; azt gondoljuk azonban, hogy ha a keleti háborúról egyáltalán szó volt, a két uralkodó közt teljes egyetértés uralkodott arra, hogy Oroszország­nak pillanatnyi katonai veresége semmi olyan okot nem képezhet, mely lazíthatná ama szövetség köte­lékeit, mely egyedül látszik alkalmasnak a most dúló háborút helyi határok közé szorítani, s a további európai complicatsok miatti aggodalmat eloszlatni.­­ A keleten dúló háború tárgyában Kolozsvárit folyó hó 5-én megtartott és a lapokban is közölt népgyűlési határozatot f. hó 11-én nyújtotta át Szende Béla honvédelmi miniszternek mint mi­niszterelnökhelyettesnek az illetők megbízása folytán Bokros Elek országgyűlési képviselő. A miniszter az összkormánynak leendő átadás végett átvevén ezen határozatot, ez alkalommal is kinyilatkoztatta, hogy a kormány ismerve a viszo­nyokat, az eddig történtekkel szemben az ismételve kijelentett ösvényen halad s átadót biztosította, hogy a kormány ezentúl sem fog elmulasz­tani semmit, hogy a haza érdekei min­den irányban megóvassanak. — A német birodalom küldötteivel folyó vámalkudozások felől jelentik a »Pester Lloyd«-nak : »A tárgyalás megtörhetlen titokban foly s azért nem is hiszem, hogy a terjengő hírekben, szóljanak bár azok kedvezően vagy kedvezőtlenül, sok igaz lehessen. Másrészt azonban azt is hiszem, hogy ha mindjárt a konferenczia tagjai beszélhetnének is, máig nem len­nének azon helyzetben, hogy bárminő pozitív vagy negatív eredményt jelenthessenek, mert máig a köl­csönös »tapogatózás« álláspontján nem igen jutottak túl s még folyton az »ad referendum«-vevés van na­pirenden. Azt mindenesetre lehet várni, hogy a par­lament ülésezésének újból megkezdéséig határozott eredmény lesz konstatálható, úgy hogy a kiegyezést ez oldalról újabb nehézségek — legalább formailag — nem fenyegetik. Hogy a vámkérdésben elért pozi­tív eredménynyel az egész kiegyezési nyomorúság egyszerűvé vál-e, mint a­hogy azt irányadó körökben remélni látszanak, több mint kérdéses s oly sangui­­nizmusra mutat, mely az itteni hangulattal szemben nagyon messze menőnek mondható. A reichsrath September 3-án ül össze, a kiegyezési kérdésban a status quot találandja, s nem a status quo améliorét, mert a mostani szünetet egy érdekelt kör arra hasz­nálja, hogy a régi nehézségeket súlyosbítsa s újakat is teremtsen.« — A közös pénzügyminiszter lom­­bardüzletéről írja a »Montagszevue« . Köze­lebbi utánjárás kiderité, hogy a hitelintézet csoport girojáért a két még függő ilynemű hitelműveleten öt­­nyolczad százalékot, Szélltől pláne hatnyolczadot kapott a megújításért, hogy így hát a pénz Czislaj­­thániára nézve két, Magyarországra nézve 7 és fél százalékos jön. A nemzeti bank kijelente ezenfölül, hogy nincs azon helyzetben, hogy állami czélokra a nevezett csoportot bárminő elfogadási hitelben ve­­sítse mindaddig, míg a két pénzügyminiszter indíttat­va nem érzi magát, az adott előleget lefizetni.­­ E nyilatkozatban tán lehetett némi egoizmus, minthogy a bank látta, hogy a közös pénzügyminiszter nagy súlyt helyez arra, hogy a kölcsön belföldön hozassák létre, hogy tehát így közvetve vagy közvetlenül az ő közreműködésére van utalva, a­mit ő mentül drágáb­ban akart eladni. Szóval kiderült, hogy oly művelet, mint a közös pénzügyminiszter szeme előtt lebegett, alig lesz két százalékkal foganatosítható s e felfogás uralgott osztrák kormánykörökben is, s ha nem csa­lódunk, itt még nyolcz százalékot sem tartottak volna túlságos soknak. S a Rothschikl-féle csoport első ajánlatai csakugyan nyolcz százalékon alapultak. A közös pénzügyminiszter ezt azon megjegy­zéssel utasította vissza, hogy ő, ki zálogot is tud szol­gáltatni, nem fizethet többet, mint a legalacsonyabb bankárprovíziót, hogy tehát ő a nemzeti banknak járó 6 százalékon kívül semmi esetre nem fizethet többet, mint */, százalékot minden megújításért, s így összevéve 7°/o-ot. Ha tekintetbe veszszük, hogy az aktivált voltakép két állam birtoka, melyek közül Ausztria legolcsóbb kölcsönét mostanában 7 száza­lékon, Magyarország 7­­/2 en kötötte meg, hogy to­vábbá a közös pénzügyminiszter mint harmadik pénzkereső csak a két első fizetésképességére hivat­kozhatott (mert a zálogba adott értékek legnagyobb része is egészben a monarchia két államának fizetés­­képessségétől függ; ha továbbá megfontoljuk, hogy Hoffmann báró az egész üzletet csak mint opeziót akarta tekintetni és pedig úgy, hogy neki három hó­napon belül meg legyen engedve a konzorczium kö­telezettségét igénybe venni, míg ellenben ő rá nézve semminő kötelezettség nem hárul, akkor az egész ügy elintézésének módjából egyátalán nem következ­tethetünk arra, mintha az műkedvelői kéz műve lenne. A hitelintézeti csoport mindenesetre olcsóbb ajánlatot tesz vala, ha a nemzeti bank további hitel­nyújtásra hajlandó. Nyitva volt ugyan a miniszter elött a külföld s nagy hiba lett volna, ha ezt tekin­tetbe nem veszi. De tekintetbe vette, tárgyalt is franczia tőkepénzesekkel. Az ezek által ajánlt ka­matláb magában lényegesen olcsóbb volt. De ők a kölcsönt minden áron aranyban akarták megkötni. A nemzeti bank késznek nyilatkozott ebből tíz milliót másfél perczentnyi kárpótlás mellett átvenni, a töb­bire nézve az állampénztárnak valuta spekuláczióba kellett volna bocsátkozni, s azonfölül még a szállí­tási költséget is viselni. Egészben e pénz csak nagyon csekélylyel lett volna olcsóbb 7°/0-nál, oly csekélylyel hogy valódi könnyelműség lett volna, e miatt a bank által át nem vett 15 millióra nézve ily válságos idő­ben valutaspekuláczióba bocsátkozni. A „HON“ TÁRCZÁJA.____ IST O­LV. (uj raid). (71. Folytatás.) Másfél esztendő elmúlt, 1870. telét éltük. Szent-Pétervárában, ugyanabban a Szent-Pé­­tervárában, a hol Szipjágin valóságos belső titkos ta­nácsos és kamarás ur nagyjelentőségű szerep betöl­tésére készült, és a hol neje nagyban pártfogolta a népműve­zeteket, zeneestélyeket rendezett és olcsó népkonyhákat állított, — és a­hol Kallomeyczew úr mini­szt­ériumán­ak egyik legjobban megbizható hiva­talnoka gyanánt volt elismerve, — tehát ugyanott egy kis emberke haladt sántítva, kissé testét himbál­va, macskabőr galléra szerény palotáiba burkolva, a A Vasul­-Osztrow vonalon végig­ Paklin volt. Az utóbbi idő alatt igen elváltozott; halánté­kán, bőrsipkája alól néhány gyér ezüstszál kandi­kált elő. Egy meglehetősen telt idomú, magas termetű hölgy jött vele szemben a kövezett járdán. Paklin egy szórakozott pillantást vetett a nőre s elhaladt mellette... de aztán megállt, elgondolkozott, magas­ra emelte karjait, hirtelen visszafordult, utolérte a nőt s kalapja alá arczába tekintett. — Masurin ? — mondá fölsuttogva. A nő fejedelmi tekintettel mérte végig , egy szót se vesztegetve rá, ment tovább. Édes Masurin, én fölismertem önt, — foly­­tatá Paklin a nő mellett botorkálva — kérem, ne féljen tőlem. Hisz én nem fogom elárulni, úgy örülök hogy viszontlátom önt! Én Paklin vagyok, Paklin Szila Nezhdanov barátja . . . Jöjjön ön hozzám . . . csak két lépésnyire lakom innen .... kérem, látogas­son meg! „ .. . — Io sono Contessa Rocco di San­t­o . . . és . . . és .. . — viszonzá a nő csendes han­gon, de rendkívül tiszta, oroszos hangsúlyozással. — Mit contessa .. . miféle contessa ön .. . ah csak jöjjön, csevegjünk egy kissé. — Hát hol lakik ön ? — kérdé az olasz con­tessa e­gyszerre tökéletes orosz nyelven. Nekem nincs sok vesztegetni való időm. — Itt lakom ez utczában, amott abban a szürke, három emeletes házban. Mily jó ön, hogy immár nem titkolódzik előttem! Nyújtson kezet! Jöjjön. — Régen van már itt ? És hogyan lett ön grófnő ? Ta­lán valami olasz grófhoz ment nőül? Mazurin nem ment nőül semmiféle olasz gróf­hoz. Ellátták egy az időben elhunyt, Rocco di Santo Fiume nevű grófnő nevére szóló útlevéllel, s ő ez út­levéllel aztán nyugodt lélekkel visszatért Oroszor­szágba, habár egy szót se értett olaszul s tökéletes orosz volt az arcza. Paklin bevezette szerény szállására. Púpos nő­vére, a ki nála lakott, előbújt egy szekrény mögül, mely az apró konyhát az épen oly apró előszobától elválasztá s ott fogadta a vendéget az előszobában. — íme Szvandulka — mondá Paklin — be­mutatom­­neked egy jó barátnőmet. Hozz hamar theát. Mazurin, a­kinek esze ágába se jutott volna meglátogatni Paklint, ha ez nem említi Nezhdano­­vot, levette kalapját, férfias kezével rendbe szedte még mindig rövidre nyírott haját, köszönt és né­mán leült. Legkevésbé sem változott meg két év óta , még ruhája is a két év előtti volt, de szemein a mozdulat­lan, merev fájdalom kifejezése ült, mely különben szigorú arczvonásainak valami megható színezetet kölcsönzött. Szuandáb­a sietett a tbeakészletet előhozni,­­ Paklin pedig leült Masurinnal szemben, csendesen megveregette térdét a tenyerével, s lecsüggeszté a fejét. Beszélni akart, de előbb kénytelen volt kö­­hécselni, — hangja elakadt, s köny csillogott a sze­mében. Masurin egyenesen és mozdulatlan ült székén, s meg se támaszkodott, — és sötéten tekintett félre. — Hjaja! — kezdé Paklin, — micsoda idő­­ volt az akkor! Ha önt nézem, mind az eszembe jut. — Eszembe jutnak az élők és a halottak! — Az én »inseparables «-eim is meghaltak már. .. . Ön azt hi­szem, nem ismer­te őket, — és mind a ketten, mint előre megjósolom, egy és ugyanaz nap hunytak el. És Nezhdanow! ... a szegény Nezhdanow . . . Hi­szen hallotta ön ? — Tudom, — mormoga Masurin még mindig félre tekintve. — Osztrodumov végzetét is tudja. Masurin csak a fejével intett igent; azt akarta, hogy folytassa Nezhdanowról a beszédet — de nem tudta magát rábírni, hogy kérje. — Paklin megértette így is. — Azt hallottam, hogy Nezhdanow ama levél­ben, melyet halála előtt irt, önről is megemlékezett. — Igaz ez ? — Masurin nem felelt azonnal. — Igaz, — mondá végre. — Nagyszerű ember volt! — De nem jó utón indult! — Ő és olyan volt forradalmárnak, mint én magam. Tudja ön, mi volt ő tulajdonképen? — A romanticzizmus realistája. Ért ön engem ? Masurin egy hirtelen tekintetet vetett Pak­­linra. Nem értette meg, — s nem is igen akarta ma­gát törni, hogy megértse. — Életlennek és különös­nek találta, hogy Paklin Nezhdanovot önmagával meri összehasonlítani, —de gondolá magában: »Hát csak kérkedjél!« (Habár Paklin bizony nem kérke­dett, sőt, nézete szerint, inkább megalázta magát.) — Engem itt meglátogatott egy bizonyos Szi­lin, — folytatá Paklin, — ennek is irt Nezhdanow halála előtt. Ez a Szilin azt kérdező tőlem, nem tud­nék-e valamit föltalálni a Nezhdanow irataiból ? — De Alexei holmiját mind lepecsételték . . . s nem ta­láltak közte iratokat. Mindent elégetett, — költemé­nyeit is. — Ön tán nem is tudta, hogy Nezhdanov költő volt! Sajnálom, hogy verseit elégette; meg va­gyok győződve, hogy voltak köztök nem roszak is. — Mind­ez most oda lett vele, — az átalános örvény­ben elmerült és örökre meghalt. — Csak emléke él még barátai kebelében, mig majd ezekre is rá, kerül a sor és az is elmúlik. Paklin elhallgatott, — No de a helyett, — kezdé ismét, — Szipjá­­ginék, — emlékszik még ön e leereszkedő, előkelő, ellenszenves emberekre ? — most dicsőségük tető­pontján ragyognak! Masurin egyátalán nem »emlékezett« Szipjá­­ginékre. De Paklin gyűlölte mindkettejüket, kivált a férfit, annyira, hogy egyátalában nem bírta megta­gadni magától azt az élvezetet, hogy őket tisztessé­gesen végig ne gerebenezze. — Mondják, — folytatá, — hogy házuk vég télén magas lábra van berendezve! Magas tónus uralkodik benne ! Nem beszélnek ott egyébről, csak csupa erényről! — De én észrevettem, — hogy a­hol túlságosan sokat emlegetik az erényt, — az épen olyan, mint a mely beteg szobáját igen füstölik; ott valami igen undok dolog történt előbb! —• Az gyanús! — Szegény Alexeit ők tették tönkre, — ezek a Szipjaginék. — Hát Szolomin? — kérdé Masurin. Ettől, Paklintól hallani valamit Nezhdanov felől, egyszer­re elment minden kedve. — Szolomin ? — Ő ez szépen ki tudta magát tisztázni. Elhagyta a gyárat s magával vitte abból a legjobb embereket. — Azok között volt egy agya­fúrt ember, Pál volt a neve. Ezt is magával vitte. Most, azt mondják, neki magának van egy kis gyára valahol a Permi-kormányzóságban. E gyár, úgy hal­lom, a munkástársulás elvei szerint van berendezve. Ez az ember nem ejti ki kezéből az ügyet. Az ke­resztül viszi, a­mire törekszik! Nagyon finom, — de azért igen kemény csőre van. Pompás fiú! A fődolog nála azonban az, hogy nem egyszerre akarja behe­­geszteni a társadalom sebeit. — Ó minő nép vagyunk, mi oroszok! Mindig arra várunk, vajon nem történik-e valami, vagy nem jön-e valaki, a­ki minket egyszerre meggyógyít s minden sebeinktől és fájdalmainktól egyszerre meg­szabadít, mint egy rész fogunktól ? Ki lesz ez a bű­vész? — A Darwinizmus? — Az ország? — Archip Perepentjew ? — Egy külháború ? — Akármi is, — csak húzza ki a fájó fogunkat! — És mindez nem egyéb, mint lustaság, fonyadás, gondatlanság ! — De ■ Szolomin nem tartozik ezek közzé. Nem! Ez nem húz­i ki fogakat, — ez pompás egy gyerek! Mazurin intett a kezével, hogy elég a monda — Hát az a leány — elfelejtettem a nevét, — a­ki akkor Nezhdanovval menekült? — Marianna? Ez most ugyanennek a Szolo­­minnak a neje. Már egy événél több, hogy összekel­tek. Eleinte csak úgy »kiadta« nejének, — de most úgy mondják, valóban az. Igen. Masurin megint a kezével intett. Az előtt féltékeny volt Mariannára, de most boszankodott rá, hogy hitelen tudott lenni az ő em­lékéhez. — Van már gyermeke ? — kérdé kölönyösen. — Talán, nem tudom. — De hová? hová? — kérdé Paklin, látva hogy Masurin a kalapja után nyúl. — Azárjon még egy kicsit. Szvandulka mindjárt hozza a b­eát. Paklin nem annyira Masurint akarta visszatar­tani, mint inkább nem szalasztani el a kínálkozó al­kalmat, mindent kiönteni a szivéből ami abban for­rott , felgyülekezett. Mióta Paklin visszatért Szent-Pétervárra, na­gyon kevesett érintkezett emberekkel, kivált fiatal emberekkel. — Nezhdanov története igen megrémité. Nagyon óvatossá lett, félt a társaságtól,­­ a fiatal emberek pedig gyanús szemmel nézték. Egyik pláne egy ízben árulónak nevezte szemtől-szembe. Az öre­gebb emberekhez nem szívesen közeledett, így hát megtörtént, hogy néha hetekig sem beszélt. Nővérével nem szeretett beszélgetni komolyabb dolgokról. Nem azért, mintha nem tartotta volna elég értelmesnek, — ó nem! Sőt igen nagyra tartot­ta eszét .... de Luandullával komolyan és valót­­ kellett volna beszélni, s mihelyt ő nővérét beszélge­­tés közben le »tromfolta,« — vagy »rakétát bocsá­tott föl« előtte : az azonnal oly figyelmes, szánó szem­mel kezdte nézni őt, — hogy menten zavarba jött tőle. — De hát lehetséges volt-e egy-egy »élet« nél­­kül beszélnie ? Tromf nélkül nem megy. Ha makk­hetes is, csak tro­mf legyen! így hát nagyon unalmassá vált rá nézve az élet s már arra gondolt, ne költözzék-e át Moszk­­­­vába .... (Vége következik.) Osman pasa válasza a magyarokhoz. Zentáról, aug. 12-ki kelettel a következő érde­kes sorokat vettük : Tekintetes szerkesztő úr ! Tegnap este felé, egy f. hó 10-én Aviddinben föladott és »Osman marschal« aláírással ellátott fran­czia sürgöny lepett és örvendeztetett meg bennünket, mely szó szerint lefordítva körülbelül igy hangzik : »Ma szerencsésen megkaptam a sürgönyt, mely a magyar városok lakosainak irántunk való jóaka­ratát nyilvánítja és melyet azonnal közölni fogok az egész hadsereggel. Magyar testvéreink szerencsekí­­vonata a győzelemnek harc­osaink általi elnyerésé­hez, az isteni hatalom segítségével megerősítendi a régóta táplált barátságot, önök és az osmanlik kö­zött. Reményiem seregink nem sokára jelenthetik az osmanlik minden barátjainak a győzelmet, — bol­dognak érezvén magukat annak kivívásában. Úgy az én, mint az egész császári sereg részéről fogadják önök nagy köszönetünket és örök hálaadatossá­­gunkat.« Sehogy se tudtuk magunknak kimagyarázni, hogy honnan ért bennünket a nagy szerencse, a »pievnai győző«-vel egyenes távirati összeköttetésben lehetni, mig a »Hon« f. hó 11-ki számát nem olvas­tuk, melyben érintetik, hogy Sumlából sürgönyzik a »P. Ll.«-nak, miszerint egy Szentesről érkezett táv­irat, mely szerencsét Sírván a pievnai győzelemhez, a török hadseregnél örvendetes sensátiót keltett. Ebből tehát szerintünk az következtethető, mi­szerint Osman válasza eredetileg a szentesieknek volt szánva s csupán­­tévedésből jutott hozzánk, köny­­nyen fölcserélhető lévén az egyforma hangzású Zen­­ta vagy Szenta, Szentessel. Jankovich Aurél polgármester úr ennek foly­tán az eredeti franczia szövegű táviratot a következő sorok mellett küldte el Szentes város polgármeste­réhez : »Tekintetes polgármester úr! Tegnapi napon a török csatatérről Ozmán marschal aláírásával az ide mellékelt táviratot kaptuk. Minthogy azonban városunkból a távirat küldőjéhez — legalább az ed­digi puhatolódzások szerint — senki, annál kevésbé a honoratio nem táviratozott; és miután a mai la­pokból meggyőződtem, hogy Szentes város népgyű­­lése a török csatatérre üdvözlő táviratot menesztett, ugyanazért azt kell következtetnem, hogy a kérdé­ses távirat talán Szentes városát illetné és hogy ez csak tévesen jutott ide. A­midőn tehát eme táviratot imitt tisztelettel megküldeném , egy­szersmind felkérem tekintetességedet, méltóztassék engem a dolog állásáról mielőbb értesíteni, mert utóvégre megtörténhetett talán, hogy valaki innen a török hareztérre táviratozott, és ezt még nem sike­rült kitudnom. Zentán, 1877. évi aug. 12.« Mi meg azt mondjuk mindezekhez, hogy nem bánjuk mi, akárkit illetett légyen a távirat, elég az hozzá, hogy láttuk és örültünk rajta és egy hatalma­sat mulattunk utána, persze — török testvéreink egészségéért. Éljen Ozmán pasa, a »pievnai győző.« Dudás István: A hír bolti. Bukarestből Írják e hó 7-ről: Az arczvo­­nal változtatás, melyet az orosz trónörökös végre­hajtani kénytelen volt, néhány nap óta be van vé­gezve. Az eredeti felállítás észak felé, már azon pil­lanatban halasztást szenvedett, midőn az oroszok a Razgrád ellen nyomuló Mehem­ed Ali haderejéről és szándékáról értesültek. Az oroszok támadásának része és ez arczvonal változtatás miatt történt, azonkívül az operatiók megkezdése előtt be akarták várni a bejelentett csapaterősítések megérkezését. A legutóbbi sürgönyök már a Szárevics támadó fellé­pésének kezdetét jelentik. Razgrád és az ettől délre (23 kilométernyire) fekvő Cerusa közt nagyobb csata volt, melyben a törökök visszanyomattak, mivel ösz­­szesen csak mintegy 20 ezer emberük volt actióban; ezt ennélfogva csak előőrsi harcznak lehet tekinteni. Szilisztria elől az oroszok visszahívták a 11. hadtes­tet, s Razgrad felé indu­tottak. Ehez csatlakozik még a 12. és 13. hadtest is, úgy hogy Razgrad felé az oroszok most roppant nagy számmal tódulnak. M­el egy­ülése­k. Tegnap, aug. 12-én az ország több pontján tar­tott népgyülésekről ma reggeli lapunkban közlötte­­ken kívül még a következő tudósítások érkeztek: Pozsony, augusztus 12-dikén. A mai nép­­gyülés rendkívül sikerült.­­ A termet több mint 4000 ember töltötte be. A gyűlést rövid beszéd­del Prileszky képviselő nyitotta meg. Utána dr. Deutsch szólt mérsékelten, ügyesen, megtá­madva Oroszország törekvését és a resolutiót elfoga­dásra ajánlva. A következő szónok , K­­­a­p­k­a tá­­bornok volt, ki meglepő eredetiséget és eszmegaz­dagságot fejtett ki; utalt Törökország misliójára, mely abból áll, hogy helyreállítsa az összekötte­tést Európa és az ázsiai mohamedánok közt. — Beszélt még H­e­­­f­y Ignácz képviselő, a gyű­­­­­lés élénk helyeslése közt, megtámadva a szatócs-poli­tikát, minő az annexió politikája. A resolutióban Törökország integritásának föntartása és minden­­ néven nevezendő annexionális politika helytelenítése fejeztetett ki. Rozsnyó, aug. 12. Városunk s vidékének­­ népgyűlése dr. Kiss Antalt elnökké, Schiffer­­ Lászlót jegyzővé választván , Szontagh Pál képviselőnk s H­á­m­o­s Lajos lelkes beszédei után a haladéktalan actio mellett nyilatko­zott. Csaba, aug. 12. A ma délelőtt 10 órakor, mintegy 5000 lelkesült polgár jelenlétében megtar­tott népgyűlés pártkülönbség nélkül egyértelműleg elhatározta a kormányhoz felírni a végből, hogy hatalmának teljes súlyával hasson oda, hogy a keleti háború embertelen kegyetlenségei mielőbb megszün­­tettessenek, és hazánk érdekében Törökország terü­letének épsége fenntartassék. Veszprém, aug. 12. Az előre jelzett népgyű­lés ma d. e. 10 órakor tartatott meg szabad ég alatt, a vásártéren, 8000 főnyi közönség részvétele mellett. A gyűlésen Horváth János elnökölt, a jegy­­zői teendőket Balogh Károly végezte. Az első szónok Eötvös Károly, nagyszabású beszédével a feszülten figyelő közönségre gyújtó ha­tást gyakorolt. Szavait perczekig tartó éljenzések szakították félbe és a lelkesedés, melyet mélyen át­gondolt beszédével előidézett, oly nagy volt, hogy a közönség viharos »Fegyverre! Fegyverre!« kiáltásokban tört ki. Eötvös után még V­i­k­á­r Lajos ügyvéd tar­tott rövid beszédet, mire a felolvasott resolutio egyhangúlag elfogadtatott. A resolutio szerint a veszprémi népgyűlés : 1. kárhoztatja és elítéli az emberiség nevében azon népjogellenes kegyetlenségeket, melyeket az orosz hadsereg s az általa felfegyverzett bolgár láza­dók a fegyvertelen török lakosság ellen elkövetnek, s azért felhívja a felelős magyar kormányt, hogy minden, hatalmában álló eszközzel és haladék­talanul ezen kegyetlenségek megszüntetésére tö­rekedjék ; 2. Oroszországot a magyar állam és nemzet ellenségének, Törökországot pedig a magyar állam és nemzet barátjának tekinti; 3. kárhoztat minden olyan állami cselekményt, mely a török állam bármely területének elfogla­lását czélozza, hacsak az a török állammal való szövetség alapján nem történik; végül 4. felhívja a felelős magyar kor­mányt, hogy minden, hatalmában álló eszközzel a török nemzettel szövet­ségre és az orosz hadaknak az Alduná­­ról való visszaszorítására haladékta­lanul törekedjék. Este Eötvös Károly tiszteletére a »Koronás­­vendéglő nagytermében lakoma rendeztetett. Edelény, aug. 12. Ma délután Miklós Gyula országos képviselőnk, az általa egybehívott választó­közönség előtt beszámoló beszédet tartott Parla­menti álláspontját, a bécsi szipulatiók részletezésével kifejtett nézeteit, úgyszintén Törökország integritása fentartása érdekében felhozott érveit a nagyszámú közönség zajos helyesléssel tette magáévá. Debre­­czenyi Gábor esperesnek kormányunkhoz intézendő felirati javaslata, melyben az orosz kegyetlenségek meggátlása s a török birodalom épségben tartása nyert hatályos kifejezést, a török nemzet zajos élte­tése közt egyhangúlag elfogadtatván, fölterjesztetni határoztatott. Léva, aug. 12. Botka Tivadar, országos taác­­sunk elnöklete alatt ma tartott népgyűlés Pólya Jó­zsef indítványára elhatározta, hogy felkéri a kor­

Next