A Hon, 1879. október (17. évfolyam, 236-262. szám)
1879-10-19 / 252. szám
252 szám. XVII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1879. vasárnap, október 19. Szerkesztési Iroda« Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Bostán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.................................................................... frt 3 hónapra ••••••••••• 6 * 8 hónapra.................................................................12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint............................................1 * Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, október 18. Haymerle körirata. Az új külügyér hivataloskodásáról eddig két tény ismeretes, melyek mindegyike igazolni látszik a bizalom azon álláspontját, melyet kinevezésekor elfoglaltunk vele szemben. Az illendő becsülés, melyet Haymerle báró Magyarország iránt tanusít, midőn személyesen jön Budapestre, hogy fővárosunkkal és a magyar kormány tagjaival megismerkedjék, nem rossz jel és a szombat esti lapunkban közölt körirat, mit a külügyér a monarchia külföldi képviselőihez intézett, mind hangjára, mind tartalmára nézve szintén csak helyesléssel találkozhatik. Jó benyomást kelt a köriratban a tiszteletnek azon hangja, melylyel Haymerle báró megemlékszik elődjének, gróf Andrássy Gyulának érdemeiről, a midőn feladatának vallja, ennek művét folytatni. Haymerle e mű alapjának ismételve a berlini szerződést jelenti ki, melynek létesítésében ő maga is részt vett. Ha eddig kételyek támadtak, hogy Haymerle folytatni fogja-e elődjének politikáját, Haymerle a leghathatósabb érvvel oszlatja el e kételyeket, midőn kiválóan súlyt fektet arra, hogy e részben semmi kétely fenn ne maradjon,mert őt azon meggyőződés vezeti, hogy a király intenzióinak jobban nem szolgálhat, mint ha azon politikai irányt követi, mely komoly rázkódtatások közepett, a monarchiának tekintélye fentartását és a béke jótéteményeit biztosította.« Tökéletesen helyeseljük a miniszter azon törekvését, mely a berlini congressuson a hatalmak közt helyreállított egyetértést fentartani igyekszik. Habár a napnál világosabb tények folytán még az ellenzék is felhagyott szalonikii kalandjának vesszőparipájával, mégis helyén találjuk, hogy a külügyér ugyancsak a berlini szerződés értelmében, a Keleten létesített politikai helyzet szilárdítását hangsúlyozza. —T— — nézve azon kijelentés, hogy külügyi politikánk a béke helyreállítása után a békülékenységet, azon átalános megnyugtatást tűzi ki czélul, mely az iparban, a kereskedelemben a kellő biztosságnak érzetét ébreszti és melyre mind hazánknak, mind a monarchiának minden tekintetben parancsoló szüksége van. E czélnak követésében a külügyér hazánk és a monarchia túlsó felének közvéleményében és óhajában mindig támaszra számíthat. Belügyeink rendezése, iparunk és kereskedelmünk emelése ezer és ezerféle baj orvoslása minden téren, a békés, nyugodt fejlődést kívánja; tekintélyünk és erőnk öregbítését ezentúl leginkább helyes gazdászati politikában kell keresnünk. Mindamellett a miniszternek azon elve, hogy a monarchia becsülete, méltósága és érdekei gondosan őriztessenek, minden hazafiban visszhangra talál; a külhatalmakhoz való jó viszonyaink fentartása és ápolása pedig, melyeket a külügyér szintén hangsúlyoz, csak előmozdítja békés czéljainkat. Az elmondottakban elemeztük Haymerle báró köriratát és elmondtuk róla észrevéteeinket. Mi nem vagyunk az ellenzék szerencsés helyzetében, mely azt már mielőtt ismerte volna, üres formalitásnak hirdette. Mi nem szorítkozhatunk csupán a negátióra és jajgatásra a félrevezetett nemzet elsülyedéséről, mert mi nem engedjük magunkat félrevezetni még az ellenzéktől sem; negatív és jajgatás helyett a munkát tartjuk feladatunknak és munkát követelünk másoktól is. — Ha nem is részletezett, de mégis munkaprogrammnak akarjuk tehát tartani a külügyér nyilatkozatát. A béke politikája a munka politikája, azon munkáé, mely épít és nem rombol, mely mindig tartósabb és áldásosabb sikereket aratott, mint a fegyver kegyetlen munkája. Sok ilyen békés munka várja a külügyek vezetőjét. Andrássy politikája részben egyengette, részben megkezdette az utakat e munkára. Mi elvárjuk Haymerletől, hogy a meglevőket fölhasználni, a megkezdetteket kiépíteni, az újakat fölkeresni fogja. Küzdelmektől, támadásoktól, talán előítéletektől sem lesz megmentve az új külügyér e nehéz föladata teljesítésében, de ami minket illet, bizton hiszszük, hogy Haymerle már rövid ittléte alkalmával is meg fog arról győződni, hogy nálunk nem az előítéletek, hanem a monarchia és hazánk jól fölfogott közös érdekei határozzák meg az álláspontot a monarchia külügyeit vezető államférfiú iránt, és hogy Magyarország komolyan gondolkozó politikai körei, a békének azon művében, melyet feladatának vall Haymerle báró, nem fogják tőle megtagadni a támogatást. Hogy minő politikának folytatására vállalkozott Haymerle báró, ahhoz a legkitűnőbb kommentárt mondá el ma Salisbury angol külügyér Manchesterben tartott beszédében, midőn így szólt: »Azon feladat, hogy a szláv birodalom egyik tengertől a másikig való kiterjedése megakadályoztassék, Ausztria-Magyarországra bízatott. Ha önök a török katonákba nem is fektetnek bizalmat, úgy teljes bizodalommal viseltethetnek az osztrák katonák iránt, kik őrt állanak a résen. Mi nem teremthettünk nagy compact nemzetiséget, mely ellenálljon Oroszországnak, mert ilyen homogén nemzetiség nem létezik. O r o s ?. n r r i á e ..um ny«TM»u...t tunoe előre, mert Ausztria-Magyarország hatalmas, Ausztria- Magyarország hatalma és függetlensége biztosítják Európa békéjét. Van okunk hinni, és a legutóbbi hetek eseményei megerősítik ezen hitünket, hogy esetleges támadás esetében, Ausztria-Magyarország nem fog egyedül állani. A hírlapok tudósításai, melyek Németország és Ausztria- Magyarország között megkötött dasz- és védszövetségről szólanak, jó és örvendetes hírnek tekinthetők.« Ilyen politika s az, ki ezen politikát vezeti, bizton számíthat Magyarország támogatására, és Haymerle kijelenté köriratában, hogy Andrássy távozása nem okoz s nem jelent változást a monarchia külpolitikájában .... A „HON44 TÁRCZÁJA. (M.) Északamerikának nagy halottja van. Meghalt legnagyobb közgazdája, Carey. .. . Carey neve nem ismeretlen a magyar közönség előtt sem. Nemzetgazdasági nagy munkájának tömör kivonata »Principles of political economy,« s illetőleg a későbbi átdolgozás után a »Principles of Social Science« czímű világhírű műve magyarul is megjelent, Halász Imre által lefordítva. Aki ezt a munkát átolvasta, az előtt nem kell Carey nagyságát az újkori tudomány terén magasztalni. Egy szellemi óriás volt ő, ki Északamerika gazdasági felvirágzására talán legtöbbet tett összes kortársai között. Anglia nem köszönhet annyit Smith Ádámnak, pedig tanait az újkor szentírásának is elkeresztelte néhány rajongó free trader, mint amennyit Északamerika Careynek köszönhet. Smith előtt a gazdasági élet törvényei nem voltak rendszeres formába, tudományos egységbe foglalva. Őt tartják hát e tudomány megteremtőjének. De Smith érdemei elhalványulnak azon fényes vívmányok mellett, melyeket e tudomány Carey által nyert. Smith a nemzetgazdaságnak csak formáját adta meg, a lényeget, a tartalmat Carey önte abba. Előtte a nemzetgazdaság csak elméleti doctrinákból állt, melyek önkénytesen felvett elvekre voltak építve, úgy, hogy az elveket ki lehetett cserélni s azzal az egész tudományos rendszert felforgatni vagy megváltoztatni. Szóval Smith nemzetgazdaságtana ingatag alapra volt fektetve. Carey e tudomány számára szilárd alapot teremtett s az általa társadalmi és gazdasági élet törvényeit egyenrangra emelte az örök és változhatatlan természeti törvényekkel. Nem állítjuk azt, hogy Careynek sikerült volna a gazdasági életnek minden ágában s a fejlődésnek minden stádiumában a nemzetgazdasági törvényeket exact pontossággal kifürkészni és fölállítani, ezt nem tehette, mert hiszen a fejlődés a gazdasági életben is örökké tartó és véghetetlen. S a nemzetgazdasági tudománynak is mindig lesznek újabb vívmányai, mint vannak a cémiának vagy a természeti tudományok más ágának. De Carey kijelölte, megmutatta az utat, amelyen e tudománynak haladnia kell, hogy reális alapon maradjon s a könnyen tévútra vezető fictió terére ne engedje magát csábíttatni. Smith Ádám tanaiban, s mindazon közgazdasági munkákban, melyek e tanok alapján írattak, még igen sok a fictió, úgy, hogy a tanuló a valót a képzelttől nem is tudja megkülönböztetni. Careynél a közgazdaságtan egyes ágai reális alapból indulnak ki , fictióval csak ott találkozunk, ahol a nagy közgazdának még nem volt alkalma elegendő anyagot gyűjteni arra nézve, hogy az igazságot induktív után kifürkészsze. De a tanuló szeme előtt tisztán áll a feladat, s ő hamar tájékozni fogja magát az iránt, vájjon az igazság kifürkészésének feladata meg van-e már oldva, vagy még további kutatások, szélesebb körből, gyűjtendő adatok szükségesek-e. És kétségtelen, hogy Carey könyvében is találunk nagy botlásokat, mert ő az egyes államok fejlődési processusára is szükségesnek látta gyakran hivatkozni, mint hogy tanait éppen ezen fejlődésből kellett kiolvasnia. Igen, de Careynek nem lehettek oly exact ismeretei mindenről, ami a múltban, hónától távol történt, s tehát ő is kénytelen volt olykor-olykor feltevésekből kiindulni, úgy hogy hibás feltevések alapján helytelen következtetésekre is jutott. S miután rendszerében itt-ott előfordulnak ilyen nem exact dolgok, ellenzői közül többen rá fogták, hogy a Carey-féle nemzetgazdasági iskola humbug. Holott pedig ő maga is beismeri, hogy minden szükséges tárgyismeretet nem sajátíthatott el s tanainak azon részeit, melyeknél nincs meg a megkívánt tudományos alaposság, maga sem tartja tökéleteseknek. Sokat, nagyon sokat kell még fürkészni míg az általa újjá teremtett, közgazdasági tudomány úgy ki lesz dolgozva, hogy azt minden részében exaetnak lehessen tekinteni. Careynek fölénye összes kortársai felett, kik a nemzetgazdasággal foglalkoztak, abban állott, hogy ő, mint Buckle mondja, a »high generalisation« legmagasabb fokán állott s éppen ezért éles tekintetével a legjobban áttekintő a tudományok összes birodalmát. S mi meg vagyunk arról győződve, hogy az az államférfi, aki a Carey által kijelölt irányt követi, legtöbbet is fog használhatni nemzetének; valamint hogy az a tudós, ki a Carey által ajánlott úton haladva tesz kutatásokat a társadalmi tudomány terén, fáradozásainak legfényesebb sikerét is fogja látni. Ha szó lehet arról, hogy valaki az emberiségnek nagy jóltevője, akkor Carey bizonyára megérdemli e nevet. Hiszen a Marthus és Ricardo-féle gazdasági tanok abellum omnium contra omnes elvét már oly apodictikus igazság színében tüntették ki, hogy az emberek azt kezdték hinni, miszerint az, akinek számára az Úr asztalánál nincsen megtérítve, elmehet és éhen halhat. Bizonyos aristokratikus kasztszellem kezdte átlengeni az emberek egész gondolkozásmódját, mely abban a hitben culminált, hogy mint a magyar ember mondaná: »az úr örüljön, ha ar lehet, s ne nagyon igyekezzék urat csinálni cselédjéből, mert úgy lehet, hogy az majd elveszi az ő uraságát.« Carey ellenben meggyőzte a világot arról, hogy az általános jóllét, tehát az »egyesek urasága« is annál magasb fokot érhet el, minél többet tesz kiki embertársáért, mert a fejlődés törvénye nem az érdekellentét, hanem az érdekek összhangja. És ez egy oly általános gazdasági törvény, mely alól senki ki nem vonhatja magát. S az üzleti életben kivált ez képezi alapját minden igazi nagyságnak. Anglia iránt Carey azért nem érzett nagy rokonszenvet, mert látta azt, hogy a kizsákmányolás politikáját követi, s ez sugalta egyik nálunk kevésbé ismert művét, melyet 1865-ben írt e czím alatt: »The way to ontho England without fighting her.« (Hogy kell Angliát megverni háború nélkül.) Carey igen magas életkort ért el s épen azért utóbbi években már keveset dolgozhatott. Tudtunkkal 1874. decz. havában jelent meg tőle utoljára egy pénzügyi értekezés, a hatvanas évek végén azonban még nagy tevékenységet fejtett ki. 1868-ban irta leveleit a nemzetközi irói tulajdonról (Letters on internation copyright) s 1869-ben e czim alatt irt egy munkát: How protection increases the public and privat revenues and the national independence marches hand in hand. (Miként növeli a védvám a köz- és magán jóllétet, s jár ezzel karöltve a függetlenség.) Ez 1870-ben jelent meg német nyelven Budapesten ily czim alatt: »Geldumlauf und Schutz-System in ihren Wirkungen auf Wohlstand und Einheit der Nation ; und über die Finanzen der Union in Briefen an den Presidenten der Vereinigten Staaten Grant und den Controllernt der Finanzen A. Wells.« Egyébiránt Carey művei a világ minden műveit nyelvére le vannak fordítva. Csak az a kár, hogy azok nálunk még kevéssé ismeretesek. Életrajzi adatait röviden a következőkben foglaljuk egybe. Carey Henrik Károly 1793-ban született Philadelphiában. Atyja Carey Mátyás író és könyvkereskedő volt, s fiát igen gondos nevelésben részesítő. A könyvkereskedési üzletbe fiát 1814-ben vezette be. Ez az üzlet Észak-Amerikában egyik legnagyobb könyvkiadó kereskedés volt. S az ifjú Carey már ez üzlet vitelénél rendkívüli genialitást tanúsított, s egy új vállalati ágat, az úgynevezett »trade sales«-t honosítá meg, mely nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Észak-Amerikában a könyvkiadás és kereskedés igen magas fejlődést nyert, úgy hogy csakhamar túlszárnyalta a lipcsei könyvkiadási üzletet, amely pedig a világon a legmagasabb fokon állott. Carey hajlamait azonban ez az üzleti tevékenység nem elégítette ki s 1835-ben visszavonult az üzlettől, hogy nagy vagyonát ipari czélokra fordítsa. Mihelyt így az ipari alkotások terére lépett, meggyőződött arról, hogy az ügyleti életben a nemzetekkel való kereskedésben a vámtarifta rendkivüli horderővel bir. Elkezdte tehát a vámügyet tanulmányozni s ekkor elméletileg és gyakorlatilag szerzett ismeretei alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy a Smith Ádám-féle nemzetgazdasági tanok, melyek a free trade iskoláját megalapíták, bármily szépen kigondolt rendszert képeznek is, mégis alapjában véve hamisak, mert deduktiv utón készültek, pozitív igazságokat pedig induktiv uton, vagy az élet tapasztalatai alapján a valóságos tényekből kell meríteni. Már ekkor megszületett agyában az az eszme, hogy a közgazdasági tudományt újjá kell teremteni. Egy pár fragmentáris eszmét vetett papírra, melyeket »Essay on the rate of wages« (Tanulmány a munkadijakról) czim alatt s aztán számos kisebb röpiratban tett közzé. Ugyanezen időtájt irta Liszt is védvámos munkáit, melyek a német vámegyesület megalapítására vezettek. S miden Carey 1837—40-ben »Principles of Political Economy« czimü müvét s majd utána the Past, Present and Future, aztán 1850-ben the Harmony of Interests és [1858—59-ben Principles of Social Science czimű műveit kiadta: oly hódítást tettek e művek mindenfelé, hogy ma már meglehetős átalánosan el van terjedve az a nézet, miszerint Carey Amerika legnagyobb közgazdája s a társadalmi tudományok újjáteremtője. De igazi nagyságát, mint az rendszerint lenni szokott, csak most, halála után fogják elismerni. Az osztrák felirati bizottság köréből közli a prágai »Politik«, hogy az abban megjelent miniszterekhez intézett legfontosabb kérdés az volt, hogy miként akarja a kormány megvalósítni a trónbeszédben a cseh kiegyezésre vonatkozó passust. Erre Taaffe egy expozéban azt a nyilatkozatot tette, hogy a kormány nem szándékszik támadást intézni az alkotmány ellen, s a kiegyezést az alkotmány keretén belül törekszik keresztülvinni. Az osztrák főrendiház válaszfelirati bizottságának kisebbsége gróf Thun Leót bízta meg egy válaszfelirati javaslat szerkesztésével. A képviselőház válaszfeliratáról hírlik, hogy az jóformán a trónbeszéd paraphrasisa leend, csakis az egyes tartományok és királyságok autonómiájának fontossága a monarchia nagyhatalmi állásának szempontjából fog kissé tüzetesebben körvonalaztatni. Az autonomisták a válaszfelirattal egyidejűleg politikai programmjokat is nyilvánosságra hozni szándékoznak. A román zsidókról Cremieuxnek válaszkép levelet intézett »Temps« szerkesztőjel,pl. K a 11 i m a k i-K a t a r g i, melyben ismételve sajnálatát fejezi ki, hogy a zsidó szövetség megváltoztatni törekszik a közvéleményt a román zsidókérdés valódi jelleméről. A román zsidók sem anyagi helyzetüket, se polgári feltételüket nem akarják preokkupálni, mert lehetetlen észre nem venni, hogy jólétük naprólnapra jobban fejlődik. A lelkiismereti szabadság többé nem jöhet szóba oly országban, hol minden vallás emberemlékezetet meghaladó idő óta támogattatott és tiszteltetett. Romániában nincsenek idegen zsidók, de Cremieux azt állítja, hogy apáról fiúra ilyenek maradtak a 13-ik század óta. Bluntschi még tovább ment, kimutatván, hogy a zsidó családok nagy száma Dániában a római gyarmatok előtt telepedett meg. A képviselőház honosítási bíró 11 ága ma d. u. 4 órakor tartotta első érdemleges ülését, melyben tárgyalás alá vette a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló törvényjavaslatot. Az ülésen jelen volt Tisza Kálmán miniszterelnök. Az általános vitában Szederkényi elhalasztó indítványa Emmer és Tisza miniszterelnök által elleneztetvén, a bizottság azt mellőzte, V e sz ter érdemleges észrevételeit az egészjavaslatra nézve előadja. Kifogása, hogy ejavaslat szerint egy ember több állam polgára is lehet; hogy a végőrvidékre vonatkozó intézkedés a javaslat egységét viciálja; hogy a polg.házasságból felmerülő visszásságok nem orvosoltattak s a katonakötelezettség kijátszására alkalom nyuttatik. De ezeket a részletes vitában méltányolhatóknak tartván, ajavaslatot átalánosságban elfogadja. Zsifkovich (horvát) aggályai, hogy a határőrvidék e törvhozásban képviselve nem lévén, rávonatkozólag törvény nem hozathatik, s hogy a Horvát-Szlavonországokkal való állami közösségnek ejavaslatban kifejezés adva nincs. Tisza K. miniszterelnök Veszter ellenében felhozza, hogy ezen javaslattal a magyar állampolgársáágot szabályozhatja, de nem zárja ki lehetőségét annak, hogy a magyar állampolgárt más állam felne vegye, s utal Ausztriához való különös viszonyunkra. A végőrvidék speciális állását mindkét előtte szólóval szemben megvilágítván, azon circulus vitiosusra utal, melyben Zsifkovich okoskodása szenved. A polg.házasság kérdését nem tartja ejavaslat keretébe valónak s utal azon §§-okra, melyek a katonakötelezettség kijátszását megakadályozni hivatják. Erre a tjavaslat átalánosságban a részletes vita alapjául elfogadtatott. A cím változatlan elfogadása után az 1. § hozmeszter azon indítványt teszi, hogy új ali. neában mondassék ki, hogy »a magyar állampolgár egyidejűleg más állam honosa nem lehet,« mit Szcitovszky azzal told meg : »kivéve az uralkodóház tagjait.« Ezen módositvány Tisza miniszterelnök, Emmer és Ormay által elleneztetvén, elejtetett s a »szent korona« kifejezésből a »szent« szó kihagyatván, a §. elfogadtatott. A 2. §. változatlanul, a 3. 4, 5. és 6. §§. stylaris javításokkal elfogadtattak. A 7. §, miután ennél jogi elvi kérdések lettek felvetve, a részletes vita végéig függőben hagyatott. A honosítás feltételeiről szóló 8-dik §-nál Ormay elhagyását indítványozza a 3. pontnak, mely szerint a honosítandótól megkivántatik, hogy a belföldön öt év óta megszakítás nélkül lakott legyen. Tisza miniszterelnök, Péchy Jenő kiz. jegyző és Emmer ellenzése folytán Ormay indítványa mellőztetett. A 4. pont »feddhetlenül előéletű« olykép módosíttatott, hogy »kifogástalan magaviselt« kifejezés tétetett helyébe. Ezzel az ülés véget ért s a legközelebbi ülés holnap, vasárnap, d. u. 4 órakor lesz, melyben a bizottság a tvjavaslat tárgyalását folytatja. — Szapáry Gyula gróf pénzügyminiszter egyik legközelebbi képviselőházi ülésen fogja az 1880-ra kidolgozott költségvetési előirányzatot, egy az ország pénzügyi viszonyait belatóan ismertető expozé kiséretében beterjeszteni. A katonai díjakról szóló s legközepebb a törvényhozások elé terjesztendő törvényjavasatot illetőleg, — a »B. Corr.« hangsúlyozza — hogy a törvényjavaslatnak, nevezetesen a díjfokozatra és feszedési módozatra vonatkozó részletei,a magyar javaslatban nem azonosak az osztrák javaslatéival, s hogy a két javaslatban csak az átalános vezérelvek ugyanazok. Válaszul a »Lloyd «-nak. Nem térünk ki azon kérdések és ellenvetések elöl, melyeket a »Pester Lloyd«, a boszniai közigazgatás kérdésében hozzánk intéz , mert a tárgy megérdemli az alapos megvitatást és pedig minél korábban, minél tisztább világításba lesz helyezve az, annál jobb. Ezt állítjuk — anélkül, hogy a kormány erre vonatkozó törvényjavaslatának feltétlen védőivé szegődnének , vagy annak sorsa ösztönözne a kérdés behatóbb megvitatására. A »Pester Lloyd« a törvényjavaslat elleni minden kifogását fentartja és nem mindazokról vévén tudomást, miket ellenvetéseiről osztottunk — állításainkat részletesen bírálja. Lássuk kifogásait, melyek megvilágítása a tárgy érdemére is világot vet. Először is: azt állítja, hogy nem helyesen adtuk vissza javaslatát, melyben ideiglenesen (1—2 évre) a delegációkra kívánja bízni a megszállott tartományok körüli intézkedéseket , mert ő nem kíván ott beruházásokat, hanem kívánta, hogy »a kiadásokat feltétlenül arra kell szorítani, ami nélkülözhetetlen a megszállott tartományokban féligmeddig rendes közigazgatáshoz.« Ennél többet bizony mi rá nem fogtunk , de azt állítjuk, hogy az a »félig-meddig« rendes administrátió egy kis utat, vasutat és középületeket szükségessé tehet és igy a »Lloyd« bizhat e meghatározással a delegácziókra beruházásokat. Sőt ő még tovább megy. Ki kel azon javaslatunk ellen, hogy a közigazgatás a status quo alapján maradjon és a delegátiók jogkörébe vonja »az ottani administrate alapjait«, »Bosznia kiadásainak és bevételeinek alkotmányos vizsgálását és ellenőrzését«, annak megvizsgálását, »ha váljon az administratio egyik vagy másik része nem intéztetik-e még mindig katonai közegekkel« , tehát fictio útján nem kerül-e hadiköltségvetésbe a közigazgatási kiadás ? Tökéletesen helyesen teszi fel a »Lloyd« a kérdéseket, kivéve az administratio alapjaira nézve és ezért értett félre minket. Igenis, mi is a delegációk elé tartozónak mondjuk a fentebb érintett két kérdést, ha már egyszer reájuk lesz bízva a tartományok költségvetési hiányának megállapítása, esetleg megszavazása. De mikor mi a statusquonak fentartását kívántuk, nem efféle kérdésekről beszéltünk, akkor a török és bosnyák autonóm közegeknek, teljes hatáskörükben megtartását, részünkről új közegek teremtésének kerülését érték; és ha ezzel jár az is, hogy a katonai ellenőrzés fentartassék, ezzel még nincs kizárva a különböző functiók költségvetésének megkülönböztetése ; de igenis ki van zárva új polgári fórumok teremtése, új törvények alkotása. És ha ezek elmaradnak, a delegácziók ellenőrzési joga — mint elismertük — új tárgyakra is ki fog ugyan terjedni; de ez a minimumra lesz redukálva és elmarad az a kifogás, hogy a delegáczió »törvényhozótestületté lesz. Nem tagadjuk, a mostani ellenőrzés absolutistikus; nem tagadjuk , az új javaslattal is csak a betetőzés lesz alkotmányos ; de csak az áll érdekünkben, hogy a pénzzacskón legyen a kezünk és nem az, hogy a modern administratiót csináljuk Boszniában. Már most nézzük , miben különbözik a »Lloyd« javaslata a kormányétól — alkotmányos szempontból ? A kormány a berlini szerződés erre vonatkozó határozatának tartamáig , a »Lloyd« 1 — 2 évig, sőt évenként kívánja a föntebb említett hatáskört a törvényhozások által a delegációkra bízni , de azzal a különbséggel, hogy a kormány kiveszi a »rendkívüli beruházásokat«, a »Lloyd« ezeket megszorítja, vagy talán nullifikálja. Tehát a törvényhozás elől többet vagy egyebet egyik sem von el, mint a másik , mert azokat a teendőket,miket a »Lloyd« ignorál, a javaslat a törvényhozások elé utalja. Tehát a különbség : az idő. Kérdjük : alkotmányunk vagy a dualizmus csak akkor szenved-e, haa berlini szerződés tartamáig, és nem ha ideiglenesen 1—2 évre ruháztatnak a föntebb említett teendők a delegációkra ? Vagy megfordítva : akkor óvjuk-e meg inkább az alkotmányosságot, ha csak 1-2 évre, vagy a nemzetközi szerződés tartamára adjuk a fölhatalmazást a delegációknak ez ügyben ? Vagy mindkét esetben, vagy egyikben sem. Mi az utóbbit tartjuk. Ha lehetne czélszerűbben és alkotmányosabban más közegre bízni ezt, akkor most kell azt tenni, ha nem lehet, a jog és alkotmány szempontjából, tökéletesen mindegy a fölhatalmazás időtartama, főleg miután az országgyűlés évenként választott és többségének kifejezésé, képező fórumára megy a fölhatalmazás ; magára a hatáskörre nézve pedig absolute nincs különbség , mert ha valami jogfeladást, alkotmányveszedelmet képez ez eljárás a berlini szerződés tartamáig , azt képez 1—2 évig is és megfordítva. És mégis, mit mond a »Lloyd« ? Azt, hogy az ő javaslatában nincs »a delegációk jogkörének elvi kiszélesítése«, csak ad hoc »átruházott« hatáskör. Hisz mi is ezt állítjuk — a kormány javaslatáról is, mert ennél is a törvényhozás adja a fölhatalmazást, még pedig szintén ad hoc. Csak az időtartam különböző. De itt a »Lloyd« még a theóriában is téved — igénytelen nézetünk szerint. Absurdumnak tünteti fel azon állításunkat, hogy alkotmányos jogsérelem vagy veszedelem a javaslatban nincs, holott ha a delegácziók valamely új hatáskört nyernek e javaslattal, az csak »a parlamenteké« lehet. De maga »új jogok«-nak nevezi ezeket. Itt a különbség! Mi eddigi alkotmányunk és a dualizmus feltétlen épségben maradását állitók és ezt az állítást fentartjuk. Ezek pediga megszállott