A Hon, 1879. október (17. évfolyam, 236-262. szám)

1879-10-19 / 252. szám

252 szám. XVII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1879. vasárnap, október 19. Szerkesztési Iroda« Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Bostán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.................................................................... frt 3 hónapra ••••••••••• 6 * 8 hónapra.................................................................12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint............................................1 * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, október 18. Haymerle körirata. Az új kü­lügyér hivataloskodásáról ed­­dig két tény ismeretes, melyek mindegyike igazolni látszik a bizalom azon álláspontját, melyet kinevezésekor elfoglaltunk vele szem­ben. Az illendő becsülés, melyet Haymerle báró Magyarország iránt tanusít, midőn sze­mélyesen jön Budapestre, hogy fővárosunk­kal és a magyar kormány tagjaival megis­merkedjék, nem rossz jel és a szombat esti lapunkban közölt körirat, mit a külügyér a monarchia külföldi képviselőihez intézett, mind hangjára, mind tartalmára nézve szin­tén csak helyesléssel találkozhatik. Jó benyomást kelt a köriratban a tisz­teletnek azon hangja, melylyel Haymerle báró megemlékszik elődjének, gróf Andrássy Gyulának érdemeiről, a midőn feladatának vallja, ennek művét folytatni. Haymerle e mű alapjának ismételve a berlini szerződést jelenti ki, melynek létesítésében ő maga is részt vett. Ha eddig kételyek támadtak, hogy Haymerle folytatni fogja-e elődjének politi­káját, Haymerle a legh­athatósabb érvvel osz­latja el e kételyeket, midőn kiválóan súlyt fektet arra, hogy e részben semmi kétely fenn ne maradjon,­­mert őt azon meg­győződés vezeti, hogy a király in­­tenzióinak jobban nem szolgálhat, mint ha azon politikai irányt kö­veti, mely komoly rázkódtatások közepett, a monarchiának tekinté­lye fentartását és a béke jótéte­ményeit biztosította.« Tökéletesen helyeseljük a miniszter azon törekvését, mely a berlini congressuson a ha­talmak közt helyreállított egyetértést fentar­­tani igyekszik.­­ Habár a napnál világosabb tények folytán még az ellenzék is felhagyott szaloniki­i kalandjának vesszőparipájával, mégis helyén találjuk, hogy a külügyér ugyan­csak a berlini szerződés értelmében, a Kele­ten létesített politikai helyzet szilárdítását hangsúlyozza.­­ —­T— — nézve azon kijelentés, hogy külügyi politikánk a béke helyreállítása után a békülékenységet, azon átalános megnyugtatást tűzi ki czélul, mely az iparban, a kereskedelemben a kellő biztosságnak érzetét ébreszti és melyre mind hazánknak, mind a monarchiának minden te­kintetben parancsoló szüksége van. E czél­­nak követésében a külügyér hazánk és a monarchia túlsó felének közvéleményében és óhajában mindig támaszra számíthat. Bel­­ügyeink rendezése, iparunk és kereskedel­münk emelése ezer és ezerféle baj orvoslása minden téren, a békés, nyugodt fejlődést kí­vánja; tekintélyünk és erőnk öregbítését ezentúl leginkább helyes gazdászati politiká­ban kell keresnünk. Mindamellett a miniszternek azon elve, hogy a monarchia becsülete, méltósága és ér­dekei gondosan őriztessenek, minden hazafi­ban visszhangra talál; a külhatalmakhoz való jó viszonyaink fentartása és ápolása pedig, melyeket a külügyér szintén hangsúlyoz, csak előmozdítja békés czéljainkat. Az elmondottakban elemeztük Haymerle báró köriratát és elmondtuk róla észrevéte­einket. Mi nem vagyunk az ellenzék szeren­csés helyzetében, mely azt már mielőtt is­merte volna, üres formalitásnak hirdette. Mi nem szorítkozhatunk csupán a negátióra és jajgatásra a félrevezetett nemzet elsülyedésé­­ről, mert mi nem engedjük magunkat félre­vezetni még az ellenzéktől sem; negatív és jajgatás helyett a munkát tartjuk feladatunk­nak és munkát követelünk másoktól is. — Ha nem is részletezett, de mégis munkapro­­grammnak akarjuk tehát tartani a külügyér nyilatkozatát. A béke politikája a munka politikája, azon munkáé, mely épít és nem rombol, mely mindig tartósabb és áldásosabb sikereket ara­tott, mint a fegyver kegyetlen munkája. Sok ilyen békés munka várja a külü­gyek vezető­jét. Andrássy politikája részben egyengette, részben megkezdette az utakat e munkára. Mi elvárjuk Haymerletől, hogy a meglevőket fölhasználni, a megkezdetteket kiépíteni, az újakat fölkeresni fogja. Küzdelmektől, támadásoktól, talán elő­ítéletektől sem lesz megmentve az új külügyér e nehéz föladata teljesítésében, de a­mi min­ket illet, bizton hiszszük, hogy Haymerle már rövid ittléte alkalmával is meg fog arról győződni, hogy nálunk nem az előítéletek, ha­nem a monarchia és hazánk jól fölfogott kö­zös érdekei határozzák meg az álláspontot a monarchia külügyeit vezető államférfiú iránt, és hogy Magyarország komolyan gondolkozó politikai körei, a békének azon művében, me­lyet feladatának vall Haymerle báró, nem fogják tőle megtagadni a támogatást. Hogy minő politikának folytatására vállalkozott Haymerle báró, ahhoz a legkitű­nőbb kommentárt mondá el ma Salisbury an­gol külügyér Manchesterben tartott beszédé­ben, midőn így szólt: »Azon feladat, hogy a szláv birodalom egyik tengertől a másikig való kiterjedése megaka­­dályoztassék, Ausztria-Magyarország­­r­a bízatott. Ha önök a török katonákba nem is fek­tetnek bizalmat, úgy teljes bizodalommal viseltethet­nek az osztrák katonák iránt, kik őrt állanak a ré­sen. Mi nem teremthettünk nagy compact nemzetisé­get, mely ellenálljon Oroszországnak, mert ilyen ho­mogén nemzetiség nem létezik. O r o s ?. n r r i á e ..um ny«TM»u...t tunoe előre, mert Ausz­tri­a-M­agyarország hatalmas, Ausztria- Magyarország hatalma és függetlensé­ge biztosítják Európa békéjét. Van okunk hinni, és a legutóbbi hetek eseményei meg­erősítik ezen hitünket, hogy esetleges táma­dás esetében, Ausztria-Magyarország nem fog egyedül állani. A hírlapok tudósí­tásai, melyek Németország és Ausztria- Magyarország között megkötött d­a­s­z- és v­é­d­­szövetségről szólanak, jó és örvendetes hírnek tekinthetők.« Ilyen politika s az, ki ezen politikát ve­zeti, bizton számíthat Magyarország támoga­tására, és Haymerle kijelenté köriratában, hogy Andrássy távozása nem okoz s nem jelent változást a monarchia külpolitiká­jában .... A „HON44 TÁRCZÁJA. (M.) Északamerikának nagy halottja van. Meg­halt legnagyobb közgazdája, Carey. .. . Carey neve nem ismeretlen a magyar közön­ség előtt sem. Nemzetgazdasági nagy munkájának tö­mör kivonata »Principles of political economy,« s il­letőleg a későbbi átdolgozás után a »Principles of Social Science« czímű világhírű műve magyarul is megjelent, Halász Imre által lefordítva. A­ki ezt a munkát átolvasta, az előtt nem kell Carey nagyságát az újkori tudomány terén magasz­talni. Egy szellemi óriás volt ő, ki Északamerika gaz­dasági felvirágzására talán legtöbbet tett összes kor­­társai között. Anglia nem köszönhet annyit Smith Ádámnak, pedig tanait az újkor szentírásának is el­keresztelte néhány rajongó free trader,­­ mint a­mennyit Északamerika Careynek köszönhet. Smith előtt a gazdasági élet törvényei nem voltak rendszeres formába, tudományos egységbe fog­lalva. Őt tartják hát e tudomány megteremtőjének. De Smith érdemei el­halványulnak azon fényes vív­mányok mellett, melyeket e tudomány Carey által nyert. Smith a nemzetgazdaságnak csak formáját adta meg, a lényeget, a tartalmat Carey önte abba. Előtte a nemzetgazdaság csak elméleti doctrinákból állt, melyek önkénytesen felvett elvekre voltak épít­ve, úgy, hogy az elveket ki lehetett cserélni s azzal az egész tudományos rendszert felforgatni vagy megvál­toztatni. Szóval Smith nemzetgazdaságtana inga­­­tag alapra volt fektetve. Carey e tudomány számára­­ szilárd alapot teremtett s az által­a társadalmi és gazdasági élet törvényeit egyen­rangra emelte az örök és változhatatlan természeti törvényekkel. Nem állítjuk azt, hogy Careynek sikerült volna a gazdasági életnek minden ágában s a fejlődésnek minden stádiumában a nemzetgazdasági törvényeket exact pontossággal kifürkészni és fölállítani, ezt nem tehette, mert hiszen a fejlődés a gazdasági életben is örökké tartó és véghetetlen. S a nemzetgazdasági tu­dománynak is mindig lesznek újabb vívmányai, mint vannak a c­émiának vagy a természeti tudományok más ágának. De Carey kijelölte, megmutatta az utat, a­melyen e tudománynak haladnia kell, hogy reális alapon maradjon s a könnyen tévútra vezető fictió terére ne engedje magát csábíttatni. Smith Ádám tanaiban, s mind­azon közgaz­dasági munkákban, melyek e tanok alapján írattak, még igen sok a fictió, úgy, hogy a tanuló a valót a képzelttől nem is tudja megkülönböztetni. Careynél a közgazdaságtan egyes ágai reális alapból indulnak ki , fictióval csak ott találkozunk, a­hol a nagy köz­gazdának még nem volt alkalma elegendő anyagot gyűjteni arra nézve, hogy az igazságot induktív után kifürkészsze. De a tanuló szeme előtt tisztán áll a feladat, s ő hamar tájékozni fogja magát az iránt, vájjon az igazság kifürkészésének feladata meg van-e már oldva, vagy még további kutatások, szélesebb körből, gyűjtendő adatok szükségesek-e. És kétségtelen, hogy Carey könyvében is ta­lálunk nagy botlásokat, mert ő az egyes államok fejlődési processusára is szükségesnek látta gyakran hivatkozni, mint hogy tanait éppen ezen fejlődésből kellett kiolvasnia. Igen, de Careynek nem lehettek oly exact ismeretei mindenről, a­mi a múltban, hónától távol történt, s tehát ő is kénytelen volt olykor-olykor feltevésekből kiindulni, úgy hogy hibás feltevések alapján helytelen következtetésekre is jutott. S mi­után rendszerében itt-ott előfordulnak ilyen nem exact dolgok, ellenzői közül többen rá fogták, hogy a Carey-féle nemzetgazdasági iskola humbug. Ho­lott pedig ő maga is beismeri, hogy minden szüksé­ges tárgyismeretet nem sajátíthatott el s tanainak azon részeit, melyeknél nincs meg a megkívánt tudo­mányos alaposság, maga sem tartja tökéleteseknek. Sokat, nagyon sokat kell még fürkészni míg az általa újjá teremtett, közgazdasági tudomány úgy ki lesz dolgozva, hogy azt minden részében exaetnak lehes­sen tekinteni. Careynek fölénye összes kortársai felett, kik a nemzetgazdasággal foglalkoztak, abban állott, hogy ő, mint Buckle mondja, a »high generalisation« leg­magasabb fokán állott s éppen ezért éles tekintetével a legjobban áttekintő a tudományok összes birodal­mát. S mi meg vagyunk arról győződve, hogy az az államférfi, aki a Carey által kijelölt irányt követi, leg­többet is fog használhatni nemzetének; valamint hogy az a tudós, ki a Carey által ajánlott úton haladva tesz kutatásokat a társadalmi tudomány terén, fára­dozásainak legfényesebb sikerét is fogja látni. Ha szó lehet arról, hogy valaki az emberiség­nek nagy jóltevője, akkor Carey bizonyára megér­demli e nevet. Hiszen a Mar­thus és Ricardo-féle gazdasági tanok abellum omnium contra om­­n­e­s elvét már oly apodictikus igazság színében tüntették ki, hogy az emberek azt kezdték hinni, mi­szerint az, akinek számára az Úr asztalánál nincsen megtérítve, elmehet és éhen halhat. Bizonyos aristok­­ratikus kasztszellem kezdte átlengeni az emberek egész gondolkozásmódját, mely abban a hitben cul­­minált, hogy mint a magyar ember mondaná: »az úr örüljön, ha ar lehet, s ne nagyon igyekezzék urat csi­nálni cselédjéből, mert úgy lehet, hogy az majd el­veszi az ő uraságát.« Carey ellenben meggyőzte a világot arról, hogy az általános jóllét, tehát az »egyesek urasága« is annál magasb fokot érhet el, minél többet tesz kiki embertársáért, mert a fejlődés törvénye nem az ér­dekellentét, hanem az érdekek össz­hangja. És ez egy oly általános gazdasági törvény, mely alól senki ki nem vonhatja magát. S az üzleti életben kivált ez képezi alapját minden igazi nagyságnak. Anglia iránt Carey azért nem érzett nagy ro­­konszenvet, mert látta azt, hogy a kizsákmányo­lás politikáját követi, s ez sugalta egyik nálunk ke­vésbé ismert művét, melyet 1865-ben írt e czím alatt: »The way to ontho England without fighting her.« (Hogy kell Angliát megverni háború nélkül.) Carey igen magas életkort ért el s épen azért utóbbi években már keveset dolgozhatott. Tudtunk­­kal 1874. decz. havában jelent meg tőle utoljára egy pénzügyi értekezés, a hatvanas évek végén azonban még nagy tevékenységet fejtett ki. 1868-ban irta le­veleit a nemzetközi irói tulajdonról (Letters on in­ternation copyright) s 1869-ben e czim alatt irt egy munkát: How protection increases the public and privat revenues and the national independence mar­ches hand in hand. (Miként növeli a védvám a köz- és magán jóllétet, s jár ezzel karöltve a független­ség.) Ez 1870-ben jelent meg német nyelven Buda­pesten ily czim alatt: »Geldumlauf und Schutz-Sys­tem in ihren Wirkungen auf Wohlstand und Einheit der Nation ; und über die Finanzen der Union in Briefen an den Presidenten der Vereinigten Staaten Grant und den Controllernt der Finanzen A. Wells.« Egyébiránt Carey művei a világ minden műveit nyel­vére le vannak fordítva. Csak az a kár, hogy azok ná­lunk még kevéssé ismeretesek. Életrajzi adatait röviden a következőkben fog­laljuk egybe. Carey Henrik Károly 1793-ban szüle­tett Philadelphiában. Atyja Carey Mátyás író és könyvkereskedő volt, s fiát igen gondos nevelésben részesítő. A könyvkereskedési üzletbe fiát 1814-ben vezette be. Ez az üzlet Észak-Amerikában egyik leg­nagyobb könyvkiadó kereskedés volt. S az ifjú Carey már ez üzlet vitelénél rendkívüli genialitást tanúsí­tott, s egy új vállalati ágat, az úgynevezett »trade sales«-t honosítá meg, mely nagy mértékben hozzájá­rult ahhoz, hogy Észak-Amerikában a könyvkiadás és kereskedés igen magas fejlődést nyert, úgy hogy csakhamar túlszárnyalta a lipcsei könyvkiadási üzle­tet, a­mely pedig a világon a legmagasabb fokon állott. Carey hajlamait azonban ez az üzleti tevékeny­ség nem elégítette ki s 1835-ben visszavonult az üz­lettől, hogy nagy vagyonát ipari czélokra fordítsa. Mihelyt így az ipari alkotások terére lépett, meggyő­ződött arról, hogy az ügyleti életben a nemzetekkel való kereskedésben a vámtarifta rendkivüli horderő­­vel bir. Elkezdte tehát a vámügyet tanulmányozni s ekkor elméletileg és gyakorlatilag szerzett ismeretei alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy a Smith Ádám-féle nemzetgazdasági tanok, melyek a free trade iskoláját megalapíták, bármily szépen kigon­dolt rendszert képeznek is, még­is alapjában véve hamisak, mert deduktiv utón készültek, pozitív igaz­ságokat pedig induktiv uton, vagy az élet tapasztala­tai alapján a valóságos tényekből kell meríteni. Már ekkor megszületett agyában az az eszme, hogy a közgazdasági tudományt újjá kell teremteni. Egy pár fragmentáris eszmét vetett papírra, melyeket »Essay on the rate of wages« (Tanulmány a munka­dijakról) czim alatt s aztán számos kisebb röpiratban tett közzé. Ugyanezen időtájt irta Liszt is védvá­­mos munkáit, melyek a német vámegyesület megala­pítására vezettek. S miden Carey 1837—40-ben »Principles of Political Economy« czimü müvét s majd utána the Past, Pr­esent and Future, aztán 1850-ben the Harmony of Interests és [1858—59-ben Principles of Social Science czimű műveit kiadta: oly hódítást tettek e művek mindenfelé, hogy ma már meglehetős átalánosan el van terjedve az a nézet, mi­szerint Carey Amerika legnagyobb közgazdája s a társadalmi tudományok újjáteremtője. De igazi nagy­ságát, mint az rendszerint lenni szokott, csak most, halála után fogják elismerni.­­ Az osztrák felirati bizottság köréből közli a prágai »Politik«, hogy az abban megjelent miniszterekhez intézett legfontosabb kér­dés az volt, hogy miként akarja a kormány megva­­lósítni a trónbeszédben a cseh kiegyezésre vonatkozó passust. Erre Taaffe egy expozéban azt a nyilatkoza­tot tette, hogy a kormány nem szándékszik támadást intézni az alkotmány ellen, s a kiegyezést az alkot­mány keretén belül törekszik keresztülvinni. Az osztrák főrendiház válaszfelirati bizottsá­gának kisebbsége gróf T­h­u­n Leót bízta meg egy válaszfelirati javaslat szerkesztésével.­­ A képvise­lőház válaszfeliratáról hírlik, hogy az jóformán a trón­beszéd paraphrasisa leend, csakis az egyes tartomá­nyok és királyságok autonómiájának fontossága a monarchia nagyhatalmi állásának szempontjából fog kissé tüzetesebben körvonalaztatni. Az autonomisták a válaszfelirattal egyidejűleg politikai programm­­jokat is nyilvánosságra hozni szándékoznak. A román zsidókról Cremieuxnek válaszkép levelet intézett »Temps« szerkesztőjel,pl. K a 11 i m a k i-K a t a r g i, melyben ismételve sajnála­tát fejezi ki, hogy a zsidó szövetség megváltoztatni törekszik a közvéleményt a román zsidó­kérdés valódi jelleméről. A román zsidók sem anyagi helyzetüket, se polgári feltételüket nem akarják preokkupálni, mert lehetetlen észre nem venni, hogy jólétük napról­­napra jobban fejlődik. A lelkiismereti szabadság többé nem jöhet szóba oly országban, hol minden vallás emberemlékezetet meghaladó idő óta támogat­­tatott és tiszteltetett. Romániában nincsenek idegen zsidók, de Cremieux azt állítja, hogy apáról fiúra ilyenek maradtak a 13-ik század óta. Blunt­­s­c­h­­­i még tovább ment, kimutatván, hogy a zsidó családok nagy száma Dániában a római gyarmatok előtt telepedett meg.­­ A képviselőház honosítási bí­ró 11 á­g­a ma d. u. 4 órakor tartotta első érdemle­ges ülését, melyben tárgyalás alá vette a magyar állam­polgárság megszerzéséről és el­vesztéséről szóló törvényjavaslatot. Az ülésen jelen volt Tisza Kálmán miniszterelnök. Az általános vitában Szederkényi elha­lasztó indítványa Emmer és Tisza miniszterel­nök által elleneztetvén, a bizottság azt mellőzte, V e s­z t­e­r érdemleges észrevételeit az egész­­javaslatra nézve előadja. Kifogása, hogy e­­javaslat szerint egy ember több állam polgára is lehet; hogy a végőrvidékre vonatkozó intézkedés a javaslat egy­ségét viciálja; hogy a polg.­házasságból felmerülő visszásságok nem orvosoltattak s a katonakötele­zettség kijátszására alkalom nyuttatik. De ezeket a részletes vitában méltányolhatóknak tartván, a­­javas­latot átalánosságban elfogadja. Zsifko­vich (horvát) aggályai, hogy a ha­tárőrvidék e törv­­hozásban képviselve nem lévén, rá­­vonatkozólag törvény nem hozathatik, s hogy a Hor­­vát-Szlavonországokkal való állami közösségnek e­­javaslatban kifejezés adva nincs. Tisza K. miniszterelnök Veszter ellenében felhozza, hogy ezen javaslattal­­ a magyar állampol­gársáágot szabályozhatja, de nem zárja ki lehetőségét annak, hogy a magyar állampolgárt más állam felne vegye, s utal Ausztriához való különös viszonyunkra. A végőrvidék speciális állását mindkét előtte szóló­val szemben megvilágítván, azon circulus vitiosusra utal, melyben Zsifkovich okoskodása szenved. A polg.­házasság kérdését nem tartja e­­javaslat keretébe valónak s utal azon §§-okra, melyek a katonaköte­lezettség kijátszását megakadályozni hivatják. Erre a tjavaslat átalánosságban a részletes vita alapjául elfogadtatott. A c­í­­­m változatlan elfogadása után az 1. § hoz­meszter azon indítványt teszi, hogy új ali­. neában mondassék ki, hogy »a magyar állampolgár egyidejűleg más állam honosa nem lehet,« mit Szcitovszky azzal told meg : »kivéve az ural­kodóház tagjait.« Ezen módositvány Tisza minisz­terelnök, Emmer és Ormay által elleneztetvén, elejtetett s a »szent korona« kifejezésből a »szent« szó kihagyatván, a §. elfogadtatott. A 2. §. változatlanul, a 3. 4, 5. és 6. §§. stylaris javításokkal elfogadtattak. A 7. §, miután ennél jogi elvi kérdések lettek felvetve, a részletes vita végéig függőben hagyatott. A honosítás feltételeiről szóló 8-dik §-nál Ormay elhagyását indítványozza a 3. pont­nak, mely szerint a honosítandótól megkivántatik,­­ hogy a belföldön öt év óta megszakítás nélkül lakott legyen. Tisza miniszterelnök, P­é­c­h­y Jenő kiz. jegyző és Emmer ellenzése folytán Ormay indít­ványa mellőztetett. A 4. pont »feddhetlenü­l előéletű« olykép mó­dosíttatott, hogy »kifogástalan magavise­­l­t« kifejezés tétetett helyébe. Ezzel az ülés véget ért s a legközelebbi ülés holnap, vasárnap, d. u. 4 órakor lesz, melyben a bi­zottság a tvjavaslat tárgyalását folytatja. — Szapáry Gyula gróf pénzügyminiszter egyik legközelebbi képviselőházi ülésen fogja az 1880-ra kidolgozott költségvetési elő­irányzatot, egy az ország pénzügyi viszonyait be­­latóan ismertető e­x­p­o­z­é kiséretében beterjeszteni.­­ A katonai díjakról szóló s legköze­­pebb a törvényhozások elé terjesztendő törvényjavas­­atot illetőleg, — a »B. Corr.« hangsúlyozza — hogy a törvényjavaslatnak, nevezetesen a díjfokozatra és feszedési módozatra vonatkozó részletei,a magyar ja­vaslatban nem azonosak az osztrák javaslatéival, s hogy a két javaslatban csak az átalános vezérelvek ugyanazok. Válaszul a »Lloyd «-nak. Nem térünk ki azon kérdések és ellen­vetések elöl, melyeket a »Pester Lloyd«, a boszniai közigazgatás kérdésében hozzánk in­téz , mert a tárgy megérdemli az alapos meg­vitatást és pedig minél korábban, minél tisz­tább világításba lesz helyezve az, annál jobb. Ezt állítjuk — a­nélkül, hogy a kormány erre vonatkozó törvényjavaslatának feltétlen védőivé szegődnének , vagy annak sorsa ösztönözne a kérdés behatóbb megvitatására. A »Pester Lloyd« a törvényjavaslat el­leni minden kifogását fentartja és nem mind­azokról vévén tudomást, miket ellenvetései­ről osztottunk — állításainkat részletesen bírálja. Lássuk kifogásait, melyek megvilágítása a tárgy érdemére is világot vet. Először is: azt állítja, hogy nem helye­sen adtuk vissza javaslatát, melyben ideigle­nesen (1—2 évre) a delegációkra kívánja bízni a megszállott tartományok körüli in­tézkedéseket , mert ő nem kíván ott beruhá­zásokat, h­anem kívánta, hogy »a kiadásokat feltétlenül arra kell szorítani, a­mi nélkü­lözhetetlen a megszállott tartományok­ban féligmeddig rendes közigazgatáshoz.« Ennél többet bizony mi rá nem fogtunk , de azt állítjuk, hogy az a »félig-meddig« rendes administrátió egy kis utat, vasutat és középü­leteket szükségessé tehet és igy a »Lloyd« biz­hat e meghatározással a delegácziókra beru­házásokat. Sőt ő még tovább megy. Ki kel azon javaslatunk ellen, hogy a közigazgatás a status quo alapján maradjon és a delegátiók jogkörébe vonja »az ottani administrate alap­jait«, »Bosznia kiadásainak és bevételeinek alkotmányos vizsgálását és ellenőrzését«, an­nak megvizsgálását, »ha váljon az adminis­­tratio egyik vagy másik része nem intéztetik-e még mindig katonai közegekkel« , tehát fictio útján nem kerül-e hadiköltségvetésbe a köz­­igazgatási kiadás ? Tökéletesen helyesen teszi fel a »Lloyd« a kérdéseket, kivéve az admi­­nistratio alapjaira nézve és ezért értett félre minket. Igen­is, mi is a delegác­iók elé tarto­zónak mondjuk a fentebb érintett két kérdést, ha már egyszer reájuk lesz bízva a tartomá­nyok költségvetési hiányának megállapítása, esetleg megszavazása. De mikor mi a status­­quonak fentartását kívántuk, nem efféle kér­désekről beszéltünk, akkor a török és bos­­nyák autonóm közegeknek, teljes hatáskörük­ben megtartását, részünkről új közegek te­remtésének kerülését érték; és ha ezzel jár az is, hogy a katonai ellenőrzés fentar­­tassék, ezzel még nincs kizárva a külön­böző functiók költségvetésének megkülönböz­tetése ; de igen­is ki van zárva új polgári fó­rumok teremtése, új törvények alkotása. És ha ezek elmaradnak, a delegácziók el­lenőrzési joga — mint elismertük — új tár­gyakra is ki fog ugyan terjedni; de ez a mi­nimumra lesz redukálva és elmarad az a ki­fogás, hogy a delegáczió »törvényhozótestü­letté­ lesz. Nem tagadjuk, a mostani ellenőrzés ab­­solutistikus; nem tagadjuk , az új javaslattal is csak a betetőzés lesz alkotmányos ; de csak az áll érdekünkben, hogy a pénzzacs­kón legyen a kezünk és nem az, hogy a mo­dern administratiót csináljuk Boszniában. Már most nézzük , miben különbözik a »Lloyd« javaslata a kormányétól — alkot­mányos szempontból ? A kormány a berlini szerződés erre vonatkozó határozatának tar­tamáig , a »Lloyd« 1 — 2 évig, sőt évenként kí­vánja a föntebb említett hatáskört a törvény­­hozások által a delegációkra bízni , de azzal a különbséggel, hogy a kormány kiveszi a »rendkívüli beruházásokat«, a »Lloyd« eze­ket megszorítja, vagy talán nullifikálja. Te­hát a törvényhozás elől többet vagy egyebet egyik sem von el, mint a másik , mert a­z­o­­kat a teendőket,miket a »Lloyd« ignorál, a javaslat a törvényhozások elé utalja. Tehát a különbség : az idő. Kérdjük : alkotmányunk vagy a dualizmus csak akkor szenved-e, ha­­a berlini szerződés tartamáig, és nem h­a ideiglenesen 1—2 évre ruháztatnak a föntebb említett teendők a delegációkra ? Vagy meg­­fordítva : akkor óvjuk-e meg inkább az alkot­mányosságot, ha csak 1-2 évre, vagy a nemzetközi szerződés tartamára adjuk a föl­hatalmazást a delegációknak ez ügyben ? Vagy mindkét esetben, vagy egyikben sem. Mi az utóbbit tartjuk. Ha lehetne czél­­szerűbben és alkotmányosabban más kö­zegre bízni ezt, akkor most kell azt tenni, ha nem lehet, a jog és alkotmány szempont­jából, tökéletesen mindegy a fölhatalmazás időtartama, főleg miután az országgyűlés évenként választott és többségének kifejezésé­, képező fórumára megy a fölhatal­mazás ; magára a hatáskörre nézve pedig absolute nincs különbség , mert ha valami jogfeladást, alkotmányveszedelmet képez ez eljárás a berlini szerződés tartamáig , azt ké­pez 1—2 évig is és megfordítva. És mégis, mit mond a »Lloyd« ? Azt, hogy az ő javaslatában nincs »a delegá­­ciók jogkörének elvi kiszéles­í­­tése«, csak ad hoc »átruházott« hatáskör. Hisz mi is ezt állítjuk — a kormány javas­latáról is, mert ennél is a törvényhozás adja a fölhatalmazást, még pe­dig szintén a­d h­o­c. Csak az időtartam különböző. De itt a »Lloyd« még a theóriában is téved — igénytelen nézetünk szerint. Absur­­dumnak tünteti fel azon állításunkat, hogy alkotmányos jogsérelem vagy veszedelem a javaslatban nincs, holott ha a delegácziók va­lamely új hatáskört nyernek e javaslattal, az csak »a parlamenteké« lehet. De maga »új jogok«-nak nevezi ezeket. Itt a különbség! Mi eddigi alkotmányunk és a dualizmus fel­tétlen épségben maradását állitók és ezt az állítást fentartjuk. Ezek pedig­­a megszállott

Next