A Hon, 1881. július (19. évfolyam, 179-209. szám)
1881-07-23 / 201. szám
Reggeli kiadás. 201. szám. 19-dik évfolyam. Budapest, 1881. Szombat, julius 23. Szerkesztési iroda Barátok-tere, Athenaeum-épület, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el — Kéziratok nem adatnak vissza, HIRDETÉSEK Mintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok* tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épinc? filídszirj» Előfizetési dijj Postán küldve, vagy Budapesten házkor hovára reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ......... . , 2 Az 8 hónapra ........... 8 s ■ 8 hónapra , ■ . ..................................... li Az esti kiadás postai különkiadéséért féltük fizetés negyedévenkint ....... is Az előfizetés az év fölytán minden hónapban meg* kezdhető, de ennek bármely napján történik is. ru.i* dekkor a hó első napjától számittatik. Budapest, július 22. Csak nem tudnak az ellenzék közlönyei megnyugodni Tiszának váradi és sepsiszentgyörgyi diadalútjában. Magyarázták, lerántották beszédét, most aztán magát az eseményt kommentálják. Hol feltűnő későn érkező vidéki levelekben magyarázgatják azt, hogy tulajdonkép az az ünnep nem is volt ünnep, nem volt ott lelkesedés, sőt Váradon a váradi, Szentgyörgyön a szentgyörgyi hiányzott az ünnepélyen, a tömeget tehát csak úgy importálták (!) a megyéből, hol pedig a másik túlzásba esnek, és lerántják a szónokokat, akik lelkesednek Tiszáért és politikájáért, akik elég vakmerők Tiszát hazafinak és pláne nagy embernek tartani és ezt nyíltan, szemébe, ünnepélyes alkalommal meg is mondani. Ebből azt következtetik, hogy akik így nyilatkoznak, azok szolgalelkű lények és nem fejezik ki a lakosság közvéleményét. Igen, mert dicsekedni és dicsőíteni csak az ellenzéknek szabad. »Toutes les gloires de l’Hongrie« az ellenzék táborában van, amint ők maguk mondják, tehát el kell hinni. Csak ott szabad nem csak Kossuthot dicsőíteni, vallásos mytkással körülvenni, melynek hatása olyan, hogy Verhovay nem látja Olaszországot , míg azon gondolkozik, hogy miképen fogja megszólítani őt, de felállítják a nagy embereket maguk közül is sorban. A mérsékelt ellenzéken nem lehet megállapítani, ki nagyobb, b. Sennyey vagy Csider, gr. Apponyi vagy Szilágyi, mert mindenik saját közlönyeiben oly tömjénezésben részesül, hogy csak úgy kábul bele. De Tiszának nem lehet azt mondani, hogy hazafi, hogy érdemei vannak. Csak Szilágyi Dezső mentette meg egynéhányszor az alkotmányt, csak Senynyey a morál őre , csak Apponyi a parlamentarizmus fentartója; Tisza — semmi. A szélbalon pedig mindenki bűnmentő és nagy ember, annyira, hogy a czeglédi választók felmentik Verhovayt a beszámolástól, hazafiai érdemei és országos gondja következtében, ahol megjelenik — mint saját lapja írta — mint a sas, mint a villám győz, ez már csak nagy ember, de szegény Tisza Kálmánról nem lehet azt mondani, hogy derék hazafi, hogy érdemei vannak a haza iránt. Elmondjuk-e Simonyi Ernő, Mocsáry, Eötvös, Csanády nagyságát ? — Ők csak nyomatták volna ki azokat a dikcziókat, mikkel e »nagy« hazafiakat választókerületeikben fogadták; akkor lehetne érdekes összehasonlítást csinálni a »nagyság« és a »szolgaiság« között , mely egyik és másik párton létezik. De ez az ellenzéknek szabad, csak a kormánypártnak nem, mert ahol ez győz, ottmegtagadják a meggyőződést és a lelkesedést, ott nem lehet nagyság és érdem; de aki egy két kemény frázissal feltűnik az ellenzéken, az azonnal nagy férfi lesz, a »népek ezrei« leírhatatlan lelkesedéssel választják meg képviselőnek, de nem merik az érdemes hazafitól még csak az érettségi bizonyítványt sem előkérni. No az igaz, hogy a legtöbb bajt az okozta, hogy Váradon valaki azt mondta Tisza Kálmánnak, hogy kormánya korszakot alkotó. De hisz ezt is az ellenzéktől tanultuk, az mondja azt, hogy Tisza kormányra jutása óta fel van dúlva az alkotmány, meg van rontva a morál, tönkre van anyagilag téve a nemzet. Mi ugyan máskép látjuk a dolgokat és a tényekre hivatkozunk , melyek hitelünk javulását, a vállalkozási szellem fellendülését, a takarékbetétek szaporodását, a forgalom, a főváros, az iskolák emelkedését, a vasúthálózat, vízszabályozás fejlődését bizonyítják. De hát mindegy , most ne vizsgáljuk, hogy kinek van igaza ; csak konstatáljuk azt, hogy mind a két fél korszakot alkotónak mondó Tisza kormányzását, és ha nincs rágalom az egyikben, nincs servilizmus a másikban. Ami pedig a közönséget és a lelkesedést illeti, hát elégedjünk meg mindnyájan azzal a mivel bírunk. Mi nem vontuk kétségbe az ellenzéki diadalmenetek nagyságát, a »leirhatlan« lelkesedést, melylyel a szélsőbal a Ferenczvárosban, Debreczenben, Csongrádon, Szegeden, Kassán, Veszprémben, Kaposváron, Hód-Mezővásárhelyen, Szarvason megbukott ; azokat a nagy »hódításokat«, miket gr. Apponyi hirtelen félbeszakított erdélyi győzelmi hadjáratában tett ; ugyan kérem hagyják meg legalább választás után, mikor még csak kortesfegyvernek sem tekinthető, azt a közönséget és azt a lelkesedést, melyet mi látunk és érzünk. Ennek az egész ellenzéki magyarázgatásnak és ócsárlásnak pedig van egy mély lélektani alapja, mely egyedül bír fontossággal előttünk, és ezért kell azt kiemelnünk megdöbbenést árulja el az^amiatt,hogy a ^WgT*1*1** fiPYBi nem terjed , sőt napról-napra tért B vészit a közvéleményben és'*' ezzel együtt az^benzlíí^győzelmeknek, nagyságoknak könnyen vége lehet. Ezért örülünk az ellenzék kicsinyes haragjának, mert ha valahol, úgy itt igaz, a közmondás : »Tu te fáches , done, tu as tort.« — A cseh lapok nagy megelégedéssel írnak Tisza Kálmánnak Sepsi-Szent-Györgyön mondott beszédéről. A miniszterelnök szerintük a nemzetiségi kérdésre vonatkozólag oly szabadon nyilatkozott, hogy ez régebben a büntető törvény szakaszai alá esett volna. Miután reményüket fejezték ki, hogy a jövőben a nem magyar nemzetiségek szabadabban mozoghatnak majd, azon meggyőződésüknek adnak kifejezést, hogy ez által az ország nem magyarjai is hit magyar állampolgároknak nyeretnek meg. Tisza Kálmán beszéde Magyarország megerősödését helyezi kilátásba s erre szükség van a monarchia mindkét részének érdekében. A helyzet Boszniában nem nagyon kedvezőnek látszik, bár ezért természetesen nem tehető felelőssé Bosznia kormányzata. A »Presse« boszniai levelezője azt írja, hogy a boszniai lakosság a két és fél év óta Bécsbe küldött szépítgetések és lojalitási nyilatkozatok daczára nincs megelégedve. Azt senki nem tagadhatja, hogy minden vallási és nemzetiségi véleménynyel szemben elegendő szabadelvűségről tesz bizonyságot a kormány, de nagy kérdés, várjon helyes útra léptek-e a közigazgatási praxist illetőleg. Ez azonban aligha van így. Ahhoz, hogy egy gazdaságilag annyira szegény népnek az európai közigazgatás valóban javára szolgáljon, nem azon kellett volna kezdeni a dolgot, hogy adót adóra halmozva a A HON TÁRCZÁJA. Mutatványok a Váradi Szegestrumból. Irta: Balássy Ferencz. (2-ik folytatás.) n. A Regestrum második szakasza, vagy bejegyzése ekképen szól: »Y r g o 1 i n de uilla E o n impeciit conuillanam suam, uxorem C h e k a de ueneficio, quos Gregorius comes de P o t o c discuciens, misit Uaradinum ad examen ferri cadentis, per pristaldum nomine Thomas de uilla K a b o y. séd cum illa pre nimie senectute ferrum non posse portare uideretur, idem iudex dispensans cum ea, filium suum M o d a m nomine portare ferrum pro matre sua precepit, qui portato ferro iustificatus est.« I-ső JEGYZET. A pataki ispánságról vagy uradalomról. Gergely, ki e bejegyzésben említett bűnvádi esetben bíráskodott, pataki comes-nek — comes de Potoc- neveztetik. Alább Regestrumunk 99-ik bejegyzésében Farkas szintén pataki comes-nek van nevezve. Tovább a 371-iki bejegyzésben pedig Zuga úgy van említve, mint curialis comes de Potok. Ezen elnevezés több tudományos nyomozásra és tévedésre szolgáltatott alkalmat, némelyek Patakot önálló vármegyének, mások pedig csak várispánságnak tartván. És pedig: a) Szirmay Antal Regestrumunk ezen bejegyzéseire hivatkozva, s az ezekben előjövő comes de Potoc kitételt pataki főispánra, a curialis comes de Potoc-at pedig pataki alispánra magyarázva, azt állítja, hogy Patak egykor önálló vármegyét képezett, vagyis hogy a mai Zemplén egykor két külön álló vármegyére volt osztva, melyeknek egyike Zemplén, a másika Patak vármegyének neveztetett a hasonnevű két várról, s ezen állításának támogatására több zempléni és pataki comeseket nevez meg, kik ugyanazon egy időben szerepeltek vagy emlittetnek, s ebből azt következteti, hogy ugyanazon egy időben más comesei voltak Zemplénnek és mások ismét Pataknak, kik nem voltak curialis comesek vagy alispánok, hanem valóságos főispánok. Továbbá megemlíti László pataki comest, ki 1273-ban egyszersmind beregi, és Danes szintén patak is comest, ki 1323-ban egyszersmind zólyomi comes vagy főispán volt, a miből szintén azt látszik következtetni, hogy Patak épen oly vármegyét képviselt vagy jelentett, mint Bereg és Zólyom s a pataki comes épen oly rangú főispán volt, mint a beregi és zólyomi. Végre hivatkozik Turóczira, ki azt írja, hogy János, Sándornak fia, az a jó indulatu ifjú, Róbert Károly királyné alasztalnoka vagy étekfogója, ki a Zács Feliczián által elkövetett merénylet alkalmával a királyi család védelmében kitüntette magát, Patak vármegyéből való volt. (Johannes, filius Alexandri de Comitatu Potokensi bonae indolis iuvenis.) Mindezekből alaposan véli következtethetni, hogy Patak s annak vidéke egykor önálló vármegye volt és csak későbben egyesült s olvadt össze Zemplénnel. (Notitia Historica Comitatus Zempléniensis Budáé, 1814. 3. és 4.1.) b) Szirmay véleményét osztja Nováky József, ki »Memoria Dignitatum et Canonicorum Cathedralis Ecclesiae Agriensis« czimü kéziratában szintén azt állítja, hogy valamint Zemplén hajdan két különálló vármegyére oszlott u. m. Zemplén és Patak vármegyére, úgy ott, a megyének ezen felosztása szerint, hajdan főesperesi kerület is kettő volt u. m. zempléni és zombori, de későbben egybeolvadt, valamint a két vármegyéből is egy lett (Bartakovics-Emlékkönyv, Eger, 1865. 69. és 70. 1.) .) Kovachich is úgy vélekedett, hogy Patak vármegye volt, mert azt a régi vármegyék közé sorozza (Notio Comitatuum. Röpirat 40. és 41. §.) d) Jerney Regestrumunk 371-ik bejegyzésében előjövő curialis comes de Potok kitételt szintén úgy értelmezi, mint Szirmay, hogy t. i. falut és megyét is jelentett (Magyar Nyelvkincsek, 108.1.) e) Wenzel Gusztáv Patak megyeiségének felvilágosítására közli István ifj. magyar király 1262-ben kelt adománylevelét, mely szerint a Patak vármegyében fekvő Makramál nevű földet (quandam terram Macramal vocatam, sitam in Comitatu de Potok) Hugkának és fiainak adományozta. S igy úgy látszik, hogy Patakot Wenczel is vármegyének tartja. (Magyar Történelmi Tár, II. 175-176. 1.) /) Botka Tivadar veterán tudósunk a vármegyék alakulásáról irt jeles értekezésében Patakot is nyomozván, felhozza ugyan Szirmay nézetét, de nem látszik azon egészen megnyugodni, hanem Névtelen Jegyzőnkre és a Váradi Regestrumra hivatkozva, azt írja, hogy ezek elegendő érvet szolgáltatnak arra, hogy Zemplén és Patak két különálló várispánság volt a királyság első századaiban, amit ő oly bizonyosnak tart, hogy az minden kétségen túl van, csak azt nem határozhatja meg, mely megyéhez tartoztak ezek a várispánságok ? s várjon az anyamegye, melynek kebelében e két várispánságnak állani kelletett, Zemplén volt-e, vagy Patak? de az utóbbit tartja valószínűbbnek (Századok V 394. 1.) g) Pesty Frigyes, ki a régi vármegyéket nagy tudományos készültséggel tanulmányozta és történetirodalmunk ezen ágában magának nagy jártasságot s érdemet szerzett, Patakot is nyomozván, azt szintén várispánságnak tartja s nem fogadja el azok nézetét, kik itt két különálló vármegyét kerestek és véltek feltalálhatni, s a zempléni és pataki comesek megkülönböztetéséből fölmerült nehézséget úgy véli vagy gyanítja megoldhatni, hogy e kettőt egymással azonosítja, és mind a kettőt ugyanazon egy területre s hivatalra vonatkoztatja, s e nézetét vagy közvetítő kísérletét az Ákos nemből való Mikes-nek, Mihály fiának, személyére és főispáni czimére alapítja, ki 1322-ik év óta 1326-ikig sárosi és zempléni főispán volt, azonban 1323-ban nem igy, hanem sárosi és pataki főispánnak neveztetik, a mi azt a gyanút ébreszti benne, hogy Zemplén és Patak nem két különálló vármegye, hanem azon egy vármegyének kétféle elnevezése, s ezen föltevést megerősíti azon körülmény, hogy a Lónyaiak levéltárában őr- szött, egy szintén 1323-ik évi oklevél elején ez a Mikes comes de Sarus a Z e my n, végén pedig a főméltóságokat viselők neveiknek elősorolásában, comes de Sarus et Potok czimen fordul elő, a mi lehetetlen volna, ha Zemplén és Patak két különféle vármegye lett volna. S e nézetét folytatólag azzal indokolja, hogy a kétnevűség Magyarországon nem ritka dolog és megyékre is alkalmaztatott olykor. Bihar vármegyét Várad vármegyének, Torontált Becse vármegyének is nevezték az illető megyék főhelységeitől, ugyanez okból Zemplén vármegye is felváltva Patak vármegyének neveztetett , mert nem Zemplén volt a tartomány legfontosabb helye, hanem Patak, a mai Sárospatak. (Az Eltűnt Régi Vármegyék, I., 141. és 142.1.) h) Bunyitay Vincze és Kandra Kabos följebb említett akadémiai felolvasásukban, az arról közlött értesítés szerint, Patakot épen oly őrségi megyének állítják, mint Kernet s azzal hozzák kapcsolatba s e kapcsolat folytán tárgyalják a régi Zombori főesperességet, mely egykor szinte a mai Zemplén vármegye területén állott. Itt kétféle vélemény van felhozva: az egyik szerint Patak egykor önálló vármegyét képezett, a másik szerint csak várispánság volt. És mind akettőt jeles tudósaink s íróink vitatják vagy osztják. De mi mindamellett, ezektől eltérőleg, úgy vélekedünk, hogy Patak soha sem volt vármegye, sőt még várispáni minőségét is kétségbe vonjuk. Azt ugyan mi is állítjuk, sőt ezelőtt már tizenhat évvel ki is mutattuk, hogy a mai Zemplén két megyéből alakult, de ezen alkatrészeknek egyike nem Patak, hanem Szerencs volt. (Bartakovics Emlékkönyv 70. 1.) Mi volt tehát Patak, melynek comesei, mint szereplő személyek és méltóságok, annyiszor emlittetnek okleveleinkben, ha az sem vármegye, sem várispánság nem volt? Egy nagy kiterjedésű királyi uradalom, melynek székhelye volt Patak, s élén állott egy főbb királyi tiszt, ki az uradalomban felügyelt a gazdaságra s azt vezető alsóbb rendű tisztekre és jövedelmekre, s ki az uradalom székhelyéről pataki ispánnak, comes de Potok, neveztetett vagy czimeztetett,nevezhető pataki királyi udvar birónak is, minthogy Regestrumunk 371-ik bejegyzésében Zuga curialis comes de Potocnak van nevezve, a mi itt nem alispánt, hanem udvarbirót jelent. S ez a nagy uradalom, mint királyi birtok, habár Zemplén megye területén feküdt is, ki volt véve a zempléni főispán hatósága alól, s egyenesen és közvetlenül a pataki ispántól függött, s ez bíráskodott és mondott ítéletet ott, az uradalom területén, felmerült bűnvádi esetekben és más peres ügyekben, amint ezt alább a 3-ik jegyzékben bővebben ki fogjuk mutatni. És minthogy ezen terület a pataki comes hatósága alatt állott, ezen értelemben neveztetett az okleveleinkben Comitatus de Potok-nak, de ez nem jelentett vármegyét, hanem egy nagy uradalmi területet és hatóságot, amit magyarul pataki uradalomnak vagy pataki ispánságnak vagy udvarbiróságnak nevezhetünk; mert hogy az okleveleinkben oly gyakran előjövő comes és abból alakult comitatus nem jelent mindig főispánt és vármegyét, azt, úgy hisszük, nem szükség itt bővebben mutogatnunk. Hogy okleveleinkben ugyanazon egy időben comites de Zemlyn és comites de Potok említtetnek, ez nem azt bizonyítja, hogy Zemplén és Patak két különálló vármegye lett volna, mint Szirmay magyarázza, hanem azt jelenti, hogy az okleveleinkben egymástól megkülönböztetve említett comesek két különböző természetű hivatalt képviseltek és két különböző természetű területet, megyei és uradalmi területet, jelezték: a comes de Zemlyn Zemplén megye főispánja, a comes de Potoc pedig a pataki uradalom ispánja vagy igazgatója volt. Ezen állításunk igazolására s a kérdés bővebb felvilágosítására nyomozzuk Patak történetét. Patak történetünkben, különösen Árpád házbeli királyaink alatt, többször van említve, mint nevezetes hely. Már Névtelen Jegyzőnk említi, nem ugyan Patakot, hanem azt a földet, hol Patak fekszik s azt irja, hogy Árpád azt a földet, mely Sátorhalomtól Tolcsva vizéig terjed, Kételnek adományozta, kinek maradékai azt I. Endre király idejéig bírták, de Endre király azt a földet Kéte maradékaitól csere útján magának szerezte meg két nép nyakába zúdítsanak. Minden nagyítás nélküli tény, hogy manapság Boszniában épen két annyi adót fizet a lakosság, mint a török uralom idejében. Ehhez járul a sokféle boszantás és túlbuzgó pénzügyi hivatalnokok által való különféle végrehajtás, aminek előbb hírét sem hallották (?). S egész máskép állana a dolog, ha a megnagyobbodott adó mellett az ország láthatólag jobb helyzetbe jött volna. Azonban, sajnos, ilyesmiről szó sem lehet, legalább a bosnyák nép a nagyobb adózásnak semmi hasznát nem látja, mert a bevételek legnagyobb részét fölemészti a közigazgatás. Ezt tekintik a tartomány rossz viszonyainak okozójául. Az elégedetlenség egy másik fő oka az alsóbb néposztály naponként növekvő elszegényedésében rejlik, mit a roppant pénz és üzleti válság idéz elő. Az üzletpangás évnegyedről évnegyedre szörnyű mérveket ölt, az összes szerajevói kereskedők, értve a benszülötteket, tönkre mennek, így rontják meg a belföldi kereskedőt s igy teszik koldussá szédelgések által a tartományt. A válság második oka abban rejlik, hogy az országot okkupált tartományokra s a török uralom által elzárt Novibazárra osztják, miáltal nemcsak az utóbbit, de Albániát is elkülönítik Bosznia kereskedelmétől. Novibazár és Albánia volt Szerajevó főpiacza, de most már nem az. Nagyon rosszul állnak a dolgok Bosznia fővárosában s a szerajevóiak nyugtalan pillantásokat vetnek a jövőbe, mert javulást nem remélhetnek. Természetes, hogy a lakosságnak is van része e kedvezőtlen viszonyok átalakulásában. A kormány már 1879-ben nagy befolyást engedett a törököknek s nagy előnyben részesité a török uralom elhasznált fegyvereit. A következés nem maradt el; a boszniai muzulmán öntelten mosolyog s minden újításnak s igy a haladásnak is ellensége. Addig minden törekvés kárba vész, mig a mohamedán tömeggel szigorúbban nem bánnak. A bégek, a nép vezetői, most is úgy tesznek mint ezelőtt s a mohamedán nép távolabb áll a hatástól, mint állt az 1878-ik év őszén. A boszniai tőrk azt mondogatja magában : »a svábok tartanak rünk, használjuk fel tehát fel a helyzetet.« Samonchiának sok fáradságába kerül majd a csapataitól szerzett prestigét visszanyerni. Mert nem szaad szem elől téveszteni soha, hogy e népet csak megszeppentéssel lehet jóra bírni. Ma a »P. Lt.« közöl egy levelet, egy a miveit osztályokhoz tartozó vagyonos német bevándorolttól, mely körülbelül megegyezik a »Presse« levelezője által mondottakkal. A Würtembergből bevándorolt német, aki közel Derventhez 9900 írtért pusztát vett, elmondja ottani kellemetlen tapasztalatait, ahogyan tolonczozták őt jószágáról Derventbe; mert — nem értesíttetvén — a népszámlálásnál elfeledkezett jelentkezni. »Ily eszközökkel — jegyzi meg a »P. Lt.« — bajosan fognak Boszniába bevándorlókat csalni, sem a bevándorlottakat valaha kielégíteni. — Bismarck herczeg köszönő levelet intézett a néhány hét előtt megjelent »A szélső szabadelvűség« czimű röpirat szerzőjéhez, mely igy hangzik : »Szívesen köszönöm érdekes művének átküldését s az ezzel összekötött barátságos sorokat. Az ön által előadott történelmi reminiszczencziák az azokból eredő logikai következtetésekkel korunkban épen nagyon helyükön vannak, midőn hazánk előbbi állapotára alig gondolnak többé és azok, akik maguk semmit se bírtak felállítani, polgártársainknál megkísértik megzavarni az újon támadt birodalomban való örömet és megakadályozni annak megerősödését és szilárd képződését. Engem személyesen különösen érdekelt, hogy könyvében hű tükrét találtam ama kornak, melybe az én ifjú éveim is estek s meg vagyok győződve, hogy minden kortársunk, a ki művét olvassa, azt ugyanez érzelemmel fogja fogadni.« A Végvidék bekeblezéséről zengedeznek a horvát lapok, így a zágrábi »Narodne Novine« a Végvidéknek Horvátországgal való egyesítése alkalmából az egyes horvátországi községek részéről a bánhoz intézett üdvözlő táviratokat közöl, melyekben hála és bizalom nyilvánittatik a bán személye iránt, kinek érdemei a bekeblezés nagy műve körül örökké fenmaradók. Az »Obzor« a következőket írja: A békebelezés megtörtént, de azért a Végvidék még sincs egészen egyesítve az anyaországgal. A bán csak mint kit biztos fogja kormányozni a határőrvidéket, mint ilyen tehát nem lesz felelős a horvát országgyűlésnek; a Végvidék nem fogja küldeni képviselőit a horvát országgyűlésre; továbbra is, mint eddig, képviselet nélkül marad, s az alkotmányos kormányzatról ezután sem fog tudni semmit. Horvátországban továbbra is a kormányzat két módja fog folytattatni: az alkotmányos kormányzat a polgári Horvátországban, s a nem alkotmányos a volt végvidéki Horvátországban, amott a felelős kormány fog kormányozni, emitt pedig a felelősségnélküli kir. biztos. Mindez pedig tartani fog addig, amíg a Végvidéknek Horvátországgal és Szlavóniával való teljes egygyé olvasztása meg nem történik. Hogy ez mikor fog bekövetkezni, erről említés sincs téve a legfelsőbb rendeletben; csak ígéret foglaltatik benne, hogy: »mielőbb.« Az egyesítés ki van mondva elvileg, a teljes egygyéolvadás azonban csak ígértetik. Az egyesüléshez minden esetre közelebb vagyunk — úgymond az »Obzor« — egy lépéssel, nincs okunk, tehát nem örülni neki, a mikép, hogy a hitelező is örül, a midőn követelése elismertetik s a fizetés igértetik, jóllehet a pénz még nincsen a zsebében. A vukovári »Szriemszki Horvát« a bekeblezés fölött örömének ad kifejezést, mert Horvátország együttessége van általa elérve, s ez sokat jelent akkor, amidőn Horvátországnak missiójáról van szó Boszniában és Herczegovinában. Az egységes Horvátország könynyebben teljesítheti most már feladatát, mert Boszniától és Herczegovinától nem választja őt többé el az alkotmány nélkül kormányzott Határőrvidék. — Midbát pasa még mindig élethalál közt lebeg. Ugyanis mint a »Bremdenbl.«-nak tegnapi kelettel Konstantipolyból jelentik, Abdul-Hamidnak ugyan szándéka volt a szultángyilkosok ellen hozott halálos ítéletet élethossziglani száműzetésre változtatni , de hirtelen aggodalmai támadtak, van-e joga ebben az esetben kegyelmet gyakorolni és hír szerint arra a nézetre jött, hogy a kegyelem gyakorlásának joga egyedül a meggyilkolt fiait illeti, akik a pert okozták. Ily körülmények közt alig várható, hogy a halálos ítéletet enyhébb büntetésre fogják változtatni, annál kevésbé, minthogy újabban ismét mindent elkövetnek, hogy Midhát megbízhatatlanságát és veszélyességét bebizonyítsák. A »P. Lt.« konstantinápolyi levelezője is megerősíti, hogy Midhát pasa sorsa még mindig nincs eldöntve, hogy a várt megkegyelmeztetést még nem mondták ki és Midhát pasa még mindig élethalál közt lebeg. A szultán rendeletére az utóbbi napokban egy negyven ulemából álló bizottság állíttatott föl a seik-ul-izlám elnöklete alatt, hogy Midhát ügyét vizsgálja meg. Abdul-Hamid környezetében Midhátnak sok ellensége van, akik a szultánnal elhitetni akarják, hogy ez esetben nem is illeti meg a megkegyelmezés joga s a Koránból iparkodnak bebizonyítani, hogy Törökországban nem is létezik különös megkegyelmezési jog. — Európa tehát még mindig el lehet készülve a barbárság oly tényére, melynek végrehajtása az utolsó szálat is széttépné, mely egy barbár birodalmat a czivilizált világhoz fűz. — Sichelburg államjogi hovatartozásáról a »N. fr. Pr.« hosszabb és nem minden irányzatosság nélküli czikket közöl, melyben kimutatni iparkodik, hogy »a történelem és a törvény a mellett tanúskodnak, hogy a sichelburgi kerület Krajna egy része« s az osztrák kormány kötelességének mondja, hogy a horvát aszpirácziók ellen határozott módon föllépjen és Sichelburgot visszaadja Krajna herczegségnek. Horvátországnak Sichelburgra legkisebb joga sincs, mert ez a terület krajnai föld. Magáról nevezett kerületről a »N. fr. Pr.« azt írja, hogy a vidék zord és terméketlen, földmivelésre kevéssé alkalmas. Ezért előbbi századokban a marhatenyésztés és a rablás a lakosok főfoglalkozását képezte. A sichelburgi kerület mai lakosságát az uszkókok törzse teszi ki. Ezek szökevények voltak Ó-Horvátországból, Boszniából és Szerbiából, akik a tizenhatodik század első tizedeiben jöttek Sichelburgba, hogy magukat a török uralom alól kivonják. Ily emigránsok utóvándorlásai az egész 16-ik századon át és a 17-ik század elején tartottak. Mindazáltal a lakosság a vidék zordsága és kopársága miatt csak kevéssé szaporodhatott. 1752-ben a terület 5—6000 lelket számított, 1835-ben 6965 lakost, köztük 4440 uszkókot. Ma az egész volt sicelburgi területen alig van több lakosság. Budapest, július 22. Az ellenzéki szokásos agitácziók között nagy szerepet játszott az is, hogy monarchiánk külügyi kormánya és irányadó körei nem elégedvén meg Bosznia és Herczegovina megszállásával, tovább, egész Szalonikiig akarják kiterjeszteni a foglalást, s minden hebehurgya hírre, minden levélzörrenésre előálltak ellenzéki lapjaink, ütve a nagy dobot, hogy ime, csakugyan igaz, a monarchia már ismét harczba viszi katonáit; ismét lesz újabb kiadású magláji vérengzés; okvetlenül lesz, mert — így írták legújabban is — hire jár, hogy a Lim-völgyön elhelyezett csapataink ilyen meg olyan mozdulatokat tesznek. Hiában volt minden cáfolat, minden megnyugtatás részünkről; nem, csak azért sem akartak hinni. De szerencsére s az ellenzéki bujtogatók boszuságára előáll tegnap Riponban az a Göschen, ki a liberális angol kormány megalakulása után azonnal rendkívül nagy misszióval küldetett Konstantinápolyba s kiről tudva van, hogy argusi szemekkel őrködött keleten az angol érdekek felett s igen figyelmesen ügyelt mindenre, ami azokat csak távolról is fenyegette, vagy csak fenyegethette volna. Tudva van pedig az is, hogy Angliának sok oka van félteni kereskedelmi érdekeit akkor, ha monarchiánk csakugyan Szalonikiig terjesztené ki hatalmát, mint ahogy rossz vért szült az angol liberális táborban és kormánykörökben már magában az a tény is, hogy Ausztria-Magyarország erősen megvetette a lábát Bosznia-Herczegovinában. Nos hát ez a Göschen tegnap választói előtt fölvetett tárgyunkra vonatkozólag eklatáns bizonyítványt állított ki Ausztria-Magyarország számára s azt mondta, hogy »soha se látott olyasmit, ami igazolhatná azon dicsvágyó terveket, amelyeket olyan szívós ragaszkodással a nevezett hatalmasságnak tulajdonítanak. És már most kérdezzük, hogy vájjon az angol érdekek eme figyelmes és féltékeny őre nyilatkoznék-e így, ha »olyasmit látott« volna, amiről a mi ellenzéki lapjaink éveken át annyit tudtak mesélni s amit annyiszor fölhasználtak agitáczionális, bizalmatlanságot ébresztő eszközül ? Bizonyára nem. S reméljük már most, hogy ha nem hittek nekünk, hinni fognak azon Anglia diplomatájának, melyről nem lehet állítni, hogy különösen a keleti viszonyokra és politikára nézve valami nagy intimitásban élne monarchiánkkal, mióta tudniilik Gladstone az úr s a liberális politika a mérvadó Angliában. De más tekintetben is szép és örvendetes bizonyítványt állított ki az ezúttal kigombolkozott angol államférfiéi és diplomata