A Hon, 1882. január (20. évfolyam, 1-31. szám)
1882-01-13 / 13. szám
_ A HONGÁRÓZÁJA. ___ SZERETVE MIND A VÉRPADIG. Történeti regény a Rákóczy-korból. Irta JÓKAI MÓR. 19-dik HARMADIK KÖTET. Folytatás. Ekkor aztán Ocskay Sándor is közbelépett, egyik kezével a testvére, másikkal a fővezér jobbját ragadta meg. — Bátyáim! Édes atyámfiai! Ne törjetek egymás ellen. Esküszöm az élő Istenre kegyelmednek fővezér ur, hogy ebből a mi táborunkból nem támadt semmi árulás! Isten a tanúm, hogy készek vagyunk, László bátyámmal együtt, ebben a nyomban bebizonyítani vérünk kiontásával hűségünket. Mondja meg kegyelmed, hová menjünk? merre rontsunk? hitünket bizony beváltjuk. — ügy van! sietett Sándor szavait gyámolítani Csajághy Márton. Ne beszéljünk arról most, ami megtörtént, hanem inkább arról, aminek történni kell. Bercsényi mellé zihált a fékevesztett indulattól. A szégyent, a boszút hozta magával, s belebotlott a szemrehányásba. Kardjával keresztülvágta magát az ellenségen, s nem tudta, hol kapott sebet, s most ime egy másik ellenségre talált, aki hatalmasan visszavagdal neki, s a nyelvharczban kapott sebek rosszabbak, mintha fájnának : égnek. Mégis elhagyta csillapulni haragját, megtörte arczát a vértől ég portól, s nyugodt hangon kezde szólni. — Én nem mondtam azt, hogy kegyelmetektől jött az árulás, — de valóban árulásnak volt dolga a veszedelmünkben. Heister és Pálffy már a trencsényi hid felé menekülének, hogy a vár ágyúi alatt fedezve legyenek, a midőn valaki szökve átment a bánhoz s hírül vivé neki, hogy a fejedelem tábora nincs hadirendben fölállítva, lovasságunk messze külön táboroz a gyalogságtól: a Vág mellett az ellenséghez legközelebb a balszárnyon a szerencsétlen Pekry vezényel még szerencsétlenebb mezei hadakat. Erre kapott vérszemet a bán. Egy maroknyi haddal odaront Pekri oldalába, azt felveri, rákergeti a rendes hadakra, s oly csúfot követ el rajtunk, amilyen még magyar népet nem ért soha. Ezt árulás nélkül meg nem tehette volna. Most már Ocskay is csendesnek tette ké magát: bár minden porczikája reszketett, az arcza sápadt volt, mint a fából faragott fő. — Nem vonom kétségbe, hogy árulás okozta e kudarczot. Kívánom is, hogy az kiderittessék, s a kinek a fejére ez kisül, annak a feje guruljon el a földön ! De ne keressék kegyelmetek ezt a főt a távolban , hanem ott közel, a közepében a tábornak. — Mindenütt fogjuk keresni, a felől legyen biztos kegyelmed, szólt dölyfösen a haragos vezér. De fenmarad mindenesetre az a tüske a szívünkben, ha mindenütt csupa fehér ártatlanságot találunk is, hogy a bán nem mert volna ehhez a fatális támadáshoz fogni, ha az iránt bizonyos nem lett volna, hogy Ocskay dandára a hátában meg nem támadja. Akarva nem akarva, kegyelmed vesztette el velünk a turnai ütközetet. Ocskay most már nem csattant fel. Hiszen hidegvérrel még élesebben lehet visszavágni. Összefonta a karjait, úgy válaszolt: — Ha én olyan jó hadvezér volnék, mint amilyen jó orátor kegyelmed, úgy meg tudnám győzni mostan a vert seregünkkel az ellenséget, mint ahogy meggyőz engemet kegyelmed vert argumentumokkal. Tehát én vesztettem el a turnai ütközetet, a ki ott sem voltam ? Engem öklelt fel a német, a ki hátul álltam ? Én mulasztottam el az elővigyázatot, nem azok, a kiket megleptek odaát ? Csajághy látta, hogy Bercsényi most ismét haragba készül jönni s most már határozottan Ocskay László pártjára állt. — Engedjen meg kegyelmed, fővezér uram, de mi azt vádat, hogy az ellenségre nem vigyáztunk volna, magunkra nem vehetjük. Előcsapataink mindenütt farkasszemet néznek az ellenség előcsapataival; a szoros utakat elzárva tartani vettük kötelességünknek , arról, hogy a hegyeken túl ütközet folyik, nem volt tudomásunk, mert semmi ágyúszót nem hallottunk ; mi Ocskay László alvezérei mindenben szolidaritást vállalunk a vezérünkkel: dandárunkban nem történt sem árulás, sem kötelességmulasztás. Erről felelek mind én, mind Ocskay Sándor. Bercsényi most már elpihentette haragját , s míg Csajághy szavainál Ocskay arcza lett ismert életvidám, a fővezérnek még az ajka is elsárgult. Félretette későbbre azt, amit most mondani akar. — Jól van no! Most nincs idő a feleselésre, akarom mondani, a vizsgálatra. Mert ebben én nem pörlekedő fél, hanem biró vagyok. Azonban gyorsan intézkedni kell, mert körmünkön ég a tapló. És itt ismét Ocskayhoz fordult, színlelt nyugalommal , de minden szavából kiérzett a keserű irónia. — Úgy hiszem semmi baj. Csak »minket« vertek szét, ostobákat, könnyen rémülőket. Itt van még intad« Ocskay brigadéros uram egész dandára, a ki Komáromtól verte idáig azt az ellenséget, a ki minket összepocsékolt. Mi kell egyéb, mint felültetni a vitéznél még vitézebb hadakat, s visszaverni a tromfot. Csajághy látta, hogy ebből most mindjárt nagy összeveszés lesz a két úr között, eléjük vágott. — Ne legyetek gyermekek, urak! Hagyjatok engemet szólni, köztetek a legöregebbet. Ne verjék egymást szavakkal a vezérek. A nélkül is ez volt mindig a legnagyobb veszedelmünk. Kegyelmed fővezér uram, tekintse azt, hogy Ocskay és a mi egész dandárunk hetek óta erőltetett marsokban, folytonos csatározásokban kifáradva, ma először tart egy pihenő éjszakát, abban a megnyugvásban, hogy holnapnál hamarább csatára nem kerülhet a dolog. Kegyelmed, brigadéros uram, pedig vegye tekintetbe, hogy fővezére előtt áll, aki méltó keserűséggel eltelve jön egy fatális ütközetből s méltó oka van rá, hogy bánatában embernek és istennek szemrehányásokat mondjon. A kinek az arczát piros vére festé, annak az arczában ne kergesse még a vért a szégyen és harag költögető szó is. — Ha pedig épen össze akarnak veszni kegyelmetek, úgy tegyék azt meg holnap, holnapután, a mikor ráérnek. Most másnak a sora áll. Kegyelmed, fővezér uram, azt mondá : a fejedelmet megsebesülve vitték el a csatatérről. Hová ? merre vitték ? — Ez a legelső kérdés. Van-e, a ki menekülését fedezi ? — Nincs! — No, hát ezzel az egy szóval ketté van vágva minden mai napi ortályoskodás. Első a fejedelem baja, azután jön a kegyelmeteké. — Merre vitték a fejedelmet ? — Talán Bánba vagy Nagy-Tapolcsánba! Ki tudja azt most ? Én az eszeveszett lovasság visszatérítésével bajlódtam. Láttam, hogy a fejedelmet véres fővel ültették föl egy lóra s igy vezették el két oldalt fogva, eszméletén kívül. Czelder Orbán hajdúi karélyt formálva álltak az üldöző ellenség útjába. Meddig tarthatták fel ? azt nem tudom , magamnak is elég tánczom volt. Eddig, ha jól futottak a fejedelemmel, elvihették Nyitra-Zerdahelyig. De meglehet, hogy megrekedtek az utakon a podgyászszekerekkel s most ott vannak valahol az erdőben. — Akkor nincs veszteni való időnk. Brigadéros uram, engedje, hogy mi Ocskay Sándorral feltrombitáltassuk az ezredeinket s még az éjjel Ugróczba szálljunk, az üldöző ellenség útjába. Tegyetek úgy, szólt Ocskay hidegen. Tudta ő azt jól, hogy nem bolondult meg a labancz, hogy éjszaka menjen kuruczot üldözni az erdőre, a maga veszedelmébe. — No hát — szent a békesség köztünk! monda Csajághy, a két vezérhez fordulva, a mire azok aztán kezeiket nyújták; de nem egymásnak, hanem csak Csajághynak mind a kettő. Na hát legalább kezet szorítottatok — per procura. Bercsényi távozni készült. — Én megyek a fejedelmet keresni. — Nem elébb, mig egy pokályt kiürítene kegyelmed. Propter bonum pacis! — Azután mire igyam ? A nagy szaladásra ? Vagy az elnyelt porra ? Porrá lett az egész magyar dicsőség! Szép nagy por lett belőle! No hát nyomtassuk le ezt a nagy port! Azzal fölemelé a kezébe erőltetett billikomot a fővezér, s gúnyos, fűrészreszelő hangon eláldá magát: — No, hát éljenek a mai nap diadalmas hősei: Pálffy bán és Heister tábornagy uraim. (Folytatás» következik ) 13. szám. 20-dik évfolyam. Szerkesztési iroda : Barátok tere, Athenaeum-épitisz. _ A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás: Budapest, 1882. Péntek, január 13. Kiadó-hivatal : Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint.’ Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli ás esti kiadás együtt: 1 hónapra ...................................................... 2 írt 5 hónapra ...................................................... 8 » -6 hónapra ....... . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül« fizetés negyedévenkint ....... » . Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindeenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, január 12. egy húron pendült a szélballat, megfeledkezve eddig mindig azt fejtegette, hogy az állami költségvetést átalánosságban tárgyalni és elfogadni kell, mert az az ország költségvetése és csak az appropriationál kell azt megtagadnia a kormánytól. Ma ugyan e párt Somssichcsal kijelenté, hogy átalánosságban sem fogadja el az 1882-ki költségvetést. És mivel okadatolta ezt ? Azzal, hogy nincs abban keresztül vive a takarékosság elve. Ezt állítani könynyű, de bizonyítani annyira nehéz, hogy Somssich terjedelmes beszédében csupán egyetlen tételre mutatott, t. i. a közösügyi kiadásokra, hol szerinte valamit megtakartni lehet. IgSz'Tíz sem jelölte ki a megtakarítás módját. A költségvetés többi részére pedig csak azt mondta, hogy 4—5 tételt is fel tudna mutatni, hol megtakarításokat lehet eszközölni, azonban erre nem vállalkozott. Hogy ilyen argumentativval állítását nem igazolta , bármit is mond pénzügyeink nehéz állapotáról, azt, úgy hiszszük, maga sem fogja tagadni. A költségvetés megtagadásának Somssickra nézve második oka az, hogy a kormány nem követ öntudatos, biztos programokét, mely kibontakozásra vezetne. Ezt Somssich így állítja, de nem bizonyítja, sőt egyetlen egy pont kivételével még csak nem is céloz arra, mit ért ő öntudatos programm alatt. Ezen állításnál tehát csakugyan többet ér az, mit a kormány tesz, mert azt látjuk, hogy ennek csakugyan sikerült forgalmunk önállósítása, hitelünk fokozása; látjuk, hogy nem csak az állami bevételeket, hanem a kulturális tényezőket is tudja fejleszteni; látjuk, hogy a közigazgatás és igazságügy minden ágában teljes erővel dolgozik a reformokon. Ha mindezzel szemben Somssich azt mondja, hogy nem elég, ez nem programm, akkor megvártuk volna, hogy elmondja a magáét. De ahelyett, hogy ezt tette volna, csak áta-Ujaosságbant emlegette atakarékosságot és még átalánosabban az ország állapotainal kjjavítását. Mondott azonban egy pozitív gondolatot is, amely megdöbbenti ugyan pártját, de kárpótlásul annál inkább tetszett a szélső bStbSd!"Az a gebffb'Wspafftz, hogy a monarchia nagyhatalmi állását nem bírjuk meg, tehát abdikáljunk. Igaz ugyan, hogy azt ki nem jelölte, hogy mily módon lehetne a nagyhatalmak közt biztosítni nemzetünket és mégis a 37 milliónyi közös kiadásból anynyit megtakarítni, hogy azáltal a 49 millióra fölszámított deficit el is enyészszék, de hát ő átalában követte azt a taktikát, hogy odavetett nagy állításokat és azokat nem bizonyította. A dolog bizonyítás nélkül is tetszik a szélsőbalnak, a háznak nagy többsége azonban elgondolta magában, hogy ha mi szépen redukáljuk hadseregünket felére, amin megtakaríthatnánk vagy 10—15 milliót, milyen örömet okoznánk ezzel Keleten, Északon és Nyugaton s aztán meg azt, ha egy szép napon véletlen meglepetések érnék a hazát, mily keserves drágán fizetnék meg a hadügyi megtakarítást. Nem mondjuk mi azt, hogy e téren is szorosan ellenőriznünk és megfontolnunk ne kellene minden krajczár kiadást, meg is tettük hazafias kötelességünkhez híven a delegáczióban, de mikor Szilágyi és Pulszky is mindössze csak 1 milliót, tehát számunkra 300,000 frt megtakarítást tudtak indítványozni a delegáczióban, Somssich nagy tervei alighanem a tényezők ignorálásán nyugszanak. Amit Somssich pénzügyi politikánk eddigi eredményeiről mond, abban is sok a csalódás vagy hamis számítás. Midőn kiszámítja, hogy a közös kiadások 1875—1882. közt 7 millióval nőttek, például elfeledi, hogy nem ezek szaporodtak ily arányban, hanem a vámbevételek maradtak vissza; s hogy ezt a 7 milliót a restitutióban megtalálta volna, a mivel 1875-ben nem birtunk, mikor elmondja, hogy államadósságunk kamata ez idő alatt 34 millióval növekedett, szem elől téveszti, hogy a tiszai, keleti, vágvölgyi, déli vasutak megvétele, a tiszai kölcsön átfutó tétele együtt 10 milliónál több terhet okoz és hogy e tételek nagy része pl. a kamatbiztosításnál már korábban is előfordult; midőn az 1875-iki 39 millió deficzitet és az 1880-iki 42 millióra tett deficzitet összehasonlítja, nem veszi számba, hogy mennyi beruházás van közte, hogy a 153 milliós adósság konverziója mibe került, pedig ezt 1875. előtt kötötték. De számaival itt bővebben nem foglalkozunk, állításait nem cáfoljuk, mert azokat ő sem bizonyítá. Eötvös Károly szélbakörömmel üdvözle SomngSicWaz uTiben Meglátjuk, találkozásuk mire vezet. Annyi tény, hogy Somssich úgy festi az ország pénzügyeit, hogy Eötvös még csak meg se kísérte feketébbre festeni azokat, hanem e helyett beszélt: adóexekuczióról, nyomorról, szélbali stílusban, mindenért a kormányt okozván. Pedig a tagadhatatlanul létező mezőgazdasági bajok és kivándorlás, nem a közös ügyes politika eredményei, hisz sokkal nagyobb mértékben fordulnak elő ezek ott, hol Tisza-kormány nincs — a külföldön. De sz i n ez és nek jó ez is. Hát még mikor azt az alternatívát állítja fel, hogy nem marad egyéb hátra, mint vagy lemondani az alkotmányról, vagy — szélbalinak lenni. Ez a hazafias ultraság olyan kezdetleges valami, hogy komoly cáfolatot sem érdemel. Szóval a mai két ellenzéki szónok úgy túlzott, ahogy csak bízt, hogy ezáltal mit érnek el, nem tudjuk, de, hogy így gyakorlati politikát nem csinálnak, azt állítjuk. Az országgyűlési szabadelvű párt f. hó 13-án pénteken délután 6 órakor értekezletet tart. — A dalmácziai operácziókat, mint a »Boh.« jelenti, Jovanovich báró személyesen fogja vezetni. Herczegovinában a parancsnokságra, ha ott nagyobb akció válnék szükségessé, Salvator János főherczeg van kijelölve, aki ott egy ideig parancsnokolt. Ma Laibachból, Bécsújhelyről és Bécsből három hegyi üteg ment Dalmácziába. A Salzburgban állomásozó 34. vadász zászlóalj holnap egyenesen Mostárba indul. Az összes csapatok a békeállománnyal indulnak és csak ha nagyobb akczió volna szükséges, emeltetnék a létszám századonként 120 emberre. — Ama kollektív jegyzék, melyet a franczia és angol kormány kairói konzulaihoz intézett, teljes szövegében igy hangzik: »Már különböző alkalmakkor megbizatott, hogy a khedivével és az egiptomi kormánynyal tudassa Anglia és Francziaország elhatározását, hogy ő fenségét és a kormányt a különböző nehézségeknél, melyek a közügyek előhaladását Egiptomban akadályozhatnák, támogatni fogja. A két hatalom e tárgy fölött teljesen egyetért és az utóbbi események, nevezetesen a képviselői kamara összeülése ismét alkalmat nyújtott nekik, hogy a tárgy felett kicseréljék nézeteiket. Megbízom önt, jelentse ki a khedivének, hogy az angol és a franczia kormány ő fensége fentartását a trónon a porta szukcresszív formánsai által szentesített, általuk hivatalosan elfogadott föltételek közt most és a jövőre nézve a rend fentartásának és az átalános jólét fejlesztésének egyedül lehetséges biztosítékául tekintik abban az országban, mely iránt Francziaország és Anglia egyenlően érdeklődnek. A két kormány erősen szövetkezett abban az elhatározásban, hogy egyesült törekvéseikkel elhárítsák minden okát a belső és külső bonyodalmaknak, melyek az Egiptomban alapított kormányt fenyegethetnék. Nem kételkednek a felett, hogy ez irányban való formaszerű intencziójok nyílt kifejezése hozzá fog járulni, hogy elhárítson oly veszélyeket, melyektől a khedive kormánya tarthatna; azonfelül oly veszélyeket, melyek Angliát és Francziaországot bizonyára egyesülve találnák, hogy elejéket vegyék. Remélik, hogy a khedive maga e biztosításból azt a bizalmat és erőt fogja meríteni, melyre Egiptom és népe sorsának intézéséhez szüksége van. (Következnek az aláírások.)« — A jan. 4-iki porosz királyi manifesztumhoz a »Nordd. Alig. Ztg.« a következő kommentárt adja: »A császártzenetének felfogása és különösen állásának parlamenti tárgyalása újabb birodalmi gyűlési beszédekben, nevezetesen Bennigsen beszédében is arra indította, hogy uralkodói állásáról való felfogásának egy második, még nyomatékosabb nyilvánítását juttassa mindenekelőtt az államminisztériumhoz, ezáltal pedig a parlamenti testületekhez és az összes néphez. Bennigsen mint még emlékezetben van, a belügyminiszternek szemére hányta, hogy a hivatalnokoknak, akik a kormányt a választásoknál támogatják, a király köszönetét helyezte kilátói. Bennigsen továbbá a miniszter beszédét uggta fel, mintha az összes hivatalnokoknak a minisztérium rendelkezése alatt kellene államok. De nem a minisztérium személyeiről van szó, hanem az uralkodói akaratról, mely az állam nagy ügyében állandó. Ő felsége nem akarja, hogy a király személyének sérthetetlensége, melyet Poroszországban mindenkor tiszteltek és a mely alkotmányczikk által ugyan megerősítve, de nem behozva van, úgy tekintessék, mintha a személyes kormánytettektől, elvette volna az önálló elhatározások természetét. Ha számos szabadelvű lap a rendelettel szemben felkiált, hogy a »Le roi régne, mais il ne gouverne pas« mint azelőtt, most is megtartja Poroszországban államjogi érvényességét, ennél semmi se lehet hamisabb. Ez a tétel, amely legfelebb vakító frázisnak, nem pedig államjogi alapszabálynak mondható, az alkotmány behozatala után Poroszországban se volt soha érvényes és sose kellett volna annak lennie. Aki becsületesen gondolkozott állami intézményekről, tudja, hogy a régner, melynek ellentéte a gouverner, nem bir más tartalommal, mint az üres reprezentáczióéval. Ahol az a franczia szó járja, ott a király egyátalán semmit se tesz; de a hol élő királyság áll fenn, ott a király uralkodik is, és csak az uralkodás által Az alkotmánynak Poroszországban csak az a hatása, hogy egyrészt a kormánypárti tevékenység egy részét törvényekhez kösse, másrészt, hogy a királyt felelős tanácsadókkal vegye körül, akik azért mégis közeges maradnak és nem lesznek egy parlament közegeivé, mely valósággal uralkodik, mig a király jóváhagyása (ebben áll az az u. n. régner) legfőlebb azt a jelentőséget nyeri, hogy egy állami tény be van fejezve.« A »Prov. Corr.« egy czikke megjegyzi,hogy a császár, midőn a császári üzenet után és a birodalmi gyűlésben és a sajtóban kétségbe vonták személyes nézetének jogát, a jan 4-iki rendelettel a parlamenti czérnaszálakat, melyekkel állásását korlátozni akarták, szét akarta szakítani, erőteljesen rámutatván az uralkodói hivatásra, ahogy a nép öntudatában él. A czikk így végződik: »Poroszországban a király uralkodik és kormányoz. A birodalom alkotmánya Poroszország koronájának e jogát csak meg akarta erősíteni. Hogy a király csak uralkodik, de nem kormányoz, idegen földön termett nézet. E tan és a belőle származó tévedések ellen föllépni a korona joga és kötelessége, bárhol is nyílik erre alkalma. A király szava az államminisztériumhoz a porosz alkotmány okiratának teljesen hű kifolyása, nem tartalmaz újítást, de ama kísérletek ellen fordul, hogy újításokat hozzanak be a jogosan fennálló alkományon kívül. A létező viszonyok megingatását meg nem engedni ma is az uralkodó akarata, mint húsz év előtt, midőn a királyi felség a trónról e szavakat hirdette ki. Sosem engedtem meg, hogy belső államéletünk haladó fejlődése a korona jogát, Poroszország hatalmát és biztosságát kérdésessé tegye vagy veszélyeztesse.« A német trónörökösről azt állítják, hogy aznap, melyen a rendelet megjelent vadászatra készült s a királyi rendeletről semmi tudomása se volt és csak este figyelmeztették rá. A »Kreuz Ztg.« szerint a rendelet a császár személyes kezdeményezésére vezetendő vissza. — Konstantinápolyból jelentik a »Times«-nak f.hó -ról, hogy az ottani császári palotában az utóbbi napokban titkos vizsgálatot tartottak egy sejtett új összeesküvés felett. A vádlottak egy bizonyos Is m a ibej és A g b ia effendi, akik egy idő előtt Angorában és Konichben számkivetésben éltek. Agha effendi a jelenlegi szentpétervári ottomán nagykövet közeli rokona s azelőtt mint az ifjú török párt egyik zabolátlan és nyugtalan tagja volt ismeretes. Az összeesküvés állítólagos czélja volt inturrekezionális mozgalmat idézni elő Kis-Ázsiában az ezer és ezer menekülttel, akiknek még mindig nagyon kényes exisztencziájuk van új hazájukban. A vizsgáló bizottság több tartományi kormányzót iparkodik a dologba belekeverni, mely azonban, mint annyi sok más, a jelenlegi kormány alatt fölfedezett összeesküvés, bizonyára jelentéktelennek fog kitűnni s valószinűleg néhány hazaárulás gyanújában álló személy száműzetésével fog végződni. — Umberto király Berlinbe utazása végett, mint a »Boh.«-nak Rómából jelentik, ismét tárgyalások folynak, melyeknél, bír szerint Ausztria-Magyarország a közvetítő. Umberto király berlini útja minden esetre meg fogja előzni Ferencz József uralkodó turini látogatását. Budapest, január 12. A német birodalmi gyűlésen nevezetes dolgok történnek. Windthorst, az ultramontán czentrumpárt vezére, tegnap motiválta a kulturharcz megszüntetésére vonatkozó indítványát, melylyel egyidejűleg köztudomásra hozatik, hogy a porosz országgyűlésnek hasonló irányú egyházpolitikai javaslatot fog beterjeszteni a kormány. Figyelemreméltó, hogy Bismarck herczeg a tegnapi nagy vitában nem vett részt, se pro, se contra, mind a mellett, hogy jelen volt, hanem Bötticher államtitkárt hagyta kijelenteni egyszerűen, hogy a szövetségtanács még nem vette tárgyalás alá Windthorst javaslatát, melyre nézve a kormány csak akkor fog érdemileg nyilatkozni, ha a birodalmi gyűlés azt netalán elfogadta. A német kormány részéről tett eme nyilatkozat is egészen a német »parlamentarizmus« specialitásaihoz tartozik. Egy roppant nagyfontosságú kérdésről van szó a törvényhozás termében , de a kormány, melynek parlamentáris fogalmak szerint a parlament vezérének is kellene lenni, nem foglal el egyelőre arra vonatkozólag semminő állásponpontot, hanem rábízza a parlamentre, ez fogadja el, vagy vesse vissza az ide vonatkozó nagy horderejű indítványt, a kormány majd csak azután mondja el a magáét! Hát az ilyen eljárás ismét nem történhetik máshol, mint a német »parlamentben«, mely megy a maga feje után, merre kedve tartja, de nem vezettetik a kormány által. Ez megmagyarázható ugyan, de nem indokolható, annyival kevésbé nem, mert tudvalevő dolog, hogy úgy Bismarck, mint a német dynasztia igen óhajtanának véget vetni a kulturharcznak, mely Németország belerejét és megizmosodását a lefolyt 10 év alatt oly nagy mértékben megrongálta, illetőleg megakadályozta. A német kormány jelzett magatartásának magyarázatát csak abban kereshetjük, hogy Bismarck okulva előbbi példákon nem akarta magát és kormányát esetleg újabb parlamenti vereségnek kitenni, hanem kényelmesebbnek tartotta, hogy a parlamentben maga magától alakuljon — e kérdésben — egy többség, ilyen, vagy olyan irányban s ő majd csak akkor áll aztán annak az élére. Ez taktikának taktika ugyan, de nem igen egyezik össze a parlamenti kormányzás fogalmával. Egészen mellékes és alárendelt kérdéseknél talán tehet így a kormány, de oly elsőrangú politikai, vagy egyház-politikai ügyekben, mint Németországban a kulturharcz, a kormánynak nem volna szabad neutrálisnak maradni s a homokba dugni fejét. De hát Németország ebbeli viszonyainak álláspontjáról tekintve az ügyet, Bismarck herczegtől s a német kormánytól már az is sok, az is haladás, hogy nem szólt ellene Windthorst javaslatának; haladás t. i. abban az értelemben és irányban, a múlthoz képest, hogy nem föltétlenül utasítnak vissza minden lépést és kísérletet, jöjjön az bár az egykoron oly nagy mértékben gyűlölt centrumtól is, melynek czélja, a kulturharcz és háború lecsendesítése. Fontos momentuma a tegnapi vitának még az, hogy a haladópártiak egyik vezértagja is, Virchow tanár Windthorst indítványa mellett szólalt föl. Az indítvány mellett vannak a klerikálisokon kívül a konzervativok s a haladók egy része. Ellene a nemzeti szabadelvnek. Ha sikerül ezen s még más Rómában is tett kezdeményezések után a májusi törvények eltörlése, vagy lényeges módosítása, Németország megszabadul egy átkos lidércznyomástól. A Romániába történt tömeges kivádorlások meggátlása végett múlt évi deczember 27-én 62259. sz. alatt a m. kir. belügyminiszter Alsó-Fehér, Arad, Besztercze, Naszód, Bihar, Brassó, Fogaras, Hunyad, Kis-Küküllő, Kolozs, Krassó-Szörény, Mármaros, Maros-Torda, Nagy- Küküllő, Szabolcs, Szatmár, Szeben, Szilágy, Szolnok-Doboka, Temes, Torda-Aranyos, Torontál megyékhez a következő kör rendeletét bocsátotta ki. A múlt hó folyamán Temes és Torontál megyék területéről 140 román ajkú család utazott munkakeresés ürügye alatt Orsovánál Romániába, utazásuk valódi czélja azonban nem munkakeresés volt, mert Bukarestbe érkezvén, a román kir. belügyminisztert küldöttségileg arra kérték, hogy részükre a Dobrudzsában való letelepedésre engedély adassék. — A román kir. kormány részéről a letelepedésre az engedély megtagadtatván, az összes kivándorlók ismét hazájukba kényszerültek visszautazni. — E hó 15-én érkeztek vissza a kivándorlók a legnagyobb ínségben az orsovai vasúti állomásra, honnan a magyar kormány gondoskodása folytán élelemmel ellátva, hatósági közegek közbenjöttével mindnyájan illetőségi helyeikre szállíttattak. Az említett lakosok bizonyos Popovics nevű egyén által vezettettek balátra s csábittattak a kivándorlásra, melyből oly nyomorral s megviselve kellett ismét visszautazniok. A román kir. külügyminiszter ezen tömeges kivándorlás alkalmából felhívást intézett a bukaresti magyar-osztrák követséghez, melyben kinyilatkoztatja, hogy a román kir. kormány nincs azon helyzetben, hogy idegeneknek a Dobrudzsában letelepedéseket engedélyezhessen s a bevándorlókat földekkel lássa el, s intézkedni kér az iránt, hogy erre a magyarországi román ajkú lakosok figyelmeztettessenek. — Tekintettel tehát arra, hogy a Dobrudzsában és átalában a Romániában való letelepedésre a román kir. kormány által engedély egyátalán nem adatik, s igy a kivándorlók ott a legnagyobb nyomorrak vannak kitéve s különösen arra, hogy a békés lakosság nem saját szándékából, hanem e czélra használt ügynökök csábításai folytán adja magát arra, hogy a hazáját elhagyva, idegen s ismeretlen helyen keressen menedéket; felhívom a czímet, hogy jelen rendeletem tartalmáról a megye összes lakosságát értesítse, utasítsa a járási szolgabirákat, hogy azt községről-községre szabályszerűen hirdesse ki, s a lakossággal szorosabb érintkezésben álló községi elöljáróknak hagyja meg, hogy gondoskodjanak arról, hogy minden egyes tudja meg, minő sors vár a kivándorlókra s hogy a lakosságot távol tartsák oly ügynökökkel való érintkezéstől, kiknek rossz akaratú s könnyelmű csábításai őket a legnagyobb nyomornak teszik ki, s anyagi