A Hon, 1882. március (20. évfolyam, 60-89. szám)
1882-03-01 / 60. szám
60. szám. 20-dik évfolyam. Szerkesztési irodai Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK (Mintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás: Budapest 1882. Szerda, márczius 1. Kiadd hivatal 1 . Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.................................. 2 Art 8 hónapra ...•••••••• 6; 8 hónapra.................................................18 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül» fizetés negyedévenkint..............................18 Az előfizetésX év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, miden kor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás J EGIO 2^T 1882-dik XX-dik évi folyamára. Előfizetési Árak : Egy hónapra . . . . 2 frt Évnegyedre .... 6 › Fél évre . . . . 12 › Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadóhivatalába (barátok tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON kiadóhivatala. Budapest, február 28. Az osztrák parlamentben épen olyan hosszadalmas a költségvetési vita, mint nálunk, szenvedélyességben pedig a miénket túlhaladja. Most ott is »mindenről és még valamiről« beszélnek, mert a pártok közötti ellentét kiélesedett és a gyanúsítás ott is felütötte tanyáját, mely a vitatkozás állandó alaphangjává lön. A hírhedt Länderbankvita óta alig van nevezetesebb tárgyalás, melyben a kormánynak nagy visszaéléseket, korrupcziót és a párturalom érdekében való részrehajlásokat ne vetnének szemére. Minthogy pedig a költségvetési vitát ép úgy, mint nálunk, a halasztatlan adóemelések szakítják félbe, igen természetes, hogy az alkotmánypártnak bőséges alkalma van a kávévám és petróleumvám tervezett felemelése és a petróleumadó behozatala miatt a nép megterheltetése czímén emlékeztetni a konzervatív főurakat, lengyeleket és cseheket, hogy volt idő, mikor sokkal kisebb adóemeléseket hasonló czímen utasítottak vissza és így könnyen kimutathatják azt az ellenmondást, melybe az ellenzék mindig és mindenütt keveredik, hol a terhek neveléséről van szó, mert bizony ritkán fordul az elé, hogy ennek szükségét ne csak belássa, de meg is szavazza valamely párt, mielőtt maga kormányra jutna és igy e czímen csak az olyan párt nem esik következetlenségbe, mely nem volt soha kormányon és hosszú időn át nincs is arra kilátása. A vitatkozás ily módja mellett az oszosztrák pártviszonyok inkább zavarodnak, mint tisztulnak, a szenvedélyek csak növekednek s nem csillapodnak. Mindez nem alkalmas sem arra, hogy megbuktassa, sem arra, hogy megerősítse a kormányt, mely inkább a helyzet kényszerűségénél mint a maga erejénél fogva mintegy csak tengődik. Az alkotmánypárt szenvedélyét, elkeseredését, mely hogy mennyiben valódi és mennyiben nem, mi nem vizsgálhatjuk, leginkább az fokozza, mert bár erős fegyverekkel küzd s bár némely támadása megtorlás nélkül marad, nincs semmi kilátása, hogy újból kormányra jusson, melynek érdekében pedig úgyszólván hyperloyalitást fejt ki az udvar és a közös kormány irányában, melynek most már többet hajlandó rendelkezésére bocsátani, mint a mennyit kér, sőt nem épen feltűnés nélkül hizeleg a magyar kormánynak is, hogy ekképp superos«-t és »Acheronta«-t egyaránt megmozgasson. Nem mondjuk, hogy akár a Parlamentarismus, akár a dualismus szempontjából előnyös lenne az a harcz, melyet a Lajthántúl a kormány és ellenzék küzd. Mikor már egyes képviselők becsületében gázolnak, mint történt a trieszti képviselővel, mert a zártörvényt elfogadta, midőn állandóan a miniszterek személyével és személyes viszonyaival foglalkoznak, midőn a többség csak néhány szavazatra olvad le és önmagában is meghasonlott, sőt csak folytonos kompromissumok segítségével tartható fenn, akkor bizony rendes állapotokról beszélni nem lehet. Különösen zavarja ezek visszatértét a kifejlett nemzetiségi harc, melynek legszélsőbb nyilvánulását most már nem a buchelbachi vérengzésben, vagy a hivataloknak és iskoláknak nemzetiségek szerint való osztályozásában keressük, hanem abban, hol már az állam tekintélyét és belbékéjét fenyegető jelenségeket is ilyen szempontból ítélik meg, így történt közelebbről a ruthén mozgalmakkal. A nemzetiségekből és főleg egy »lengyel zöm «-ből álló többség úgy tünteti föl azokat, mint veszélyes pánszláv mozgalmakat, felségsértő terveket, míg épen a német sajtó és alkotmánypárti képviselők tisztán a lengyelek ellen intézett, itt már jogosnak ismert ruthén nemzetiségi, illetőleg egyházi ártatlan mozgalomnak adták azt ki és formális védelemben részesíték. Nem tudjuk miben áll ez ügy, mert még csak a vizsgálat stádiumába jutott, de annak ilyen fölfogása mindenesetre nagyon alkalmas a helyzet jellemzésére. És sem a dualizmusnak, sem a parlamentarizmusnak, sem a monarchiának nem használ az, ha a nemzetiségi ellenszenv ilyen és hasonló szélsőségekre engedi magát ragadtatni. Azt azonban nem tagadjuk, hogy ugyanezen szempontokból viszont biztosítéknak és előnynek lehet tekinteni azt, hogy azon nemzetiségi elemek, melyek eddig a monarchia követelményei iránt hidegek voltak, most, mint kormánypárt, kénytelenek megszerezni azt a meggyőződést és tapasztalást, hogy bizony annak föntartására áldozni kell és e tekintetben múltjukkal nem kis ellentétbe jönnek azok, kik ha nem is pártolták, azonban szerették, tűrték a monarchia fölbontására irányzott törekvéseket és eddig minden áldozatot sokaltak, melyet a monarchia tőlük követelt. Most nagyobbakat kénytelenek maguk megszavazni, úgy hadikiadásokban, mint új adóemelésekben. Ha 9 szavazat többséggel is, de így ment keresztül a »Sperr«gesett is, és ez a vámtarifa revíziójának biztosítéka. — Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletén Vizsolyi elnök előterjesztésére a qualifikáczionális bizottságba a függetlenségi párt tagjai közül az értekezlet Unger Lajost jelölte ki. Ezután Szapáry Gyula gr. miniszter előadja, hogy miután a költségvetési vita nagy kiterjedést vett, tekintettel arra, hogy az indemnity márczius végével lejár, s tekintettel arra, hogy a főrendi háznak a költségvetés tárgyalására kellő idő engedtessék, kívánatos az ülések tartamának meghosszabbítása, ennél fogva javaslatba hozza, hogy a ház üléseinek d. u. 3 óráig való kiterjesztése a házban indítványba hozassák. Az értekezlet a miniszter előterjesztését helyesléssel fogadván, a tanácskozás véget ért. — Az országyűlés mindkét háza által néhány pénzügyi vám felemelése iránt megszavazott törvény (a zártörvény) a királyi szentesítést már megnyervén holnap (márczius 1-jén) életbe lép A törvény a hivatalos lap holnapi számában fog közzététetni és a vámhivatalok táviratilag A HON TÁRCZÁJA. SZERETVE MIND A VÉRPADIG. Történeti regény a Rákóczy-korból. Irta JÓKAI JHLÓB. 93-dik ÖTÖDIK KÖTET. Folytatás. A hivatalnok bólintott a fejével s kihúzta a kilencz könyv közül a kék szintit, abba irta be Ocskay László nevét, olyan gépies flegmával, mintha soha se hallotta volna hírét. — Mikor lehetek szerencsés audiencziát nyerhetni ? kérdezé Ocskay. — Majd mikor ő felsége fogadni fog. Ettől nem lett okosabb. — S mikor lesz az ? — Azt nem tudni. Ő felség most Laxenburgban van vadászaton s csak egy hét múlva jön meg. — Még is csak igaza volt annak a registrátornak. — S megérkezése után mely nap számíthatok elfogadásra. — Hja, uracskám, az attól függ, hogy hányan íratják be magukat ezekbe a megelőző könyvekbe, mert azt tudni fogjuk, hogy a legújabb hosceremoniei szerint a instansok rang szerint bocsátatnak legmagasabb audiencziára. Ebben a császárvörösben vannak az egyházfejedelmek, a feketében a többi papok, szerzetesek, az aranyban a herczegek, az ezüstben a grófok, az aczélban a katonatisztek, a rózsaszínű a báróké, a kék a nemeseké, a zöld a polgárságé, a tarka a parasztoké. (mindegyikre ráütött a tenyerével.) Ez a sárga meg a zsidóké. (Már arra csak a sarkával mutatott.) — És igy én rám mikor következik a sor. — Tessék itt lenni minden nap. Meglehet, hogy negyedik, úgy cseppenhet, hogy az ötödik napon. (Hisz az alatt az én ezredem otthon mind szétszalad a világba,) gondolá magában Ocskay. — Az én ügyem azonban nagyon sürgős. — Önre nézve, ugye ? mondá a magas ur csendes sarcalmussal. —• Nem az országra nézve! Tüzeskedek Ocskay. — Kérem, tessék helyet adni a következőnek: Ocskay háta mögött jött egy mezítlábas faczipős szerzetes. »Ezt hamarább fogják beereszteni, mint engem.« Kimenet eszébe jutott Diogenesnek az az adomája, amikor az archonok palotája előtt a kőszobornak kezdte elpanaszolni a baját. Azok talán inkább meghallgatják. Azért sem akar asszonyvédelemre szorulni! — Tarsolyában ott van Wratislav, a hatalmas miniszter levele Pálffy bánhoz. Azt ugyan szintén Ormonda hozta el a számára s mégis csak asszonyi közbenjárás vegyül a dolgába, de nem nyilvánosan. — Odavitette magát a kanczellár palotájához. Épen akkor harangoztak délre, mikor a zsellészék-hordozók megérkeztek a kapu elé, a két gránátoros strázsa épen akkor kiáltotta el, hogy »hoppletz« (alig’lesz.) — A kapus nem volt a bejárat alatt. — Ocskay kereste, míg rátalált az odújában. Az ottakringi schweitzer egy tál savanyúkáposztás gölődény előtt ült a legkomolyabb intencziókkal. — Itthon van ő excellenciája, a cancellár ? — Nos aztán ? kérdezé a kapus, a félpofáját teletömve gölődénynyel. — Lehet audiencziát kapni nála ? — Honnan való lehet ez az úr ? (A kapus a háta mögé beszélt a feleségéhez.) Nem tudja az ur, hogy Bécsben tizenkét órakor minden becsületes ember ebédnél ül. Tehát »mi« is. — Hát délután nem fogad ő excellentiája? A kapus majd kiejté a szájából a gombócz falatot, úgy röhögött. — Te! Asszony! Délután ? Audiencziázni ? — Hahaha! Ez az úr most jön Törökországból. Ocskay meggondolta, hogy az oroszlánt sem jó háborgatni, mikor lakomázik, meg az is eszébe jutott, hogy maga is ebédre hivatalos, pontban tizenkettőre. A közös jó barát már talán éhes is lesz, ne várakoztassuk. Visszavitette magát a Fehér angyalba. Scharodi már nyugtalanul várta. — Már itt a fiai kedves barátunk. Asztalon a leves. Csak te rád vártunk. Gyere fel egyenest. S vitte karonfogva Ocskayt a maga szobájába. Ocskayra kellemes meglepetés várt. Az a mi közös jó barátunk senki sem volt más, mint a politzei registratura főnöke. Jó barát reggel óta. — Herr von Ocskay, Herr Federreiter, mutatá be őket egymásnak Scharodi. Véghetetlenül örültek, hogy ismét szerencséjük van találkozhatni. Federreiter úr csakugyan fidélis egy czimbora volt — tányérok és poharak között ; egészen más ember, mint a kalamáris és porzótartó mellett. — Nagyon jól tette ön, hogy a Fehér angyalba jött szállni! mondá, parolát csapva Ocskay tenyerébe, ez a legkreuzsidélebb korcsma a császárvárosban: mind ide szállnak a magyar urak, azok az én legjobb kuntsaftjaim. Káromkodnak, poharat törnek, fejeket bevernek, de semmi államellenes complettba nem ártják magukat. Egy szabadkőműves sincs közöttük. No majd leves után sok anekdotát mondok el róluk. És tartotta aztán víg történetkékkel az egész társaságot, a miknek némelyike csintalan is volt, de azért szabad volt azokon Ozmonda grófnőnek is kaczagni, hisz ő már özvegyasszony. Ocskay, hogy kiegészítse a traktát, behozatott egyet a tokaji boros átlagokból. Az volt Bederreiter úrnak a gyönge oldala. »Már csak ez az egy is megérdemli, hogy soha el ne bocsássuk, meleg keblünkre szorítva, Magyarországot! Be felséges ital! Királya az italoknak ! Ettől a bortól aztán Federreiter barátunk nemcsak beszédes lett, de még nótás is. Asztal vége felé, pipagyújtás előtt, eldanolta a társaságnak a »der liederliche und versoffene Jerum«-ot, meg a »Mir is alleseins, hab a Geld, oder keins.« Scharodi kisérte a nótát gitárral. Derék nóták : egész Bécs dalolja azokat. — Ezek mind az Augustin nótái, mondá Federreiter úr. Oh a mi Augustinunknak nincsen párja! Hallotta hírét kegyelmed ? Hogy ne hallotta volna ? Az egész világon éneklik ezt a nótát: »Et du lieber Augustin.« — Ezt a nótát a nagy pestis idején szerzette a ficzkó; mikor minden ember kétségbe volt esve, csak úgy hullottak el a bécsiek az utczán, mint a legyek. Augustin pajtás meg úgy leitta magát boróka pálinkával, hogy az utczán eldőlt s ott maradt heverve. Mikor aztán éjjel jött a »Todtenbruderschaft« a halotgyűjtő szekérrel, összeszedni a hullákat az utczákon, Augustint is annak nézték, feldobták a szekérre, kivitték a temetőbe, ott a nagy közös sírba belevetették a többiek halmára s ott hagyták reggelig. Mikor azután felocsúdott Augustin, akkor látta eliszonyodva, hogy micsoda társaságba került. Kikeczmelgett a sírból, megkereste a dudáját s hazament ; estére még nagyobb kedvvel énekelte a »Hei du lieber Augustin«-t a Fehér angyalban. Mert ez a legkedvesebb korcsmája. Hiszen majd meglátja ötét kegyelmed szombaton este. Akkor szokott itten énekelni. Olyankor emberhátán ember üli tele a bécsi világ a vendégtermet, csakhogy az Augustint hallhassák. Aztán mikor az valami bolond nótára rágyújt, utána énekli azt az egész társaság, utoljára még tánczolnak is hozzá. De olyan is az ő nótája, hogy az embernek a talpát csiklandozza, mikor az azt énekli, hogy »Rock is weg, Stock is weg!« az embernek az inába áll a tánczgörcs. Sucundus nagy kedvében még azt is megtette Federreiter úr, hogy egy »Schnadahüpfert« közrebocsásson a társaság előtt, a mihez Scharodi danolta Augustin nótáját: »Den "Weibern gehört der Brunnen, Dem Mann der Wein erfreut.« (Asszonynak való a kút, Férfit felvidít a bor.) — A komoly magyar urak ezt persze csak nevetik . — szólt a táncz után kissé reszelve a dolgot. A magyar urak pedig generozusosok. Ocskay utána akart menni a czimborának. — Dehogy is nevetjük. Nálunk is szokás az. Ha egy tánczravaló nóta megrendül, összeüti magyar ember a bokáját. Kérje csak föl, barátom uram, Ormonda grófnét, énekelje el azt a nótát, hogy »Azt mondják, hogy nem illik a táncz a magyarnak.« — Kérjük nagyon szépen ! Federreiter úr háromszor is kezet csókolt Ormondának, míg a grófnő csakugyan ráhagyta magát bírni, hogy szép csengő hangjával elénekelje azt a dallamos nótát, amihez aztán Ocskay, csípőre tett kézzel, összevert, sarkantyúval néhány délezeg tánczmozdulatot tett, sőt a nóta végén, ahol azt mondják : »Illik gyöngyös párjához. — Kócsagtollas főhöz , Illik sarkantyus csizmához, Pillangós czipőhöz«, még egy fordulatra magát az éneklőt is elragadta. — Fölséges ! Magniperch ! Kiabált Federreiter úr. Ezt én nem tudom utána csinálni! Hogyan is volt csak ? De már másodszor nem volt kedve Ormondának magát produkálni. Engedelmet kért, hogy szobájába vonulhasson. Az urak aztán még ott maradtak pipázni, kvaterkázni, adomázni. Ocskay természetesen smollist ivott Federreiter úrral, s per tu pajtások lettek. Estefelé, az elváláskor, Federreiter úr meginvitálta a két jó barátot másnap estére, oda le az extrazimmerbe, ahol Salamandert fognak dörzsölni egymással. Ennek a napnak egyéb eseménye nem volt. (Folytatása következik.) Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva, odautasíttattak, hogy holnaptól kezdve az új törvény tételeit alkalmazzák. — A Rothschild-hitelbank-konzorczium, amint lapunknak Bécsből jelentik — azon esetre, ha a jelenleg uralkodó kedvező tőzsdehangulat még tart, a 6°/0-os magyar aranyjáradék konverzió-műveletét legközelebb folytatni szándékozik. Szathmáry főhadnagy jelentett megsebesüléséről a »Nav. List« a következő részleteket közli: Szathmáry, hogy a szemben álló inzurgensek erejéről meggyőződjék, néhány vadászszal Gornye-Ledenicze elé vonult, és egy Gornye-Ledenicze mögött fekvő halmon megpillantott egy inzurgens bandát. Az eszközölt kémszemle után elrendelte a visszavonulást. Midőn az utolsó katona akart viszszamenni, egy vadász Csehországból eme nagyon világosan értett szavakat hallotta: »Ne lőjjetek a katonákra, hanem arra, a ki őket vezeti.« — Erre az inzurgensek Szathmáryra lőttek, megsebesítették és hegynek lefelé futottak, hogy megöljék. A négy derék vadász, a kik ezt észrevették, vitézül védelmezték tisztjüket, megöltek két inzurgenst, a kik már rája vetették magukat és visszahozták Szathmáryt Dolnye-Ledeniczébe. — Aczár hir szerint le akar köszönni. A »St. James Gazette« kölni levelezője ugyanis fentartás mellett jelenti, hogy a czár hir szerint elhatározta, hogy, ha az orosz viszonyok teljesen meg nem változnak, azonnal leköszön legidősb fia javára, mire a császári ház három tagjából álló régensség neveztetnék ki. A szentpétervári »Herold« táviratilag jelzett kommuniquéja a Skobelew-ügyről így hangzik: »Biztosíthatjuk, hogy gondoskodva van róla, hogy ezentúl soha többé se fogja magának egy magas államtisztviselő megengedni, hogy — amint történt — saját szakállára csináljon magas politikát. Különben az oly sok port fölvert Skobelew-ügyet politikailag teljesen elintézettnek tartjuk. Aggodalmas kedélyekre nézve még hozzá tehetjük, hogy kormányunk az általa mindig követett politikát, a békés és baráti viszonyok fentartását Németországgal és Ausztria-Magyarországgal, úgyszintén belső viszonyaink egészséges fejlődéséről való folytonos gondoskodást, zavartalanul fenn fogja tartani. Abban az örvendetes helyzetben vagyunk, hogy minden ellenkező föltevést és gyanítást minden tekintetben alaptalannak nevezhetünk. E hiteles közleményünk, melyért teljesen és egészen helyt állunk, hihetőleg nagy szomszédbirodalmaink sajtóját is arra fogja indítani, hogy megszüntesse az ellenségeskedő és sértő hangot Oroszország ellen, és ne vádolja kormányunkat tovább bármily chauvinista szándék..U-al, és ne terjessze továbbra azt a nézetet, hogy az exczentrikus politikai nézetekben, melyeket Skobelev úr lehetőleg tapintatlanul hangoztatott, kormányunk bármily tekintetben osztozik vagy azokat helyesli.« Apróságok. Nem látja az olvasó, hogy a szélsőbal, e valaha kizárólag s nem is jogosulatlanul elvi pártnak hívott parlamenti párt, napról-napra jobban beleéli magát bizonyos irányzatba, amelyre ők azt mondanák, ha másban látnák, hogy köpenyegforgatás, melyet azonban én nem nevezek egyébnek, mint az opportunizmus politikája elfogadásának, csakhogy nem azon opportunitás politikájáénak, mely a helyzet és körülmények, hanem azon opportunitás politikájáénak, mely népszerűség exigentiáival számit s azokhoz alkalmazkodik tüskénbokron ? Természetes azonban, hogy az opportunitás eme politikájának űzéséhez is megkivántatik a tapintat, a mérték, a számítani tudás; s micsoda, hogy azok, kik állandóan gúnyolták azokat, kik a politikában tapintatról, mértékről és számítani tudásról beszéltek, e téren elvetik a sulykot, amikor egy vagy más irányban a közvélemény szája íze kedvéért valamely álláspontba belelovalják magukat, nem tudnak ott megállani, ahol ez a közvéleménynek tetszetős lenne, hanem népszerűséghajhászó mániájukban eljutnak oly túlságba, hogy a közvéleményt és az ő föllépésük eme konsequentiái győzik meg a saját maga elfoglalta álláspont helytelenségéről is. A politikai hangulatfejlődés megfigyelőire a közvélemény áramlataival való eme kaczérkodás jellemző ténye gyanánt hat a fordulat, mely a szófiák egykori életre-halálra való dicsőítőit, s azokat kik örömüket fejezték ki, hogy a bosnyák foglaláskor egy-egy fanatikus mohamedán csapat saját hazájuk hadserege ellen részleges előnyöket tudott kivívni, nagy hirtelen a Ljubibraticsok politikai czéljainak — öntudatos vagy öntudatlan — előmozdítóivá varázsolja, s a panszlavismus bosnyák és herczegorci előcsatárait ép úgy »a népszabadság s a hazához való ragaszkodás« főnként bajnokaivá teszi meg, mint annak idején a törököket. Aki be nem látja, hogy a politikai szélkakaskodás legagyafúrtabb állásváltoztatásaiban sem rejthetik annyi (ők azt mondanák: politikai immoralitás, én csak annyit mondok) magas a komikum, mint abban, hogy ugyanaz a politikai irány, mely öt év előtt Abdul Kerimnek, a szerb faj halálig irtása vitéz képviselőjének diszkardot vitt Konstantinápolyig, ma Lyuhibraticsnak, a szerb illúziók egyik legveszedelmesb képviselőjének szolgál hangvezetőül Európa felé, aki, mondom, ebben meg nem találja a legfontosabb életérdekek felfogása körül való — hogy is nevezi csak Csanády Sándor — politikai hitehagyottságot, annak én hiába magyaráznám, a dolgot, mert azon szerencsétlenek közé tartozik, akik nem látnak, ámbár szemeik vannak, s nem hallanak, ámbár fülek — vannak. * * * De hát mi vezethette a »vaskövetkezetesség« pártját, mely hajdan úgy szerette a szerbeket, hogy agyonnyomatásuk állítólagos megakadályozásáért hazaárulónak kiáltott ki Andrássytól kezdve Tisza Kálmánon át a képviselőház tagjai névsorán a Zs betű legutolsó rubrikájába beírt kormánypárti képviselőig s mindenkit, aki az akkori kormányban részt vett, vagy azt menten megbuktatni nem segített — mi vezethette a vaskövetkezeteség eme pártját mostani ömlengéseiben a délszlávok szabadsági törekvései, s Miletics és Lyubribratics politikai ideái iránt ? A népszerűséghajhászás ? Ha azt mondanám, hogy az, meg vagyok győződve, hogy olvasóim gondolkodóbb része fejcsóválással fogadná mondásomat : »hiszen ez szörnyű népszerűtlen dolog inkább.« — Csakhogy hiszen népszerűséget hajhászni nem is mindig annyi, mint népszerűséget jól hajhászni, s ép az az, amire e soraim elején reá utaltam, hogy a túlzás eme hősei aközvélemény áramlata kedvéért elkövetett fordulataikban is oly tartózkodás nélkül valók, annyira tapintatot nem ismerők s oly messze mennek, hogy — a közmondások nyelvén szólva — a mosdóval kiöntik a gyereket s a fától nem látják meg az erdőt. Hát igenis, népszerű, hálás, kellemes dolognak tetszhetett a publikum rövidlátó része előtt a mostani bosnyák és herczegorci lázadás alkalmából a kormány szidalmazása. A rövidlátók előtt, mondom, mert a komolyan gondolkozó politikus előtt az, hogy e délszláv, sőt pánszláv mozgalom ott, ámbár mi erős hadsereggel ott vagyunk, mégis kitört, csak egygyel több bizonyíték arra, mennyire szükséges, hogy ott legyünk. Példát idézve, ha — teszem Alsace és Lorrain »hegyvölgyes és a nagy német birodalommal nem homogén nemzetiségű« vidékein egy szép nap (főleg Németország külügyi komplikáltatására kilátást nyújtó helyzet kezdetén) egy ilyenforma — s ott igazabban úgy nevezhető — »szabadságharcz« találna kitörni: várjon a német hazafiak előtt a német kormány »kalandos politikájának« szidalmazására szolgálna-e ürügyül s nem inkább alkalmas az elővigyázatos politika ama tényének méltatására, mely a közvetetlen hatalmi körbe bevont, egy még ott is nehezen megfékezhetőnek bizonyuló, azon kívül állva pedig teljesen kiszámíthatatlan veszedelmességű tényezőt ? — De hát nem mindenki köteles arra, hogy a történeti fejleményeket a maguk összefüggésében méltassa s bizony mi tagadás benne hazaszerte még mindig sokan vannak, a kik úgy okoskodnak, hogy ez a Bosznia voltaképen egy kabát, a melynek vattázott béllésébe égő taplót dugott a muszka, s meg vannak győződve, hogy ennek a kabátnak a meggyulladása csak azért érdekel benünket, mert Andrássy és Tisza tanácsára belé bújtunk, belégombolkoztunk, s most nem tudjukúgy legalább, hogy pőre vagy legalább derangelit állapotba ne jussunk a világ szemei előtt — levetni. Az ily szabású gondolkodók előtt, akik feledik, hogy egy szomszédos nagy földterület, melynek népe hazánk vele szomszédos területeivel faj és vérrokonságban van, evoluczióiban ránk nézve nem kevésbé, sőt sokkal jobban veszedelmes, ha közvetetlen beavatkozásunk ügyeibe nincs, mint hogy ha van, — az ily szabású gondolkodók előtt nagyon tetszetős dolog volt »az uj pénz és véráldozat« szidalmazása, amit a bosnyák föld elnyel.« S a szélsőbal kapott is rajta. Csak hogy mi történt vele ? Az, hogy — rendes szokása szerint — sokat markolt s keveset fogott, és hires és emlékezetes politikai érzékével fölfedezte azt a bölcseség kövét, mely a magyar ellenzéket a szláv »politikai eszmék« szószólójakép szerepelteti. Következetesség, a bosnyák foglalás ellenzésétől s mostani szidásától kezdve eddig a lépésig tagadhatatlanul van ebben a magatartásban. Csakhogy eltéveszti a czélt, mert kiinduló pontja, mint említem, a közvélemény bizonyos olcsón megnyerhető rétegeinek való hízelgés volt, s most — ezelőtt is feltáratván a szükségszerű konsequentia, amelyhez bizonyos álláspontok vezetnek — még ezek előtt is veszti hitelét az egyedül való hazafiaskodás azon kiváltságok iránya, mely tegnap a török, ma a rácz, holnap az oláh érdekében — meri összehazaárulózni a magyar politika nemzeti képviselőinek egy sikert a más után felmutató s a jövő számára nagyszabásúig dolgozó működését. * * * No de legyünk nyugodtak, a szélsőbali politika, mely megtagadta Abdul Kerimet, ha érzi, hogy olyan a politikai időjárás, meg fogja tagadni Lyubibraticsot is. Sőt már meg is tagadta. Hétfői számában az »Egyetértés« nagy bölcseséggel kisüti, hogy az ő álláspontja is az, hogy »le kell verni a lázadást,és amennyiben Lyubibraticsé bizonyosan nem ez, quod erat demonstrandum, mint az, hogy laptársunk és illustris munkatársa közt nincs semmi véleményazonosság. Tisztelt laptársunk csak egy csekélységről feledkezik meg; arról, hogy arra a czélra — amit most föltétlenül elérendőnek mond — a lázadás leverésére pártja egyetlen krajczárt sem szavazott meg. Azt hisszük tehát, hogy van jogunk azt tenni fel, hogy az ily plátói óhajok a lázadás leverésére a költségmegtagadás tényével szemben nem sokat érő bizonyítékok s nem egyebek olcsó meghátrálásnál a valódi intencziók korai, elszóláson alapuló, de felsüléssel járt elárulása után. Mert annyi igaz, hogy a szélsőbalnak, ha akarja s kedve van rá, jogában s módjában áll ma megtagadói Lyubibraticsért Abdul Kerimet s holnap Abdul Kerimért Lyubibraticsot, valakit azonban, ha élete gyökerét alá nem akarja ásni, nem igen van módjában megtagadni: Kossuth Lajost. S hogy a Kossuth neve képviselte újabb politikának a délszláv »szabadságtörekvések« ebédelgetése sokkal jobban megfelel, mint az előbbi turkophil politika, azt csak az nem tudta, ki nem olvasta először magának Kossuthnak iratait, másodszor nem hallott bizonyos