A Honvéd, 1867 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1867-08-05 / 1. szám

T­Á­R­C­Z­A. Komárom várának ostrom alóli felszabadítása 1840-ben. Egy hadjáratnak szerencsés kimenetele közönségesen a fővezér képességétől függ, valamint minden az ellenség felett kivivott előny egyetlen egy hiba által semmivé válhatik. Tanuságdús példát nyújt nékünk erre Komárom várnak 1849-ben Görgei általi felszabadítása, mely eset egyúttal bizonyítja, hogy Görgei rész stratéga volt és a magyar hadseregnél a jó vezérkar is hiányzott. Figyelemre méltó jelenség ez, hogy a két egymással szemközt álló hadvezérek Windischgrätz és Görgei ugyanegy hibát követtek el, csak hogy az utóbbinak hibája megróvhatóbb, mivel Windischgrätz az első volt ki e hibát elkövette, és ez Görgeinek tanulságul szolgálhatott volna későbbi támadó működésénél. Midőn Windischgrätz összes harczerejét Bécsnél concentrálta a végett, hogy a Parndorftól Nagyszombatig terjedő magyar sereg ellen támadólag felléphessen, működése czélpontjául az ország fővárosát Buda-Pestet tűzte ki, és sikerült is nekie a magyar hadsereget az egész vonalon visszavonulásra kényszeríteni, és Pestet lényegesebb csata­vívás nélkül elérni, mivel ő ezen czél felé öszpontosultan nyomult előre.­­ A­mint azonban itten a magyar sereg két felé oszlott, és az osztrák sereg is egymástól eltérő irányokban kezdett működni, Win­dischgrätz azon hibába esett, mely később az orosz interventiót tette szük­ségessé. Épen így járt el Görgei is, midőn a Branyicskónál nyert csata után működésében támadóvá vált és czélpontul Komárom várát tűzte ki.­­ A­mig ezen pont felé öszpontosultan működött, sikerült neki e győzelmet győzelemre aratni és végre Komáromot az ostrom alól felmenteni. Midőn azonban az osztrák sereg ezentúl különböző részekre osz­lott és Görgei is seregeit elágazólag határozta működtetni, elkövette azon hibát, mely a világosi gyászeseményeket vonta maga után. Megkísértem ezen állításomat közelebbről okadatolni. A nagysarlói csata után az osztrák sereg öt össze nem függő had­testre oszlott, u. m.: 1) Hentzi 5000 emberrel Buda várában maradott. 2) Jellasich 30,000 emberrel délfelé vonult s a titeli erős állást elfoglalta. 3) Schlick 8000 emberrel a Duna jobb partján Budáról felfelé vonult a végből, hogy 4) Simonichnak 12,000-nyi Komárom várát ostromló seregével egyesüljön, s végre 5) Wohlgemuth 24,000 embernyi seregével a nagysarlói vereség után tökéletes visszavonulásban Pozsony felé iparkodott. Kétségen kivül áll, s ha csak egy pillantást vetünk a földabroszra meg fogunk győződni, miszerint egy sereg működési tere — midőn Komáromból Bécsbe akar jutni — a Duna jobb partján kínálkozik, és ha Görgeinek szándéka volt öszpontosultan Bécs felé nyomulni, akkor seregének a Duna jobb partjára való átszállítása mellőzhetetlen fölté­tel vola; ezzel azonban ne legyen az mondva, mintha egy a Duna bal partján álló seregnek okvetlenül Komáromnál kellessék annak jobb partjára átszállani. Az osztrák sereg kétségbe­esett helyzete fölöslegessé tett minden komolyabb elővigyázatot, a győzelmes magyar sereg előhaladását ille­tőleg, és Komáromhoz jutva, a magyar hadvezérnek két terv között kelle választania, u. m.: Wohlgemuthnak Nagy-Sarlónál megvert és szétbomlott seregét erélyesen üldözni, nagyrészben elfogni, és ezen 24.000 ember megsem­­misítésével Simonichot arra kényszeríteni, hogy kettőztetett sietséggel ostromló seregével Bécs felé vonuljon, ha csak nem akarja magát kitenni azon veszélynek, hogy onnan elzáratik, mihelyt Görgei seregét Pozsony és Esztergom között, nem pedig Komáromnál szállítja át a Duna jobb partjára. A második terv — melyet Görgei foganatosított — abból állott, hogy Komáromnál 48 óra alatt hidat vezessen a Dunán, Simonichot elűzze és egyesülését Schlickkel meghiúsítsa, mely utolsó esetben ez vagy fegyverét letenni, vagy pedig veszélyes utakon Styrián keresztül menekülni lett volna kénytelen. Hogy ezen két terv közül melyik lett volna a jobbik, könnyű most meghatározni. Schlicknek egyesülése Simonichal meg nem akadályoztatott, mert tudva lévő dolog, hogy Schlick még a csata folyama alatt megérkezett és Simonichal egyesült; továbbá Wohlgemuthnak is sikerült, szétvert csapatait Pozsony alatt összeszedni. Mind­a mellett a győzelmes magyar hadseregnek előre nyomulása akadályt nem szenvedett volna, ha Görgei nem ismétli a Windischgrätz hibáját, de erejét szétfarácsolva elágazólag Buda alá siet, hanem egész hadseregével a legközelebb előtte álló pontra rohan, mely akkoriban csak Bécs lehetett. Mennyivel előnyösebb lett volna tehát az első terv kivitele, főleg azért, hogy Görgei a Wohlgemuth elüldözése után a Dunán feljebb, például Pozsonynál átkelve, onnan többé nem fordul vissza Budának akkor, midőn már Bécs kapui alatt áll. Hauser Károly, honvéd alezredes. А щ у á § z и a i» о к. *) Október 4., 5., 6. 1849. (Töredék egy honvéd naplójából.) Pest, július 3-án 1861. Ha ezen napokra visszagondolok, még most is megújulni érzem azon vihart, melyet akkorában a borzalom és félelem, a bosszú és iszony vegyüléke keltett szivemben. Október 4-én többen valánk foglyokul jelen az aradi vár kávé­csarnokában; némelyek a tekeasztal körül törték a súlyos perczeket, mig mások kávé mellett csevegtek, midőn egy osztrák törzstiszt közénk toppanva elkiáltá magát: Uraim! üdvözlöm önöket! Az amnestiának nem kell többé lőni, mert már itt van­. Magam, saját szemeimmel láttam és olvastam azt imént a törzs-hadbirónál. Holnap vagy holnapután közzé lesz téve. A térítvények kiállítása igénybe vehet még ugyan egy pár napot s önök hazamehetnek. Örvendek, hogy első lehettem önöknek ezen örömhírt meghozni. Elgondolható, hogy egy ily határozottsággal előadott hír csak a legörömdúsabb meglepetést és vidorságot szült, a­mire mi azonnal sánczlakainkba siettünk az örvendetes hírt többi fogoly­társainkkal közleni. De az öröm nem soká tartott, helyet kell, hogy adjon újból az ellenkező érzeteknek: a kétség és borzalomnak. Mi­közben az amnestia örömhíre köztudomásúvá lett, jó egy má­sik fogolytársunk a kazamatába­n kiált: Csend! Egy sajátságos ese­ményt kell, hogy elmondjak. „Halljuk!“ „Halljuk!“ hangzott minden­felől. Mindenikünk az amnestia hírét vélte más forrás után hallhatni. Azonban társunk igy szólt: Az imént többen valánk a „Gráná­tosához czimzett bérházban, s belép egy új vendég tisztességesen öltözve, tiszti sapkával fején, s helyet foglal asztalunknál; a társaság zavartalanul folytatja beszélgetését, mialatt egyikünknek, ki épen ki­menőben vala, a vendéglős valamit a fülébe súg. Bajtársunk visszajő, ismét leül s valamit a szomszédjának súg, ez tovább súgja, s igy a vendéglős szavai csakhamar körüljárák az asztalt s tudomásunkra jutott, hogy a körünkben helyett foglaló tiszti sapkás egyén a temesvári bakó. Keblünk fellázadása egy perez műve volt, s belőle a düh és harag törött ki. „Ön a temesvári bakó! hogyan merészel ön közénk, magyar tisztek s politikai egyének közé tolakodni?“ s a bakó minden további tétovázás nélkül kidobatott. E történet vérfagyasztó jelentősége a törzstiszttől hallott amnestia híre által enyhítve komoly valójához illő figyelmet nem ébresztett, s mi egész halmaz kibeszélést és vigaszt hittünk találni abban, hogy hiszen a temesvári bakó itt lehet sok mindenféle okoknál fogva a­nélkül, hogy valami rendkívüli dolog végrehajtására legyen iderendelve. A­mint azonban a fogdászok estek­ körútjuk alkalmával a kaza­­matákban elmondák, hogy a tábornokok felett holnap reggel 9 órakor fog az ítélet, felolvastatni, minden további reményünk enyészni kezdett, s borzalom fogta el mindnyájunk keblét. Jött az éj, egy hosszú, nyugta­lan, álomtalan éj­ s még reggel is találkozott több fogolytársunk, kik a múlt és jövő eseményei felett bölcselkedve az osztrák őrnagy által ho­zott «amnestia hirével kecsegtették magukat, s hiszékenységükben a bakó jelenlétét inkább véletlenségnek mint baljóslatú rendeletnek ipar­kodtak tulajdonitani. Azonban eljött október 5-re. Korán reggel mindenki talpon volt gyötrelmes türelmetlenséggel várva a rejtélyes 9 órát. — A főőrség előtti tér katonákkal, nézőkkel s foglyokkal volt tömve. — Elverte a kilenczet, s hadbirák és fogdászok kíséretében egy század fedezete alatt megjelentek tábornokaink. A főőrség fegyverben állott. Az ítéletek felolvastattak: Pöltenberg, Vécsey, Aulich, Török, Damjanich, Nagy­ Sándor, Laner, Leiningen és Knézich kötél, Des­­sewffy, Lázár, Schweidl és Kiss golyó általi halálra ítéltettek! Gáspár pedig 10 évi várfogságra. Halálcsend lepte meg a hallgatókat, s csakhamar lélekrázó kínos csalódás érzete fogta el azokat, kik azon édes reményben ringatták magukat, hogy az ítéletek felolvasása után a megkegyelmezés szava, a „pardon“ fog hangzani. A hadbíró kettétörte a fekete parezit s az elitéltek lábaihoz veté; a dob megperdült s elrobogá a halál vér­­fagyasztó végjelét. Tábornokaink ezután visszavezettettek s a holnapi napig kettős őrizet alatt külön-külön szobában helyeztettek el, vagyis mint mon­dani szokás, siralomházba tétettek. Gáspár **) tábornoknak, ki 10 évre ítéltetett el, e naptól kezdve olyan bánásmód jutott, mint a közönséges katonai foglyoknak. *) Nagy halottaink iránti kegyeletből a „Gyásznapok“ leirását egy szemtanú naplójából lapunk 1-fő számában kívántam közleni, s az író szavaival élve: befeje­zem a mai napot, és ha lehet, elfelejtem. Szerkesztő: a*) Azon kérdésre, hogy a 14 tábornok közöl csak Gáspár nem ítéltetett halálra, határozottan nem válaszolhatok; gyantásomban azonban aligha csalatko­zom. Gáspár ugyanis parancsnoka volt a 7-dik hadtestnek, s Bagh és Aszód alatt állott seregével, midőn Görgei az isaszegi csatát vivta. Gáspár seregének előcsapatjai Kmety ezredes alatt Gödöllő alá voltak előtolva, honnan Kmety két ízben intézett Gáspár tábornokhoz felhívást, hogy az Isaszeg alatt folyó csatát eldöntendő, a 7-ik hadtesttel előre nyomuljon. Ez által az ellenség nemcsak jobb oldalában megtámad­­­­tatott, hanem visszavonulási útjától is elzáratott volna. Gáspár azonban azzal vála­

Next