A Szív, 1957 (43. évfolyam, 1-12. szám)

1957-01-01 / 1. szám

A SZÍV — 2 — 1957. január A­Z ÜNNEP HIVATALOS NEVE : Epifánia, az Úr megmutatkozá­­­­sa. Az embertest fátyla mögé rejtett messiási és isteni méltóságát megmutatta, kinyilvánította az Úr! Hármas megnyilvánulást ünnepel ma az Egyház. Mindegyik jelentős állomás és új kiindulópont üdvösségünk történe­tében. Első a Messiás megnyilvánulása a pogány világ előtt: csillag hirdette őt Kelet népeinek. A második megnyil­vánulás Jézus keresztelésekor történt: isteni szó hirdette Jézusról: « ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok ». Ez volt Jézus messiási beiktatása. A kánai menyegző volt a harmadik megnyilat­kozás színhelye: csodatevő, isteni hatal­mát ekkor mutatta meg először az Úr. A szentmise evangéliuma az első megnyilvánulást beszéli el. Kik voltak a mágusok ? Három mágus jelenik meg a szemünk előtt. A legendaszövő képzelet nevüket is tudja. Az evangélium nem említ se nevet, se számot. Mágus: csillagász, természet­kutató tudós, bölcs ember. Kelet népei csillag­imádó népek voltak. Látták, hogy éle­tük mennyire függ a nap járásától, a tengerek mozgása, az élet továbbadása a hold fogytától-növekvésétől. Más a csillagok állása tavasszal és más ősszel. Nem mindegy, hogy milyen csillagzat alatt vetik el a magot és milyen csillag­zat alatt születik a gyermek. A titok­zatos égi hatalmak és a számok, az égi­­mértani formák között összefüggéseket láttak. Egy személyben papok, tudósok és bölcsek voltak a mágusok, jelek értelmezői, sorsok tanácsosai és irányí­tói. Ma tudományunk messze túlhaladta az övékét, egyben azonban nem múlta fölül őket: ők az Isten titkainak, az Isten akaratának a fürkészei voltak. A csillagok csak azért érdekelték őket, mert az Isten jeleit látták bennük. — A csilla­gok ma sem változtatták meg ezt a természetüket. ..Ma is jelek: az Idő mérői és az Örökkévalóság jelképei. Ma ötméteres lencsékkel vizsgáljuk pályafutásukat, számsorokkal fejezzük ki mozgásukat. És itt megszűnik min­den kutatás. Pedig a lét­kérdés ponto­san itt kezdődik: ezek a számok valamit mondanak! De ez a nyelv már nem a tudomány nyelve; ezen a határon túl a vallás birodalma kezdődik. A technika és a tudomány nem ellen­ségei az Istennek. Isteni gondolatok megvalósítói azok,. De a technikába és a tudományba elmerülő tudósok és em­bermilliók gyakran fordítanak hátat az Isten világának és lesznek lassan-lassan az Isten ellenségei. Míg szaktudomá­nyuk szűk körű fényénél elkáprázódnak (mint az autólámpa fényébe került nyúl éjjel), vakok lesznek a dolgok mélyebb értelme iránt. Fölényes gőggel a babo­nák világába utalják az ember legmeré­szebb vállalkozását, hogy elérje az Istent, és az egész világon fordítson egyet, az Isten felé . Tudósnak talán nagy tudó­sok, de a bölcseségnek a szilánkját is hiába keressük náluk. Annyira tele van a fejük, hogy a leglényegesebb kimarad, — és végzetesen hasonlítanak az üres­­fejűekhez. Isten nélkül üres az ember. Ma ez a szellem uralkodik el rohanó világunkban, a saját fejünkben. Ma látjuk a csillagokat, de ki meri mon­dani, hogy látjuk csillagát... Miféle csillag jelent meg a bölcseknek? A Szentírás katolikus magyarázói megoszlanak. Vannak, akik egy csillag csodás megjelenéséről beszélnek: az Isten a csillagok menetrendjét egy időre megváltoztatta és egy ünnepi különjáratot ikatott be. Mások azt mondják, hogy egy üstököscsillag futott át az égen, egyike azoknak, melyek soha többet vissza nem térnek. Egyesek szerint két csillag, — Szaturnusz és Ju­piter — rendes pályafutását folytatva, Krisztus Urunk születése után május 20-án, majd még egyszer okt. 17-én egymás közelébe került az égen. Ez a rendkívülien ritka alakzat a csillagjárás értelmezésének keleti szabályai szerint rendkívüli ember születését hirdette. A csillag járása Izrael földje felé muta­tott. A bölcsek visszaemlékeztek ősi, szent jövendölésekre: valamikor réges­­régen Messiást ígért az Isten... Ki ez az Isten-küldötte király, hogy aranyat ajánljak neki népem nevében— kérdezte az egyik bölcs, és útnak indult. Ki ez az Isten-küldte ember, a siralom­völgy új lakója, a Fájdalmak Férfia, a szenvedés hőse, — kérdezte a másik és keserű mirrhát készített, temetésére. Ki ez az újszülött, — kérdezte a harma­dik, csak Isten lehet... Talán sokisten­­hívő volt ez a mágus, de mindenesetre mélyen vallásos ember. Félő tisztelettel és örömmel gondolt az újszülöttre, és tömjént véve ajándékul, elindult megta­lálására. Az Isten hívta őket: ők elhagynak mindent és nekivágnak az útnak. Ide­gen földön, sivatagon át... Csak azért, hogy hódolatukat bemutassák és aján­dékaikat átadják Annak, aki az Úr nevében jön. Az Isten tévedéseiket, kezdetleges tudományukat, egyszerű vallásukat használta föl a maga megismertetésére és kinyilatkoztatására. (Az emberiség val­lási gyermekkorában az Isten nem szól­hatott hozzánk másképp, mint gyer­mekkorunk nyelvén.) De sem vallásuk, sem szent életük nem vezette volna őket a Megváltó felismerésére és szere­­tetére, ha nem az Isten Lelke világosí­totta volna fel őket és ha ők nem adták volna át magukat teljesen az isteni fénynek. A Csillag hívása és a választott nép Heródes lelkében gyötrő emlékeket, kínzó gondokat, vad szenvedélyeket ébreszt a puszta hír. A « zsidók királya » messiási cím. De ő nem vár Messiást! Neki hatalom kell! Gyilkolt, rabolt érte (feleségét, három fiát ölette meg). Ret­teg még a vetélytárs gondolatára is. Nemcsak hatalmát félti. A büntető bosszútól remeg. Azért olyan kegyetlen, mert annyira retteg. Lelkiismerete mar­ja és babonásan fél attól, hogy valaki is hangosan említse a bűnét; inkább beléje fojtja a szót, örökre. A Messiás holléte csak ezért érdekli; az írástudók tudo­mányától ezért kér tanácsot. A papok és az írástudók jól tudják, hol kell a Megváltót keresni. De tudá­suk terméketlen, nem fakad belőle tett­­es marad minden a régiben... — Az igazság erjesztő, felszabadító, nemesítő erejét unalmas közhellyé laposítják. Az igazság eszük dísze csak­­nem gerincük és izmuk. Jeruzsálem népe fölfigyel egy pilla­natra. Ezernyi szív őszintén vágyta az Urat. De a jóhírből csak az érdekesség, a szenzáció izgatja, nem az igazság. Har­madnapra minden hír megszokottá lesz és unalmassá válik. A tömeg az órának él és hamar felejt... Jaj a népnek, amely csak tömeg! mely csak kenyérosztó királyt, győztes bosszúállót és nem erkölcsi megváltót keres! És mit ér a szervezettség, ez a társadalmi csontváz, ha nem éltetett a közös erkölcsi ideál? Az egyetlen Szabaditól a csillag fénye mutatja a hívő és tiszta szíveknek. ★ A bölcsek a Bölcseket követik. Ara­nyat, tömjént és mirrhát áldoznak az Úrnak: anyagi javaikat és testük erőit az Úr rendelkezésére bocsátják;—ér­telmüket és akaratukat nem engedik beleragadni a földbe, és a munkát is imaként emelik az ég felé; — sőt, vállal­koznak a szenvedés- és sors­közösségre is a világ Megváltójával. EVANGÉLIUM - MAGYARÁZAT Január 6. — Vízkereszt A NAPKELETI BÖLCSEK Amikor Jézus a júdeai Betlehemben megszületett, Heródes király­­ napjaiban bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és érdeklődtek : « Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk neki. » Ennek hallatára Heródes király megriadt, és vele egész Jeruzsálem. Összehívta az összes főpapokat és a nép írástudóit és tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie. Azok azt válaszolták : « A judeai Betlehemben, mert így jövendölte a próféta : Te Betlehem, Júda földje, éppen nem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert belőled származik majd a vezér, aki népemet, Izraelt kormányozza. » Erre Heródes titkon hivatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag föltünésének idejét. Majd ezekkel a szavakkal küldte őket Betlehembe : « Menjetek, tudakozódjatok pontosan a gyermek felől. Ha megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki. » Azok, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, melyet napkeleten láttak, előttük haladt, amíg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amint meglátták a csillagot, igen megörültek. A házba lépve megpillantották a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva hódoltak neki. Aztán felnyitották kincsesládájukat és ajándékot adtak neki : aranyat, tömjént és mirrhát. Miután álmukban utasítást kaptak, hogy vissza ne forduljanak Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba. Mt. 2,1-12. cA “tudományok tudománya ”: E­L-ELNÉZEM a kismacskákat. Még alig pár hetesek. Néhány nappal ezelőtt még alig tudtak lábra állni. De most már ide-oda futkosnak, egy­mást kergetik s játszanak egymással. A legérdekesebb dolog azonban tegnap történt: játék közben az egyik kismacska hirtelen hegyezni kezdte a fülét. Kis teste megnyúlt, szinte a földig lapult s úgy kúszott előre, mint a tigris, ha pré­dára bukkan valahol. Egész tegnapig nem láttam a kismacs­kákat így viselkedni. Csak tegnap kezd­ték el. Ki tanította őket erre a művé­szetre ? Az öreg macska ? Aligha, hiszen ez szelídebb volt ezekben a hetekben, mint szokása lenne. Hát akkor honnan tudják a kismacskák, hogyan s mint kell viselkedni, ha egeret látnak ? ! Benne van ez már a vériben, — mondaná erre a magyar nép. Hát igen. Csodálatos is az, hogyan minden a vérük­ben van az állatoknak. A hangya szor­galmas előrelátását és a méhecske mér­nöki képességeit már évezredek óta figyeli és csodálja az ember. Nem is szólva a halak és madarak bámulatos ösztönéről. Ki tanította az állatokat erre a nem mindennapi ügyességre és bölcse­­ségre? És ki tanítja a madarakat éne­kelni? A növényvilágban hasonló csodák­ra bukkanunk. A búzából mindig búza lesz és a körtefa még véletlenül se terem cseresznyét. A parányi magban, mit a földbe vetünk, benne van már az egész fa: törzsestül, ágastul, levelestül, virá­gostul, gyümölcsöstül. Mert még a ter­mészet is láthatatlan törvényeknek enge­delmeskedik. Ezek a törvények teszik lehetővé a tudományokat és a mi éle­tünket ! Ugyan ki adja a pici magba azt a csodálatos erőt, hogy terebélyes fává legyen, szívgyönyörködtető virágot teremjen és ízes-színes gyümölcsöt érlel­jen? Vagy ki ne hallott volna már az úgy­nevezett génekről ? Ezek a gének (Dar­winnak még csak sejtelme se volt róluk!) olyan elképzelhetetlenül aprók, hogyha össze tudnók gyűjteni valamennyit, ami az életet a földön lehetővé teszi, az mind elférne egy gyűszűben ! S mégis: a génből és társából, a kromozómából, jut a földön lévő valamennyi élő sejtbe. Ez a gén állapítja meg minden élet jellegét. Elképzelhetetlen ugyan, hogy egy gyü­­szűnyiből kétmilliárd embernek juthas­son, mégis, az, hogy jut, ma már nem kérdés. Mivel lehet ezt megmagyarázni ? Hogy néhány millió atom a legparányibb génbe zárva hogyan uralkodhatik a földön az egész élet fölött; ezt csak az alkotó szellemmel tudjuk megmagya­rázni. Ki merné ezek után azt állítani, hogy mindez a « véletlen » műve ? Próbáljuk meg egyszer abbahagyni a munkát vagy egy évre. Vájjon lesz-e magától kenyér, cipő, könyv, ház, vagy akár csak egy gombostű is? Minden alkotás föltételezi az alkotót. Aminthogy nehéz volna egy órát elképzelni az órás nélkül, úgy a világot is nehezen tudnánk megmagya­rázni Teremtő nélkül. Minél szebb, minél tökéletesebb valami, annál nehezebb annak még a gondolata is, hogy csak úgy magától lett. Már­pedig még az iskolásgyerek is tudja, hogy nincs töké­letesebb a teremtett világ csodájánál. Még mesének is rossz annak puszta föltevése is, hogy az egész világ, a benne uralkodó törvényekkel, renddel, szép­séggel, «csak úgy» lett. Tegyük föl, hogy tíz, sorszámmal ellátott pénzdara­bot teszünk a zsebünkbe és ott alaposan összerázzuk. Próbáljuk most sorrendben kihúzni a zsebünk­ből, de úgy, hogy mikor kihúztuk és megnéztük, rögtön vissza is tesszük. A valószínűség, hogy az egyes sorszámot húzzuk ki: egy aránya a tízhez. De ha arról van szó, hogy először kihúzzuk az egyest s rögtön utána a kettest, akkor már a valószí­nűség : egy a százhoz. Háromnál az arány már: egy az ezerhez. Hogy egymás után húzzuk ki az egyest, kettest, egészen a tízig, a valószínűség mindös­­­sze : egy a milliárdhoz ! Az életnek annyi lehetősége van, annyi fontos előföltétele, hogy a dolgok­nak egymáshoz való viszonyát a véletlen semmiképpen sem határozhatja meg... A TERMÉSZET TELE VAN titokzato­sabbnál titokzatosabb törvényekkel. A tudomány mindmáig nem volt képes földeríteni vagy csak lejegyezni vala­mennyit. A dolgokon elomló szépség s a minduntalan átcsillanó arány és össze­függés minden korokban csodálkozással töltötte el nemcsak a művészeket, költő­ket és szenteket, hanem még a művelet­len, barbár népeket is. Pedig a modern tudomány egyre meglepőbb fölfedezé­sekkel áll az ámuló emberiség elé. Soha nem sejtett csillagködök lesznek látha­tóvá az óriási csillagászati távcsövek lencséjén; az atomvilág félelmetesen szép titkai előtt meg egyenesen dermed­­ten áll a modern ember is. A tudósok azt állítják, hogy valami rejtélyes mozgás, fejlődés, « evolúció » megy végbe a mindenségben. A kezdet­ben csak egyszerű, kezdetleges sejtekből lassú, de kimutatható fejlődés észlelhető egyre tökéletesebb formák és életmód felé. Talán úgy van ez, mint a fa eseté­ben : a parányi magból hatalmas fa nő (s ezen senki se csodálkozik!), úgy az egész mindenségben is egyszerű sej­tekből fejlődött volna ki hosszú, hosszú évmilliók alatt a ma ismert világ teljes szépsége és pompája. Minden jel arra vall, hogy ez nem csak úgy vaktában, találomra történik, hanem egy előre jól átgondolt terv alap­ján. Mintha valami­ nagy, titokzatos és végtelenül bölcs Értelem akaratának engedelmeskedne az egész mindenség. Ez a titokzatos Valaki, már ott a terem­tés pillanatában, sőt már azt megelőzően, pontosan előre látta a fejlődés egész vonalát. Mintha ő oltotta volna bele az első sejtekbe a szükséges erőket és törvé­nyeket (mindmegannyi az ő szent aka­ratának egy-egy megnyilatkozása) és azt a biztos célszerűséget, amely lehetővé tette a fejlődésnek és kibontakozásnak éppen azt a formáját, amelyet ismerünk, és amelybe mi is bele vagyunk foglalva. Éppen ez mutatja a Teremtő végte­len bölcsességét és hatalmát, hogy elég volt neki egyszer elindítani a világ­mindenséget útjára s azóta is az általa kiszabott cél felé tart a fejlődés egész vonala. A szentírás találóan fejezi ki ezt, mikor azt mondja Istenről, hogy puszta akarat a teremtés. « Akarta és lettek. » De nemcsak lettek; úgy lettek ahogy ő akarta. Az már a tudomány dolga, hogy lassan föltárja előttünk az isteni akarat megnyilvánulásának tökéletes és csodá­latos módjait. Minél jobban ismerjük ezért a természetet, annál mélyebb be­pillantást nyerünk az Alkotó titkaiba. A MATERIALIZMUS legnagyobb hi­bája és legtudománytalanabb baklövése az, hogy a szellemet a fejlődés végére teszi, mint a fejlődés termékét. Vele kellene kezdenie ! Mert a jelenlegi tudo­mány által fölfedezett fejlődés abszur­dum, ha nem áll mögötte — azaz előtte — a Teremtő Szellem. A világmindenségben kimutatható összefüggés és egymásrautaltság teremtő Szellem létezésének egy további a bizonyítéka. S még egy figyelemreméltó dolog : egyre több bizonyítékunk van annak föltevésére, hogy az egész világ­mindenség központjában mi vagyunk. Mintha minden az ember felé tartana. A tudomány előbb-utóbb el fog jutni a fölfedezéshez : az ember nélkül nincs értelme a teremtésnek ! Egyedül az ember képes számot adni magának arról, hogy mi is történik tulajdonképpen a nagy mindenségben... Egy megcáfolhatatlan bizonyosság van a természet rendjében : t. i. hogy semmit sem öncél, semmi sincs önma­gáért. Éppen ezért aki megáll a dolgok­nál, az erőszakot követ el a valóságon és ellensége a teremtményeknek maguk­nak. Mert a dolgok végső értelme éppen az, hogy tovább utalnak önmaguknál. Ilyen értelemben a teremtett világ a legjobb tanítómester, mivel könyörte­lenül Arra utal, aki bizonyságul rendel­te őt a mi számunkra. S ez a dolgok végső rendeltetése : bizonyságot tenni. Arról, Aki nem olyan, mint a véges valóság. S így az egész mindenség egyet­­em­ nagy, néma vallomás... Az egész világ csak vallomás

Next