A Szív, 2014 (100. évfolyam, 2-12. szám)
2014-02-01 / 2. szám
Én édes jó Istenem! Bizony, én már nagyon öreg lettem. Emlékszem, hogy régen milyen jól tudtam Rólad nagyokat elmélkedni, szép gondolatokat szövögetni. Most pedig mindjárt elálmosodom, amikor hozzád imádkozni próbálok. Nem is szerkesztek én már magamnak szép gondolatokat, hanem csak mondogatom magamban: „Hiszek Benned, én Istenem, és bízom a Te nagy irgalmadban.” Meg aztán azt kérem, hogy a te örömöd lángja mindig ott pislákoljon bennem, hiszen Te végtelen vagy, és ezért az a szeretet, amellyel engem szeretsz, szintén végtelen. Ez aztán nagyon örvendetes dolog, mert én is, mint mindenki, „szeretném, hogyha szeretnének, / S lennék valakié”. A végtelennek nem lehet a végére érni, és ezért remélem, hogy ez az öröm sem fog kifogyni sohasem. Néha megjelenik a szobámban egy icipici bogárka. Nem tudom, hogy tartósan hol rejtőzködik, de egyszer csak azt látom, hogy ott repül el a szemem előtt. Dehogy bántom! Örülök, hogy meglátogat. Azért örülök, mert az jut eszembe, hogy Te, Istenem, még az ilyen icipici bogarat is ismered, és örülsz annak, hogy él és röpdös. Hiszen Te rólad írja a Biblia, hogy „az élet barátja” vagy. Ha pedig az icipici kis bogár életének örülsz, akkor örülsz az én életemnek is. Bár végtelenségedhez viszonyítva még a legkisebb bogárnál is végtelenül kisebb vagyok. Minthogy azonban végtelenül „szeretsz mindent, amit alkottál”, megnyugszom karjaid ölelésében. Nemeshegyi Péter SJ