A Toll, 1937 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1937-01-25 / 1. szám
Nagy újságíró volt, a legnagyobbak közül való, a munka mennyiségével és értékével mérve. Érdeklődési területe: az intellektus végtelen világbirodalmavolt, amelynek minden zugában otthon volt, földjét megművelte, kultúráját kiépítette, eseményeit számon tartotta, lakóit személyesen ismerte. Polihisztor volt, élő lexikon, akinek csak önmagában kellett lapozni, bármiről volt szó: színházról, képzőművészetről, zenéről, tudományról, közgazdaságról, bel- és külpolitikáról, geológiáról, csillagászatról ... és ami még emlékezőtehetségéhez, tudásához, tájékozottságához kellett: kritika és világnézet, kommentáló készség és közlési vágy, — ez mindig kéznél volt nála, abban a pillanatban reagáló biztonsággal, töprengést nem ismerő határozottsággal és mindig csak a lap terjedelmével korlátozott méretekben. Munkabírása és munkaakarata nem ismert határt. Ha egy szép napon a szerkesztőség bármilyen okból leáll, Feleky egymaga megírta, összeállította, kiszedette, betördelte volna az egész lapot. Mert a munka volt az élete. A betegsége is ez volt: a munka. Minden orvosi vélemény ellenére merem állítani, hogy halálát is ez okozta: a munka, a szakadatlan tevékenység, mely felőrölte testi ellenállóképességét. A test és a szellem szabadságharcában a test elbukott és estében magával rántotta a szellemet is. Ez volt Feleky Géza tragédiája: a porhüvely bosszúja az ellene elkövetett szellemi visszaélésekért. Ez a kettősség, ez az örökös harc önmagában, amellyel magánéletében a szellem mindig legyőzte a testet és közéletében az eszme mindig legyűrte a röghöz kötöttséget, ez a belső birkózás, mely jellemét kiformálta és rettenthetetlen hősként állította az intellektuális Magyarország harci élére, végül is ledöntötte fizikumát a várfokról, akkor, amikor szelleme még harcra tüzelve száguldott az igazság lobogójával. Szellemi egocentrikusságában Feleky Géza sohasem számított ezzel a lehetőséggel. Azt mondják róla, hogy bátor volt, mindenki között ő volt a legbátrabb magyar újságíró. Az volt. A „bátorság” jelzőt azonban sem polgári, sem katonai értelemben nem lehet rá alkalmazni. Az ő bátorsága nem volt haláltmegvető virtuskodás vagy életet kockáztató vitézi cselekedet, hanem a szellemi bajvívó testet fumigáló kiállása. Ez sem volt tudatos nála. A harcban, amelyet igazáért folytatott, a leghevesebb szellemi támadásai közben sem keresett testi védelmet vagy akár csak testi biztosítékot. Egyszerűen nem gondolt a testére, nem törődött azzal. Legföljebb mellvédnek használta, homokzsáknak, amelylyel szellemi pozícióját megerősíthette. Zavaros időkben * *