Aetas, 2002 (17. évfolyam)
2-3. szám - FIGYELŐ - A történelem elbeszélése. Történeti szövegek narrativista értelmezése a „nyelvi fordulat” után (Narratívák 4. A történelem poétikája. Szerk. és vál.: Thomka Beáta) Szeberényi Gábor
és história téves párhuzamba állításából fakad, mivel az irodalmi fikciókkal ellentétben a történetírás referenciája egy szövegen kívüli tárgy, ti. „a valós múlt", még ha az csupán a rá vonatkozó „szövegeken" keresztül ismerhető is meg. Ugyanakkor ez a megismerési tevékenység (a „történelemcsinálás") interszubjektív jellegű, nyilvános vizsgálat és vita tárgyát képezi - szemben az „iroda-lomcsinálással". (142.) Ezért a White-i megközelítésnél adekvátabb, a történészi gyakorlatnak jobban megfelelő, a kutatásra és az elbeszélésre egyaránt tekintettel lévő elemzési módszerre van szükség. Frank Ankersmit újabb tanulmánya (Nyelv és történeti tapasztalat) jól mutatja azt az elmozdulást, ami saját korábbi - előbb Lorenz által elemzett, illetve korábbi szövege révén a jelen kötetben is reprezentált - nézeteihez képest is új irányt jelenthet a narrativista történetfilozófiában. Ennek középpontjában a múlt valósága és reprezentációja közti összefüggés újragondolását célzó törekvése áll, amiben a holland filozófus a történelmi tapasztalat fogalmára támaszkodik. 10 Itt közölt cikke ennek a némileg hermeneutikai felhangokkal teli - a nyelv-világ-tapasztalat gadameri egymásrautaltságára építő - koncepciónak a keretébe illeszkedik: „két kísérleten", Johan Huizinga és Hayden White rendszerén keresztül elemzi, „hogyan hidalható át a szakadék az önmagában vett, megtapasztalt múlt és a történész nyelve között" (171.), azaz „hogyan foglalható szavakba a történelmi tapasztalat". A két neves szerző elméleti fejtegetéseinek áttekintése után Ankersmit arra a - tőle némiképp meglepő - következtetésre jut, hogy a történettudomány empirikus tudomány, de nem csupán (illetve nem elsősorban) azért, mert hátrahagyott adatokkal foglalkozik, hanem a nyelvvel való állandó kísérletezése okán is. Sőt, tulajdonképpen a történetírás egész történetét ez a nyelvvel folytatott kísérletezés jelenti, mely a történelmi tapasztalat „hű" ábrázolásának elérhetetlen, de kulturálisan releváns eszményét tűzi maga elé.11 Reinhart Koselleck, a fogalomtörténeti iskola (Begriffsgeschichte) egyik alapszerzője, a történelmi tapasztalat időbeli dimenzióinak működését elemzi. (A német történész tanulmánya [Történelem, történetek és formális időstruktúrák] a régebbi szövegek közé tartozik, ugyanakkor megjelenése mindenképpen hiánypótló, lévén legfontosabb írásait tartalmazó, Vergangene Zukunft című kötetével - melyben e tanulmány is szerepel - mai napig adós a magyar könyvkiadás.) A szerző kiindulópontja szerint a történettudománynak elméletileg számot kell vetnie azzal, hogy a múltbeli és jelenbeli tapasztalatok egyaránt relevánsak számára. Az újkortól fogva ugyanis a történelem önmaga szubjektumává vált, mivel modern fogalma a múlt esemény-összefüggéseit és a róluk szóló, jelen idejű tudást is magában foglalja: a végtelen számú, elbeszélhető „történelmeket" éppúgy, mint az univerzális históriát. A modern történelem-fogalom újkori megszületése előtti időstruktúrák vizsgálatával Koselleck arra mutat rá, „hogy sok olyan területet, melyet ma eredeti történeti tematikaként határozunk meg, korábban más premisszák felől vettek tekintetbe anélkül, hogy a »történelmet« megismerésük tárgyaként feltárták volna". (26-27.) Az antik görög, a zsidó-keresztény, illetve a Bossuet-nél megtalálható időfelfogás által tükrözött történetiség-koncepció elemzésével arra a következtetésre jut, hogy ezek egyaránt tartalmaztak sajátosan történeti ismereteket, de csalás azért, mert nem éltek a történelem totális fogalmával: „bár fölfedezték azt, amit mi ma történelemnek nevezünk, ámde sohasem magyarázták a történelmet a történelemből". (34.) A totalitásként felfogott történelem ekként sajátosan újkori „talál 10 Erre lásd: Thomka Beáta: Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák. Budapest, 2001. (a továbbiakban: Thomka) 201-202. „Ha a történészek abbahagynak egy olyan nyelven folytatott beszédet, amely minden civilizált embertársuk számára érthető, azzal semmibe veszik kulturális kötelességüket és felelősségüket. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy csak egyetlen kifejezési stílus létezik számukra. Ami a történészek kulturális felelősségét illeti, helyzetük e tekintetben a regényírók[é]hoz hasonlatos..." (182.)