Aetas, 2012 (27. évfolyam)
2012 / 3. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Erős Vilmos: Az angol történetírás a huszadik században
Az angol történetírás a huszadik században Elmélet és módszer hogy az elsődleges források szigorú kritikája elég az objektív, megbízható ismeretekhez (Elton, G. Himmelfarb és mások). A történészek egy másik csoportja az ún. konstrukcionista csoport (Annales-iskola, Trevor Roper, N. Elias), amely elméletközpontú, modelleket alkalmaz, és a szociológiai módszerekkel a természettudományokhoz közelítené a történelmet. Munslow szimpátiája - úgy tűnik - leginkább a dekonstrukcionista történészeké (N. Z. Davis, R. Darnton, P. Burke, S. Lindquist, Walter Benjamin), akik Foucault és Hayden White nyomán tagadják a történelem tudományos voltát és a nagy narratívákat, s kifejezetten vallják annak irodalmias, fiktív, a valóságot alulról megközelítő jellegét. Munslow újabban felállított egy negyedik, magyar nyelvre nehezen lefordítható nevű kategóriát (endist), amelyhez tartozó történészek (K. Jenkins) a dekonstrukcionista irány leginkább radikális konzekvenciáit vonják le, s mélységesen szkeptikusak a professzió és ennek jövője iránt.56 Mindezek konkrét lecsapódása az angol történetírásban is például a film, illetve irodalom és történelem (általában a történelem képi ábrázolása) szorosabb viszonyának vizsgálata, a populáris és vizuális kultúra előtérbe helyzése, az antropológiai szempontú vallástörténet, a mítoszok és a kollektív emlékezet, a környezet története, valamint a tengerentúli (azaz posztkoloniális) történeti narratívák újbóli felfedezése.57 Jelentős hatást gyakorolt a történetírásra a Steven Greenblatt által reprezentált ún. „újhistorizmus”is,58 amely a nagy eszmék vagy a társadalmi struktúrák helyett az irodalom mindennapjaira, például a befogadó közönségre, a reklámra, az ízlést meghatározó manipulációkra, a színházi praktikák világára, a könyvek esetében pedig például a paratextusokra összpontosít.59 Hogyan lehet megvonni végül mindennek a konklúzióját, összes 16 Jenkisnstől legújabban lásd: Jenkins, Keith: At the limits of history. Essays on theory and practice. London - New York, 2009. 57 Mindezekre lásd: Munslow: The Routledge Companion to Historical Studies, 183-185 (újhistorizmus)., 199-201. (posztkoloniális történelem), 109-113. (film és történelem), 122-123. (gender); Dirik, Arif - Bahl, Viray - Gran, Peter (eds.): Boulder - New York - Oxford, 2000.; Wesseling, Henk: Overseas History. In: Burke: New Perspectives on Historical Writing, 67-95.; Morgan, Sue (ed.): The Feminist History Reader. London - New York, 2006. Munslowhoz hasonló törekvéseket fogalmaz meg például: Deeds Ermath, Elisabeth: The closed space of choice: a manifesto on the future of history. In: Manifestos for History, 50-66.; Joyce, Patrick: The gift of the past: towards a critical history. In: Manifestos for History, 88-97. Megemlítendő még például elméleti szempontból: Southgate: History: What & Why?, id. mű; Southgate, Beverly: What is history for? London - New York, 2005. s. Az újhistorizmus bizonyos vonatkozásban a posztmodern szélsőséges relativizmusát kiegyensúlyozó, korrigáló álláspontnak is tekinthető. Bizonyosan az azonban az 1997-ben indult History of Material Culture című folyóirat, amely előtérbe helyezi a materiális kultúra, a tárgyak vizsgálatát, azaz nem elsősorban a külső referencialitást megkérdőjelező szövegekre összpontosít, ugyanakkor (például M. Maussnak az ajándékozással összefüggő tanulmányaira visszanyúlva) a tárgyakban (viseletek, bútorok stb.) testet öltő emberei viszonylatok kulturális kontextusok összefüggéseit vizsgálja. Lásd: Harvey: History and Material Culture, id. mű, Budd: The Modern Historiography Reader, id. mű 59 Jelentősnek és fontosnak gondolom az angol historiográfiai és történetelméleti kutatásokat, amelyekről részben már esett szó (például az angolszász vita, illetve Collingwood kapcsán). Az ilyen jellegű kutatások itt is a 20. század első feléig nyúlnak vissza, első emblematikus alakjuk pedig G. P. Gooch, aki alapvetően még politikatörténeti szempontból rendezte el a 19. századi európai történészeket. Szintén esett már szó H. Butterfield ilyen jellegű kiemelkedő munkásságáról, akinél (Collingwooddal párhuzamban) inkább a szellem- és eszmetörténeti elemek dominálnak. Jelentősek és fontosak a háború után például Fussner és Antonia Grandsen munkái is. Az előbbi különös gondot fordít az intézményesülésre, s a 19. századi professzionalizmus előképét látja sok 153