A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1957-06-30 / 26. szám
A százéves Renczes Julis néni . — Valóban száz éves? — kérdem meglepődve a vezetőmet, aki Egyházfa legöregebb asszonyához elkísér. — Szeptemberben tölti be a százat — mondja Kovács István, a helyi nemzeti bizottság titkára, mosolyogva zavaromon. Mert megvallom, kicsit zavarba ejt az a tudat, hogy pár perc múlva egy százéves öregaszszonnyal találkozom. A riporter tollára nem mindig akad ilyen téma. Országunkban ritkaságszámba megy, ki ezt a kort, testi és szellemi képességeinek birtokában megéri. Az embernek, a „teremtés koronájának" átlagos életkora kb. 55—60 év, de vannak vidékek, ahol még kevesebb. A növény- és állatvilágban a korhatár sokkal tágabb. A tudósok a teknősbéka életkorát kb. 200—300 évre, a papagájét 200-ra, az elefántét 150—200-ra becsülik. Délamerika őserdeiben élnek olyan fafélék, melyek már két-háromezer évvel ezelőtt is virágba borultak. Ezekhez viszonyítva az ember életkora elenyészően csekély. Vajon mi a hosszú élet titka? Hogyan lehetne az emberi életkort tágítani? Ez a kérdés nemcsak a tudósokat, hanem az egyszeri átlagembereket is sokat foglalkoztatja. Mi van rá hatással? Az éghajlat, életmód vagy öröklött tulajdonság, hajlam? Általában, ha olyan emberrel kerülünk össze, ki magas kort ért meg, önkéntelenül erre tereljük a beszélgetést. Ezek a gondolatok foglalkoztattak, míg özvegy Szikhárt Jánosné, született Bericzes Julianna háza elé érünk. Némi izgalommal nyomtam le a kiskapu vaskilincsét. Az udvaron, hová a délutáni nap szórta aranysugarát, ült maga elé meredve Julis néni. Az ölében fényesre koptatott görbebot pihent. Előtte rácsos járókában egy kis csöppség játszadozott, valószínűleg az ükunoka. A szobából egy sovány fekete asszony jött elénje. Szívesen fogadott. Mikor elmondtuk, hogy Julis nénivel szeretnénk beszélgetni, rögtön székért szaladt. Odaültetett az öreg néni mellé. — Nagyon nehezen érti meg a szót — mondta a fekete aszszony. Julis néni, mikor megtudta, hogy vele szeretnénk szólni, nagyon megörült. Szinte gyermekes öröm fogta el. Fürgén, bot nélkül felállt, s kezet fogott velem. Alig bírtam visszaültetni. Egy pár pillanatig szótlanul ültünk. Néztem száraz, sovány alakját, vékony eres kezét, mely néha reszketve megrándult. Az arca csupa ránc, szeme apró, mint a kökény, s valahova távolba tekint, hová én nem tudom követni. A fekete asszonyka közben elmondja, hogy Julis néni 1857-ben született Nagyfödémesen. Idejött menyecskének Egyházfára. Gyerekük nem volt és az ő édesanyját fogadta lányának. Azóta itt élnek együtt. Julis néne férje már 1910-ben meghalt. — Jól éltem én — mondja az öreg néni — az urammal nagy viszálkodásban sose vótam. Jutott szomorúság is, meg öröm is bőven. — Járt iskolába? — kérdem. Julis néne szeme felcsillan. — Már hogyne jártam vóna. Hat iskolát jártam én, meg három évet minden csütörtökön. (A három éven az ismétlőt érti.) Egy kis szünet után folytatja: — Olvasni is szerettem. Ilyen nagy könyvem vót — mutatja a két kezével — szép nagy betűk vótak benne. (Imádságos könyv). De már nem látok jól. Még nyolcvan éves koromban is olvastam. — Beteg se volt? A fejét rázza, aztán megfogja a kezemet. — Beteg az nem vólam, de egyszer, már nem tudom mikor, egy vella a fejemre esett a kazalról. — Hogy történt? — Aratáskor. Épp hordás vót. Egy legény fenn vót az asztagon, én meg a szekérről pucoltam le a törmeléket. Leejtette a vellát, s pont a fejembe szaladt. Hárman fogtak, míg ki tudták húzni. . — Volt akkor orvosnál? — Minek? Diannával öntöztem, az kipucolta. Nem is lett aztán semmi bajom. — Kemény, erős asszony volt — szól közbe az unoka. — Dolgozni nagyon szeretett. Meséli néha, hogy lánykorában még a kaszanyelét is megfogta, de a zsákhordástól se ijedt meg. Most mégis rajtakapjuk sokszor, hogy már nem engedjük dolgozni, ruhát mos. Unatkozik. — A mai élet nem tűnik előtte furcsának? — kérdezem az unokát. — Bizony, sokszor a fejét csóválja. Mikor elmondjuk neki, mi minden van azóta a világon, azt mondja, ha vele egyidősek feltámadnának, hát belehalnának a csodálkozásba. — Azelőtt nem volt torta meg sütemény — emlegeti — csak cukorrépát főztek, meg nagy ünnepen kalácsot sütöttek. — Az nem megy a fejébe, hogy ma már nem járnak koldusok. Hisz valamikor egymásnak adták a kilincset. —Mire emlékszik legszívesebben? — kérdezem újra Julis nénit. Élesen, szinte recsegő hangon felnevet. — Mikor lány vólam, oszt a fonóba jártunk, a legényeket sokszor becsaptuk, „ludat ültettünk" velük. Egy dézsába vizet öntöttünk, leterítettük abrosszal. Jöttek a legények, arra ültettük őket, — a fenekük csupa víz lett. — Szerette nagyon a tréfát. Vicces asszony volt, — mondja az egyik unoka. — Első lány rólam — s Julis néni szeme felragyog, amint emlékezik. A választásokról is szeret beszélni. Nótaszóval, pintesüvegekkel járták akkor végig a falut. A nép meg a kerítés mögül nézte a dorbézolást. Nagy öröme van Julis néninek. Májusban ő is választott. Egyedül ment el a községházára. Büszke is rá. — Milyen volt a viselet? Milyen ruhában jártak? — Kértjezem. Az egyik unoka egy „fehér fíketőt" hoz ki a szobából. Csipkékkel van díszítve. — Hát már ezt is kihoztad? — szól rá az unokára, denkább csak azért, hogy zavarát palástolja. — Fekete szoknya, fehér blúz meg ez a fíkető volt a módi — mutat a kihozott holmira. — Ebbe jártam valamikor a kocsmába táncolni, mert táncos víg lány rólam én! Az idő észrevétlenül halad. Alig beszélgettünk s máris indulnunk kell az autóbuszra. Utoljára már ő kérdez: — Mondja, maga már házas ember? — Nem — rázom a fejem nevetve. — Hát akkor kívánok magának egy szép rozmaringszálat! Renczes Juli néne még az ajtóból is búcsút int felénk. OZSVALD ÁRPÁD - út Gémeskút karja integet, le-föl szálldosó torz madár, hangtalan surran lefelé, s — szokott kísértet — visszajár. Csőréből súlyos, hűs teher csobban a kannába bele, a földre dobbant kőkolonc kiízza farkát a földre le. A visszahulló csöppeket szikrázva csókolja a nap, kis bátyám nagy kannát cipel, vizet loccsantva már szalad. Homlokán ezüst csöpp ragyog,beillene csillagnak is, s borzong, a mélybe visszanéz, hol szakállas manó lakik ... A kaktusz Az ablakokban piros muskátli, lefelé csorog az aszparágusz, a kaktusz hallgat titkosan és bölcsen — zöld és tüskés mágus. Titkát csak ritkán nyitja fel kérdező ujjam megszurkálja, lassan, gömbölyűn növekszik oldalából két buksi lánya. 9