A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-03-17 / 11. szám

Stószon élek, az emberek úgy tudják: ma­gányban. Ez a magány a világ. És ez a világ: a háború. Stószi magány és háború: a kettő elválasztha­tatlan egymástól. A háború rokkantaként buk­tam vissza a stószi menedékbe. Passzív civil lettem volna, ha az emlékek és bizonyosságok, az egyre ismétlődő valóságok nem lettek vol­na erősebbek. És egyszerre csak a civil poszt­ján álltam — teljes aktivitásban — a katona ellen, háború ellen, és fegyver s vitéz ellen énekeltem egy egész életen át. — A háború legnagyobb bűne nem az em­ber- és anyagirtás, de emberiség-likvidálás. Ahol és amikor a katona uralkodik, az ember fogoly lesz. Rab. Aki nem üvölt a farkasokkal, az kiirtandó idegenné válik: civil, aki ember akart és mert maradni. Hogy mit jelent a ka­tonává erőszakolt közösség, micsoda erőt és micsoda veszedelmet, azt legjobban Hitler Né­metországa demonstrálta. — Most elég, ha összegezésképp kimondjuk Vietnam nevét. Minden együtt van itt: az em­bertesteket ellűtő tábornoki klikk, az öröm­katonák, akik a foglyokat a helikopterből dob­ják ki, és a véres toll, az író, kinek nevét fé­lek leírni: John Steinbeck. Tegnap egy Knut Hamsun igenelte Hitlert, ma Steinbeck John­sont. Akárhol ütöd fel az újságokat, akárhová forgatod a rádió gombját, a tábornokok és örömkatonák nyomaira bukkansz minden föld­részen. Kombattánsok és zsoldosok, junták és fejvadászok, „kultúrforradalmárok“ és egyéb fajvédők, provincializmus svém­ei és türelmet­len nyelvgyűlölők állnak össze a szoldatesz­­ka félreismerhetetlen képévé és valóságává. Kínában a katonákat felhívják, hogy min­denütt hatoljanak be a politikába. Butakosz, a görög katonai rezsim belügyminisztere, aki ellenfeleiről csak mint „ostoba civilekről“ be­szél, a Süddeutsche Zeitung-nak adott interjú­jában a német hadsereg aktív tisztjeit inti óva­tosságra, azaz készenlétre. II. Adolf, a neo­náci párt vezére, von Thadden ennek megfe­lelően követeli, hogy „a katonának ismét él­veznie kell az őt megillető tiszteletet a tár­sadalomban“, tehát az első helyet. A háború: az embertelenség eszkalációja. A háború: a gyilkosság törvényeinek szentesí­tése, gyakorlása. Az atombomba: a létra utolsó foka! „Nincs béke az olajfák alatt“: az olasz film­cím mára általános érvényű lett: nincs béke az olajfák alatt, nincs a liánok és pálmafák alatt, nincs a ciprusok, a fenyők és tölgyek alatt. Gyilkosok járnak közöttünk: békegyil­kosok. Szabadság és szék­em, ez a kettő együtt, íme erőt vehet a gonoszon. A szoldateszka, a háború nem ismer nálunk nagyobb­­ellenséget. A szellem harcban áll a háborúval: szabad­ságharcát vívja. Ez a szellem a magányban őrhely lesz, vigyázó. Ma az író a humánum atomtelepe. Ember az embertelenség ellen. A gondolat igazát csak az emberségtudat hitelesítheti. Harminc év előtt megjelent könyvemben — „Fegyver s vitéz ellen“ — az első világháború tanulságait vonultattam fel a második világ­háború elrettentésére Semmi sem változott. Állok felváltatlanul ugyanazon a vártán, egy­azon ellenség — a katona, a szoldateszka, a háború ellen. Újra csak magamat ismételhe­tem, a stószi őrhely tegnapi paroláját, intését, sugallatát: „Hogy a bűn ne lehessen újra erény, hazug­ság ne lehessen igazság, imperialista fegyver ne lehessen szociális értelem, hogy virtus, vitéz, ha szolga, vagy zsoldos, ne lehessen hős, szót kellett kérni... Fegyver s vitéz el­len énekelek. Azt, kit írtam, nem mulatságból írtam. És nem magam. Itt nem én beszélek. Hullák és némák, vakok és gyilkosok vádoló beszéde ez, akik szót kérnek, amikor gonosz indulatban, az „utánam az özönvíz“ felelőt­­­lenségével az élet mai urai újra hullákká, né­mákká, vakokká és gyilkosokká teljesítik ki az embert. Vegyétek, ez a mi mondanivalónk. Ennyi a mi értelmünk és örökségünk! Fegyver s vitéz ellen énekelek ... Add tovább! B. F-A békeharcosok keletszlovákiai kerületi bizottsága és a Csemadok járási bizottsága régi adósságot­ törlesztett a kassai Művészetek Házában meg­rendezett­ Fábry Zoltán műsoros esten. Az író életét és munkásságát Juraj Fardik, a Safárik Egyetem eperjesi bölcsészeti karának adjunktusa méltatta. Sajnos, az ünnepelt betegsége miatt nem vehetett­ részt az összejövetelen. Magnószalagról küldte az alább ismertetett­ üzenetet a békegyűlésen meg­jelenteknek: Fábry Zoltán, a békeharcos 13. és a sok dércsillag úgy ragyog az ágakon, mint a szemed! * — Igazán nagyon szépek — feleled te. — Nem hittem volna, hogy ily szép az erdő! — Nem hiszi azt senki, aki nem látta — mondom én megint. — És nézd csak azt a szé­les utat, ott a síkságon, az a főút. Azon szál­lítják el a fatörzseket az erdőből. Oda viszik a rakományokat minden irányból, néha húsz szán is halad hosszú sorban egymás után fa­­törzsekkel megrakva. Egyik ember énekel, a másik fütyül, némelyek beszélgetnek vagy ki­áltoznak egymásnak; öröm és vidámság kíséri el a fatörzseket a folyópartra. És nézz csak oda a domboldalra. Épisen két ember kapaszko­dik fel rajta a lovával és az üres szánjával; mondd, nem szép? — Szép, szép — feleled te. — Most már el­hiszem, hogy nem mese az, amit beszéltél. — És egyre szebb lesz. Hallod-e onnan a domb mögül a fejszecsapásokat? Üdvözletül küldik. Most elmegyünk és meglátogatjuk a munkásokat. — Nem megyek, nem megyek, elhiszek már mindent! — vágsz közbe. — De én azt fele­lem, hogy el kell mennünk és hogy te megáll­hatsz távolabb is. — Azután lesiklunk a Kuk­anen-domb lejtő- «— Jén, hej, micsoda sebességgel! És felmegyünk a másik dombra és megállunk a dombtetőn. Onnan már látjuk, mint nyüzsögnek az embe­rek lenn a síkon, a magas fák között. — Olyan mint a hangyaboly! — kiáltod te. — Csakugyan — felelem én. — És most menjünk hozzájuk. Hanem szépen ereszkedj­em alá, vigyázz! — A megfagyott hó csikorog a hótalpak alatt. Az emberek felemelik fejüket és az osto­bábbak szájukat tátva, bambán néznek reánk. — Jó napot — mondom én, és hozzájuk sik­lom. — Jó napot — hangzik a felelet és némelyik hátralöki hüvelykujjával a sapkáját, el nem tudják képzelni, hogy ki lehetsz. — Hát az meg ki lehet? — olvasom ki a kérdést a sze­mükből. — Csak egy városi kisasszony, aki még so­hasem látta a falusi életet s kérték, hogy mu­tassam meg neki, miféle munka folyik az er­dőben — magyarázom én az embereknek. — Ahá, vagy úgy! — hallik az emberek cso­portjából. — Tehát egy városi kisasszony! — Az, az! És egészen svéd, nem érti a finn szót, azért állt meg olyan messze! — Egy szót sem tud finnül? — csodálkoz­nak az emberek. — Nem bizony — erősítem én. — És az emberek rád néznek, szemük olyan, mint a kérdőjel, és az ostobábbak még jobban ellátják szájukat, mint az előbb. — Csak azért öltözött így falusiasan, hogy ne keltsen feltűnést — magyarázom én me­gint. — Ha most kalapban volna és amolyan úri ruhában, a hóba hullana a szemetek a cso­dálkozástól, hiszen még így is mennyire bá­mészkodtok! — nevetek én. — És az emberek kacagásban törnek ki, megcsendül rá az egész erdő. No, ez aztán ügyes dolog! — Azután én visszatérek hozzád és tovább megyünk. — De te egészen komolyan kérdőre vonsz engem, hogy mire való az ilyen tréfa. Hisz ez már bolondság. — Erre azt felelem, hogy majd meglátod, milyen nagy örömet szerez ez a tréfánk az embereknek. Egész életükben gondolnak majd arra a svéd kisasszonyra, aki egy szót sem tudott finnül és aki meglátogatta őket egyszer az erdőben. Most azonban egész nap nem szabad megfeledkezned arról, hogy svéd vagy. Én mondok neked néhány svéd szót, mikor mások is hallják, és minthogy te nem tudsz svédül, csak mosolyogsz és bólintasz a fejed­del. Így rendben lesz minden. — Nem megyek bele az ilyen tréfába! — makacskoddl te. — Nem is megyek bele! — szólalt meg a leány. — Csakhogy kell, nem lehet segíteni a dol­gon, mert már megkezdődött. És jól fog men­ni minden. Nincs itt senki a faluból, nem ismer itt téged senki. — És mi tovább haladunk egyik csoporttól a másikig. Fényesen sikerül minden. — Majd egy csoporthoz érkezünk, ahol az emberek éppen tüzet raknak száraz, szurkos fenyőágakból. — Most kezdenek az ebédhez, mi is követ­jük a példájukat, és leülünk a tűz mellé — mondom én. — Te ellenkezel, természetesen, de aztán mégis beleegyezel. Én biztosítalak téged, hogy rendben lesz minden, csak ne szólj egy szót sem, legfeljebb — ha kínálok valamit — any­­nyit mondasz: „tack, tack“ ami azt jelenti: kö­szönöm, köszönöm. — Az emberek sürögnek-forognak a lobogó tűz körül mikor mi odaérkezünk. Te hol vörös, hol sápadt vagy a rémülettől, mint az afféle városi kisasszony. — És megint elmesélem a régi históriát a városi kisasszonyról, aki egy szót se tud fin­nül, és a falusi ruháról és megkérdem, leül­hetünk-e mi is a tűz mellé — talán ez a kis­asszony is ennék egy falatot. — És mit eszik ő itt? — csodálkoznak az emberek. (Folytatjuk )

Next