A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-06-01 / 23. szám

Két kézzel hordozható aktatáska Szép, vadonatúj aktatáskám zára szoros ka­pocs lehetne köztem és a gyártó között, ennek azonban éppen az a zár az akadálya. Alig vettem a kezembe, az egyik máris fel­mondta a szolgálatot. Meghibásodott, ki­esett a rugója, vagy tudom is én, mi történt vele, a tervezők nem mellékeltek az új és megnyerő külsejű aktatáskához használati utasítást, hogyan tartsam a kezemben a fogóját, hány kilogramm súlyt pakoljak bele, lóbálhatom-e, vagy csak szigorúan fog­jam, s óvjam minden esetleges ütödéstől, nehogy a zárral együtt szétessen az egész aktatáska. Teljesen tájékozatlan voltam, amikor elő­ször vettem a kezembe. Talán azért is jártam meg mindjárt, első szolgálati utamon a zár­ral, szétesett az egyik, és csupán azért nem esik szét a másik is, mert azóta sehová nem utazom vele, óvom a legkisebb megterhelés­től is, mert közben az is eszembe jutott, hátha csak dísznek tervezték ezt a kétségte­lenül szép aktatáskát, amelybe vétek pakol­ni, üresen kellett volna vinnem már az első utamra is, akkor most nem lennék tanácsta­lan. A minap elvittem a javítóműhelybe, ott azonban sajnálattal közölték velem, hogy olyan zár, amilyet én keresek, most éppen nincs, éppenséggel nem is volt, s talán nem is lesz soha, de azért nézzek be a jövő hónapban vagy a jövő évben a műhelyükbe, mert hogy csodák nálunk is lehetnek, hátha küldenék az aktatáskára való zárat, az ember a „nincs"-ben se legyen egészen biztos, volt már úgy, nemegyszer, hogy ami sokáig nem volt, egyszercsak volt, hol volt, hol nem volt, mint a mesében tehát. — Fel a fejjel, tisztelt vevő, és látogasson­­ el a műhelyünkbe máskor is, ha zárral törté­netesen nem is tudunk a kedvében járni, felvilágosítást készségesen adunk, sőt a re­ményt is megcsillogtatjuk ön előtt, mert ugye az ember legyen mindig optimista, ne eressze mindjárt búnak a fejét, különben sincs nagy dologról szó, csak egy rakoncát­lan zárról amely soha nincs a helyén, így soha nem is lehet ott, ahol keresik. Már van is a számomra egy jó ajánlatuk, ne keressem tovább a keresett zárat, meglá­tom, ha végérvényesen lemondok róla, azon­nal lesz belőle száz is. Szó lehet persze arról is, hogy a gyártó nagyon biztos a dolgában, a táskát minőségi árunak tekinti, lehetséges meghibásodásával nem számol, ezért pótal­katrészt sem gyárt hozzá. Nyugodjak csak meg, itt még sok minden történhet, például az is, hogy a gyártó rászánja magát aktatás­ka-pótalkatrészek gyártására, s akkor hozzá­jutok én is a zárhoz, s a táskámat vihetem magammal, arra azonban vigyázzak, hogy a másik meg ne hibásodjon, mert akkor kezdhetek mindent elölről. S hogy a vadonatúj aktatáskám addig se heverjen, míg ők megkapják a zárat, azt tanácsolják még, hogy helyettesítsem az ujjammal, vagy a másik kezemmel a zárat. Vagyis: vigyem két kézzel az aktatáskámat. Egyikkel vigyem, a másikkal fogjam. Ha így járok el, biztosra vehetem, hogy semmi sem hull ki belőle. Kezdetben furcsa lesz, szokat­lan, ahogy az aktatáskám viszem, az embe­rek megfordulnak utánam, a tolvajok meg is próbálják kiragadni a kezemből, mert ki tud­ja, mit vélnek benne, én azonban csak arra az egyre gondoljak, hogy ez a csoda is csupán három napig tart, aztán megszokottá válik a látvány... MÁCS JÓZSEF RENDETLEN NAPLÓ A CAESAROK ÉLETE Suetonius könyvét olvasgatom, megható mi mindent összehord a római grammatikus „hőseiről", a cézárokról (talán jobb lesz így, mai helyesírással). Meghatóan humoros, akarom mondani. A humor oka pedig épp az, hogy ő mindent komolyan gondol. Hiába, más idők, más erkölcsök. Az még csak hagyján, hogy a hírhedten kegyetlen, pszichopata cézárokra Nero, Tiberius, Otho­ ráhúzza a vizeslepedőt, de vannak megindítóan derűs részletek az isteni Julius, az isteni Augustus, az isteni Vespasianus, az isteni Titus életrajzában is. Julius Cézárnak például „engedékeny természete még olyankor is megmutatkozott, ha büntetett — írja —: a kalózokat, akik elfogták, megfeszíttette ugyan, hiszen esküvel ígért nekik kereszthalált, de parancsot adott, hogy előbb fojtsák meg őket". S tovább: „Philemont, rabszolga titkárát, aki ellenségeinek megígérte, hogy méreggel elteszi láb alól, csak egyszerű halállal büntette." Hát nem kedves, hát nem szeretetreméltó, nem jókedvre fakasztó alakja volt a történelemnek az isteni lulius? Aki egyébként különleges lovon járt, olyasféle lába volt, mint az embernek, ujjformán hasított patával... a ló más lovast nem tűrt a hátán. Caesar később Venus Genetrix temploma előtt állíttatta fel a szobrát." " Szobrot egy lónak? S én még azt hittem, hogy a világon elsőként a magyarok állítottak szobrot lónak, a Kincsemnek tudniillik. „A közvélemény azt tartja, hogy kéjvágyó volt, sok pénzt költött gyönyörűségek hajhászására, és sok előkelő asszonyt is elcsábított,­ így a közvélemény. Suetonius másképp is tudja: Férfiakkal való viszonyt Nicomedesszel való együttlakásán kívül nem vethettek szemére ..." Nem-e? Hiszen maga az életrajzíró idézi az idősebbik Curiát, aki egyik beszédében minden asszony férjének és minden férj asszonyának nevezte Július Cézárt. Sokat mosolyogtam sőt nevettem a római császárok életrajzíróján, mekkora erőfeszíté­seket tesz, hogy az egyik császár bűneit a másiknál tüntesse föl — és fordítva. De a mosoly az arcomra fagyott, amikor a következőket olvastam: „Egyéb cselekedetei és mondásai (ti.: Július Cézáréi) azonban épp eleget nyomnak a latba, hogy kimondjuk: visszaélt hatalmával, és nem ok nélkül gyilkolták meg. Mert nem elég, hogy mértéktelenül sok tisztséget elfogadott — évről évre consulságot, élete végéig tartó dictatori hatalmat, az erkölcsbíró legfőbb hivatalát, ezenfelül az „Imperator" előnevet, „A haza atyja" melléknevet, szobrot a királyok sorában ..., hanem azt is eltűrte, hogy minden emberi kitüntetésnél magasabbat szavazzanak meg neki: aranyszéket a senatusban és a törvényszéken, jelvényeinek kocsit, képmásának saroglyát a circusi díszfelvonulásban, templomokat, oltárokat, szobrot az istenek szobrai között, helyet az istenek tiszteletére terített asztalnál" ... stb. stb. Nem mosolyogtam tovább, megnéztem, mikor is élt körülbelül Suetonius (i. u. I—II. évszázad fordulója.) Megnyugodtam. A SZICÍLIAI FÜGGÖNY (Párbeszéd unokámmal, Viktóriával) — Buona sera, signorinal — így köszöntöm Viktóriát, miután előbb négykézláb, azután két lábon is belép a szobámba. — Buon giomo! — válaszolja ő megszégyenítően tökéletes olasz kiejtéssel. — Miért beszélsz velem olaszul ? — Nosztalgiahullám. Eszembe jutott Szicília. De miért mondod azt, hogy jó napot? Meg akarsz szégyeníteni, mert már pizsamában vagyok? — Scusi! (Bocsánat!) Ha dormito bene? (Jól aludt?) — és Viktória arca szelídem gúnyos mosolyra rándul. — Ci aciciniamo a Palermo! (Közeledünk Palermóhoz!) — rikkantom, mámorosan, boldogan, de Viktória egy kézmozdulattal lehűt: — Benissimo! (Nagyon jó!) E tu cosa fai qui? (És te mit csinálsz itt?) Hirtelen észreveszem, hogy nem azon a hajón vagyok, amelyik Palermo felé közeledik, hanem itthon a nyolcadik emeleten és hogy Viktória tényleg eléggé olaszosan rángatja az orrom. — Eto nye voz mozsno! — magyarázom neki az anyanyelvén. Elneveti magát. Sőt most már a fülemet is megfogja és húz-vonszol kifelé az előszobába: No, a eto sto? (No és ez micsoda?) — és hamiskásan rácsap a „szicíliai függöny" egyik bojtjára. Félretéve (álmomban szerzett) hatalmas nyelvtudásomat, azt magyarázom Viktóriának, hogy Szicíliában nagyon meleg van, ezért szinte minden ajtóra ilyen vagy hasonló függönyt tesznek, mert ezen a legyek, szúnyogok, más vadállatok nem tudnak bemenni, viszont a levegő ki-bejárhat, most hát rábeszéltem nagymamát, hogy itthon is csináljon ilyen függönyt, de mivel itt nem lehet színes gyöngyöket kapni, ne gyöngyből, hanem pamut-bolyhokból készítse. És amilyen jó asszony nagymama ... — Nagymama jó-ó-ó-ó! — üvölti Viktória magyarul, de olyan hangosan, hogy vala­mennyi szomszédom egyszerre kezd zörögni a falakon. — Scusi! — mondja azután ezen az előkelő nyelven és kis rózsás ujját az ajkára teszi. De mit ad a világ­ hirtelen elfelejt mindenféle nyelvet, ellenben mindent lát: látja a „szicíliai függöny" sárga, fehér, bordó, zöld, kék és piros bolyháit. Természetesen a sárgát ragadja meg — gondolom azért, mert szép érett narancsra emlékeztet, s a következő szavak kíséretében: „Lambomdombalimdalimbu uhhh!" — leszakítja az egész mediterrán függönyt. Nézem dr. Tassy olasz társalgási zsebkönyvét, nézem Szabó Miklós orosz-magyar szótárát, sőt megnézem Tankó László szlovák-magyar szótárát is: e gyönyörűséges mondat szavait sehol sem találom. Mégis, mintha érteném. — Viktória — szólítom a kisasszonyt elég hangosan, mert úgy tűnik végképp nem figyel rám — Lambomdomb? Rámmosolyog, azután kiveszi szájából a pamutnarancsot és kacagva így szól: — Dalimbu uhhh! Ami olaszul nyilván ennyit jelent: — Ha nincs ellene kifogása! (Se non ha nulla in contrario!) __________________________ZS. NAGY LAJOS_________________________ 23

Next