A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-26 / 43. szám
P. VÁSÁRHELYI JUDIT Szenczi Molnár Albert és kora ................................ I. .......................... I............ . a .............■ . ......................... ................. ■ .....................................................................................I-------------------------- Szenczi Molnár Albert életének hat évtizede (1574—1634) szinte teljes egészében arra az átmeneti periódusra esik, amelyet a késő reneszánsz vagy késő humanizmus koraként szoktunk megjelölni. Ekkor bontakozott ki a Tridentinum szellemében az ellenreformáció mozgalma, erősödött meg a katolicizmus, fejlődött ki a barokk művészet. E folyamat ellenhatásaként protestáns oldalról ekkor újra hangsúlyt kapott az európai humanizmus és reformáció tanításainak összefoglalása, rendszerezése és terjesztése. Ennek a nemes célnak rendelte alá Szenczi Molnár Albert is munkásságát. Többnyire anyanyelven, fordításokkal, illetve szövegkiadásokkal, a humanista filológia és tudományosság eszközeinek a felhasználásával igyekezett a magyarság kezébe adni azokat a műveket, amelyekben hiányt szenvedett, illetve amelyek éppen az ellenreformáció idején váltak szükségessé a protestáns tanok védelme és megerősítése érdekében. Sorsa szerencsésen úgy hozta magával, hogy már gyermekfejjel jelen lehetett a XVI. századi Magyarország legmonumentálisabb írói és kiadói vállalkozásánál, a Vizsolyi Biblia nyomtatásánál. Belföldi peregrinációja során ugyanis 1586 novemberében érkezett Göncre, és csaknem egy évig és hét hónapig tanult itt, majd 1590-ben rövidebb időre újra visszatért ide. Károlyi Gáspár vezetésével éppen ebben az időben készült a környékbeli prédikátorok és tanítók összefogásával a teljes magyar Biblia szövege. Molnár Albert mint diák szerény részt is vállalt a nyomdai munkálatokban. Az 1590-ben kezdődő külföldi peregrinációja (vándorlása) kisebb megszakításoktól eltekintve 1624-ig, ötvenéves koráig tartott. Végigjárta a kortársai által is látogatott egyetemvárosokat. Tanulmányait 1596-ban svájci és itáliai körutazással egészítette ki. A reneszánsz ember érdeklődésével és mohóságával szívta magába a látnivalókat. Svájcban találkozott a 78 esztendős reformátorral és zsoltáríróval, Theodore de Bézzel, akinek zsoltárverseit később ő fordította le magyarra. Találkozott Ulrich Zwingli hasonló nevű unokájával, összebarátkozott Wolfgang Musculus fiaival és családjukkal, így alkalma volt személyesen kapcsolatba kerülni a kálvinista reformáció nagy alakjaival, Béz által egyik jelentős kezdeményezőjével. Mindezek a találkozások valószínűleg csak erősítették benne azt a szándékot, hogy ő is a protestantizmus terjesztésén és öregbítésén fáradozzék a maga literátori eszközeivel. „Hány egyházközséget, hány iskolát segített nagy munkával" — méltatta Opitz Márton Molnár Albert munkásságát 1630-ban. S valóban ez az a két fő terület, amelynek számára Molnár Albert munkái — fordításai, szövegkiadásai — elsősorban készültek. A Százötven zsoltár magyarra fordítása (Herbom, 1607), a Károlyi Biblia kétszeres újrakiadása (Hanau, 1608; Oppenheim, 1612) a Kis katekizmus rövidített kiadása (Herbom, 1607) , mind a gyülekezetek épülésére szolgáltak. Azt pedig, hogy milyen szűkösen van a magyar tanulóifjúság tankönyvekkel ellátva, mint magyarországi diák, saját bőrén tapasztalhatta. Ezt a szomorú tényt több alkalommal is felemlegette előszavában. Többek között pl. kesergett Dictionarium ajánlólevelében : .......Az én gyermekkoromban nem volt egyetlen megfelelő könyv sem, amely a tanulók egyéni igyekezetét segíthette volna ... Majdnem harminc esztendeje, hogy a tudós Szikszai Faber Balázs a pataki iskolában egy latin—magyar szójegyzéket adott tanítványainak a kezébe. Ennek egy-úgy lemásolt példányai szerte Magyarországon elterjedtek, majd végül a szerző halála után tizenhat évvel ugyanezt a szójegyzéket Debrecenben is nyomtatták. Ehhez járultak aztán Heyden Sebald egykori nürnbergi iskolamester „Gyermeki beszélgetései", majd Cato, a mimus és a bölcsek mondásai, melyeket magyarázat kíséretében ugyanitt nyomtattak ki. Ezeket kivéve semmiféle magyarországi irományt nem ismerek, amely a gyermekek egyéni szorgalmát elősegíthette volna". Az anyanyelvű műveltség színvonalának emelése céljából és a hazai iskolázás érdekében ezért latin—magyar és magyar—latin Dictionarium-ot szerkesztett (1604, Nürnberg). Ezt 1610-ben követte a Grammatica (Hanau, 1610). E valóban hasznos munkák elkészítésére Molnár Albert több helyről is kapott ösztönzést. Egyfelől az itthoniak, rokonok, barátok, peregrináló diákok jelezték levélben vagy személyesen, mire lenne szükségük, mivel lehetne legnagyobb hasznára nemzetének, másfelől pedig a német egyetemeken és akadémiákon megismert magas színvonalú szellemi környezet vezette rá az itthoni hiányosságok felismerésére. Strassburgban, az Akadémián pl. mint tehetséges diákot Joannes Pappus, a héber nyelv és a teológia professzora magához hívatta, és „könyvtárában úgyszólván a keresztény világ minden nemzetének bibliáit és szótárait megmutatta, majd így szólt: Testvérem, ha azt mondanám, hogy mindezeket a nyelveket értem, hivalkodó módjára szólnék: a szótárak segítségével mégis az írás bármely mondását ki tudom nyomozni, hogy fordította bármely nemzet. Ezután azt kérdezte tőlem, van-e magyar nyelvű biblia és van-e magyar—latin szótár. Midőn azt feleltem, hogy bibliánk van, szótárunk nincsen, ő viszont mindkettőt szükségesnek vélte, elmondtam neki, milyen úton-módon juthatna bibliához, az utóbbit pedig magamban megfogadtam és az utókornak ígértem." S e történet folytatásaként mesélte el Molnár Albert, hogy évekkel később, már heidelbergi diákként kapott meghívást a pataki iskola megüresedett lektori állásának a betöltésére. Nem fogadta el, mivel az ifjúság „nem rendelkezik megfelelő könyvekkel, de még csak egy közönséges szótárral sem" — s így folytatta tovább: „ettől kezdve mindig valamilyen nyugodalmas állapotra pályáztam, hogy egyedül ennek az írásomnak szentelhessem magamat." Itthon, hazai földön erre lehetősége nemigen lett volna. Pedig Patakon kívül mások is hívták, így a tizenöt éves háború lezárását magával hozó Bocskay-szabadságharc győzelme után elsősorban szülőföldjéről záporoztak felé a hazahívó üzenetek. 1610. február 5-én kelt a szenei bíró és városi tanács levele.Lényege az, hogy a sok háborúságnak és sok visszavonásnak megszűntével „Kegyelmed bízvást jöhet kezünkben". Ugyanebből az időből való Asztalos Andrásnak a levele is Nagyszombatból, amelyben Asztalos arról próbálta meggyőzni Molnárt, „hogyha szinte tavoli vagyon is, mégis sok hasznos munkáival hűséggel és szeretettel szolgál hazájának. De énnekem úgy tetszik, hogy még annál is becsületesb, kedvesb és hasznosb lenne az Kegyelmed állapotja, ha személye szerint is szolgálna Kegyelmed hazájának. Adja az Úr Isten, hogy azt a munkát, kit jó rész szerént elvégezett Kegyelmed, minden hozzávaló szükséges dolgokkal teljességgel elvégezvén (mely az Magyar grammatika, az mint a Kegyelmed leveléből értem) hazájában békességgel és jó egészséggel jöhessen." S Molnár Albert ha nem is 1610-ben, de 1612-ben, a Biblia másodszori újrakiadását követően hazalátogatott, majd családjával együtt hazatelepült. Először Batthyány Ferenc udvari prédikátora lett, majd a komáromiak kérték őt ki prédikátorokul az Úrtól. Nemrég bukkant fel egy adat a kassai városi jegyzőkönyvekből, amely szerint Alvinczi Péter útján 1613 februárjában levelet küldtek Molnár Albertnek Marburgba, hogy fogadja el a kassai iskolamesteri állást, s mivel Molnár Albert nem adott feleletet, ezért helyette Johann Bocatius foglalta el az állást. Ekkoriban ugyanis Molnár Albert már itthon tartózkodott, mint Batthyány udvari prédikátora. Kassán 1613 októberében „salutálta" Bocatiust. Itthon tartózkodása alatt hosszabb utazást tett a Felvidéken és Erdélyben, majd 1615 tavaszán búcsút is mondott hazájának. Pedig Erdélyben jártában Bethlen Gábornál „tisztességes hivatalom, fizetésem lett volna, hogyha török és tatár hírekkel elrémített gyenge német házam népét oda bevittem volna. Hasonlatosképpen az nagyságos Battháni Ferenc uramnál is megvolt volna szükséges táplálásom, hogyha az ottvaló állapothoz tudtam volna magamat alkalmaztatni." Az itthon töltött két és fél esztendő alatt Molnár Albert állásai miatt nem jelenhetett meg semmiféle kiadvány, de amint 1617- ben visszatekintett, nem múlt el haszontalanul rövid itthonléte, hiszen legalább megtapasztalta ,micsoda könyvek forogjanak kiváltképpen a mi népeinknek kezekbe, és melyek nélkül szűkölködjenek. Láttam egynéhány ártalmas, eretnek könyveket is. De vadnak, hála Istennek, azok ellen szép hasznos magyar könyvek és kinyomtatott prédikációk is." Minthogy már nem a diák, hanem a prédikátor szemével is nézte, mire van szüksége a prédikátor-rétegnek és a protestáns híveknek, ezért postilláskötetet (Oppenheim, 1617) és imádságos könyvecskét (Heidelberg, 1621) fordított. S a reformáció százéves évfordulója alkalmából magyarra ültette át Scultetus Heidelbergben elmondott ünnepi prédikációját is (Oppenheim, 1618). Ehhez a Bethlen Gábornak ajánlott kötethez „Appendix de idolo Lauretano" címen olyan szövegek gyűjteményét csatolta, amelyek a katolicizmus lényegi jellemzőit mutatják be, és óva intenek követésüktől. S végül 1624-ben Bethlen Gábor parancsára elkészítette és megjelentette Kálvin Institúciójának magyar fordítását. A zsoltárfordításhoz hasonlóan hézagpótló teológiai kézikönyvet adott ezzel a protestáns prédikátorok és hívek kezébe az ellenreformáció propagandájának terjedése idején. Ekkorra már javában dúlt Németországban a harmincéves háború, amit Molnár Albert a saját bőrén is megtapasztalhatott Pfalzban. Heidelberg spanyol zsoldosok kezére került, s Molnár „az veszedelemben keményen megsanyargattatván és könyveitől megválva minden munkácskánktul megfosztatván" Hanauba költözött, majd onnan Bethlen Gábor hívására 1624-ben hazatért. De egyelőre nem Erdélybe, hanem Kassán telepedett le német „házanépével együtt". 1625-ben kötetté szerkesztette és saját prédikációfordításaival kiegészítve közreadta a Zemplén megyei Bekecsen épített református templom felszentelésekor elmondott beszédeket és az új templom feliratait (Kassa 1625). Majd a lőcsei könyvnyomtató, Brewer Lőrinc kérésére lefordította az egész Európában igen népszerű Discursus de summo bono. Az legfőbb jóról című újsztoikus erkölcsfilozófiai értekezést (Lőcse, 1630). Ez a címe szerint is „olvasásra kedves és hasznos" könyv Szenczi Molnár Albertnek a szépirodalomhoz legközelebb álló műve. Bibliai és világi históriák, klasszikus idézetek segítségével próbált utat mutatni az állandóan feszültségben, háborúban élő embertársainak. A földi javak hajhászása és az evilági boldogság keresése helyett a földi életbe való belenyugvást és a túlvilági boldogság ígéretét hangsúlyozta. Ezzel a művével a gyülekezeti életben használt fordításához hasonlóan az olvasni tudó emberek lelki épüléséhez kívánt hozzájárulni. S a puritánus szellemű Lewis Bayle The Practice of Pierre című művének fordításába is belekezdett 1633- ban, de amikor értesült arról, hogy Medgyesi Pál az angol eredetit fordítja, elállt szándékától. Molnár Albertnek különös képessége volt arra, hogy felismerje, mivel segíthetné hozzá Magyarországot és Erdélyt ahhoz, hogy legalább a művelődés területén felzárkózhassék a műveit európai nemzetekhez, mivel használhat leginkább hazájának és honfitársainak. Ha kellett, tankönyvet szerkesztett, ha kellett, prédikációt fordított, vagy sajtó alá rendezte a Bibliát. Tudott versben fordítani — zsoltárfordításaiban kifejezetten költői színvonalon, s tudott prózai szöveget is magyarítani szép magyar nyelven. Joggal mondta magáról, hogy „ez nyelvnek nem utolsó ékesgetője vagyok". Helye méltán van ott legnagyobb magyar költőink és íróink között is Vásárhelyi Judit magyar—latin szakos tanár. Már egyetemi évei alatt Szenczi Molnár Albert életével és munkásságával foglalkozott. Cikkei és tanulmányai jelentek meg ebben a témában. 1973 óta a Budapesti Országos Széchényi Könyvtár munkatársa. Kandidátusi disszertációja Eszmei áramlatok és politika Szenczi Molnár Albert életművében címmel könyvalakban is megjelent P. Vásárhelyi Judit a Szenczi Molnár Albert válogatott írásait tartalmazó kötetnek az összeállítója. 10