A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-03-31 / 13. szám

TELEVÍZIÓ Régi dalok, mai noszztalgiák Ugye, mi jóbarátok vagyunk? Rég volt, szép volt... A tizennyolc évvel ezelőtti kamasz már régóta a felnőttkor megunt nyűgeivel vesződik, s esze ágában sincs visszakívánni a hetvenes éveket, de a Locomotiv GT 1977-ben készült show-műsorát látva, a régi dalok hallatán mégis arra gondol, lám, milyen nagyszerű dolgok voltak akkorában, s mi minden veszett el azóta... Idestova három éve már, hogy az LGT örökre búcsút intett rajongóinak, s bár a tagok sem a zenének, sem egymásnak nem fordítottak hátat, a csapatot nem pótolhatja semmi. Sándor Pál, a filmcsinálással jó néhány évvel ezelőtt, a MISS ARIZONA balsikere után szakító rendező művészi kvalitásait nemcsak híressé vált játékfilmjei — egyebek között a Régi idők focija, a Szabadíts meg a gonosztól s a Ripacsok — bizonyítják, hanem az LGT-vel készített televíziós műsorok is, amelyek sorában az Ugye, mi jóbarátok vagyunk? volt az első. A show alapjául a magyar rock történetének kiemelkedő alkotásai között számon tartott album, a Zene — mindenki másképp csinálja szolgált. Véletlenül sem szeretném Sándor Pál érdemeit csökkenteni, de tény, hogy a műsorba az LGT-sek leheltek lelket, a pazar keretet ők töltötték meg tartalommal. Mindazonáltal a rendező munkája cseppet sem lebecsülendő: a dalok közé olyan színpadképet, látványvilágot varázsolt, amely tökéletesen illeszkedett az egyes szerzemények hangulatához, s hatékonyan szolgálta mondanivalójuk közvetítését. Amikor felcsendült az első szám, a Rádió, azonnal visszacsöppentünk a "hangláda" hőskorába, amikor "műsor gyanánt... az is megfelelt, ha Marczal János segédtiszt egy nótát énekelt", s nemcsak a kisasszonyok és mikrofonok voltak korabeliek, hanem a zenekar tagjai is régi vágású úriemberekként jelentek meg. A kiváló színész, Somogyvári Rudolf emlékére írott fájdalmasan szép szerzemény, az Egy elkésett dal hátteréül szecessziós-szürreális gyászpompa szolgált, de nem sok időnk maradt szomorkodni, mert máris az Ugye, mi jóbarátok vagyunk? harsány bohózata következett, s mi újra emlékezetünkbe idézhettük a nem éppen szívderítő tanulságot: "Tudod, az első pofon a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod..." A lírai hangulatú instrumentális szerzemény, a Hajnal elhangzása közben egy "távolban" parázsló napkorong gyönyörködtette a szemet, az ugyancsak instrumentális Aquincumi séta derűs gitármuzsikáját pedig egy jól sikerült vizuális tréfa egészítette ki. A minden idők egyik legsikeresebb LGT-szerzeményévé avanzsált csúfondáros és egyedülállóan szellemes kuplé, a Mindenki másképp csinálja kiváló alkalmat nyújtott a felismerhetetlenné — aggastyánná, bohóccá stb. maszkírozott zenészeknek színészi képességeik felvillantására — a nézőnek pedig arra, hogy ismét ámuljon Sztevanovity Dusán strófáin, amelyekhez hasonló nem sok született azóta, hogy az Illés és az Omega magyarul kezdett el énekelni, pedig a magyar rock tollforgatói között több ihletett mester is akad: Adamis Anna, Bródy János, Hobo... A Boogie a zongorán az önirónia és a humor hangján emlékezik meg a beat és a rock születésének időszakában felnövő fiú gondjairól. Ugyancsak az emlékezésé a lemez és a műsor utolsó, nagyon szép és nagyon szomorú, némely korosodó rajongó szemébe talán ma is könnyeket csaló dala, a Búcsú, amelyben a zenekar hűtlenné vált, Amerikába emigrált dobosának és vezetőjének int utolsó istenhozzádot. Akárcsak a Mindenki másképp csinálja esetében, ennél a szerzeménynél is pompázatos, a századforduló divatjának megfelelő ruhákba öltözött és bábuvá merevített hölgyek népes s a Fellini-filmek nőalakjaira emlékeztető csapata alkotja a kulissza legfontosabb "elemét". Lehetséges, hogy a megálló időt vagy az el nem múló szépséget hivatottak jelképezni, ám ha csak az öncélú esztétikai élvezet kedvéért tűnnek fel, Sándor Pál leleményét akkor is dicséret illeti — de ez a műsor képi világának egészéről elmondható. Presser Gábornak, Somló Tamásnak, Karácsony Jánosnak és Solti Jánosnak szerencséje volt — a rendezőben zenéjüket értő és szuverenitásukat tiszteletben tartó alkotótársra találtak. Rég volt, szép volt — jó tudni, hogy igaz is volt... G. Kovács László RÁDIÓ • •Üröm az örömben Az Új Magyar Irodalmi Lexikon megjelenését követően már-már botrányosnak nevezhető vita alakult ki Magyarországon. Erről próbált áttekintést adni a rádió irodalmi szerkesztőségének Vastag Margó című műsora, meghallgatván minden érintett felet. A 30 éven át tervezett, mára 2332 oldalon 5280 forintos áron megvásárolható lexikon első 5000 példánya pillanatok alatt elkelt, s ugyanilyen rövid idő alatt kötetnyi bírálat is napvilágot látott róla. Van, aki a szerkesztőket szélsőjobbos, illetve szélsőbalos elfogultsággal vádolja, mások a szócikkek félreérthetőségét, az adatközlés módszertanában elkövetett hibákat tartják súlyosaknak. A legsúlyosabb fogyatékosság azonban minden bizonnyal az, hogy többen jelentős szerzőként kimaradtak a kötetből, míg mások — akiknek vajmi kevés közük van az irodalomhoz — bekerültek. Dúl tehát a főszerkesztő, Péter László és a szócikkírók közötti vita, de megnőtt a feszültség az Irodalomtudományi Intézet és az Akadémiai Kiadó között is. Ami az előzményeket illeti, Klaniczay Tibor 1985 őszén kereste és bízta meg Péter Lászlót főszerkesztőként ezzel a feladattal. Szerinte a ’86-ban felállított szerkesztőgárdával nem volt könnyű dolgozni. Sokan menet közben visszaléptek, mások rendszeresen nem teljesítették határidőre vállalt kötelezettségeiket. Miután a főszerkesztő alapkoncepciója az objektív, tömör tájékoztatás volt, az írók biográfiai adataira, illetve a bibliográfiára kívánta a hangsúlyt fektetni, mellőzve az irodalmi munkásságokról szóló értékítéleteket. Ha koncepciójával szemben ellenállást tapasztalt, önkényesen kiiktatta a "fölöslegesnek tartott fecsegéseket". Pomogáts Béla korszakszerkesztői minőségben vett részt ebben a vállalkozásban. Ő a sikertelenség okát egyrészt a menet közben bekövetkezett rendszerváltozásban látta, amely a szerzők egész sorából egyik napról a másikra politikust csinált, megnehezítve ezzel a szerkesztőség munkáját. Másrészt a pontatlanságok szerinte azért maradhattak a kötetben, mert a Kassák Kiadó egy hasonló kiadvány megjelentetését ígérte ’94 végére. Erre az Akadémiai Kiadó félvén a konkurenciától, nem volt hajlandó tovább várni a kiadással, hiányzott tehát az alapos munkához még egy jó félév. Zöld Ferenc, a kiadó igazgatója is megszólalt. Ő ’91-ben került az Akadémiai Kiadó élére, tehát a lexikonról mint örökölt problémáról beszélt. Miután háromszor módosították a megjelentetés időpontját, ultimátumot adott a szerkesztőnek, s a korrekciót is időnyerési céllal végeztette saját munkatársaival. A javított kiadás megjelentetésére nem lát ugyan lehetőséget az idén, de egy hibajegyzék mellékelését maga is jónak látná. Végül Veres András kapott szót, akinek meggyőződése, hogy az ügyben minden félnek lehetnek jogos kifogásai, tény azonban, hogy a lexikonban alig olvasható hibátlan szócikk, a hibaszázalék minden határt túllép. Olyan kiadvány született tehát ezúttal, amely engem a Mátyás királynak szánt ajándékra emlékeztet, amely egyszerre van is, meg nincs is. Zsebik Ildikó