Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1966 (73. kötet = Új folyam 11. kötet)

1966 / 6. sz. - KOVÁCS LÁSZLÓ: A teleológia bírálatához

vezető objektív történelmi folyamatot nem kutatja. Az emberi képzelet ilyen jellegű eltévelyedésének okát-módját nagyon jól fölvázolta már a nagy orosz biológus K. A. Tyimirjazev: „Az emberi elme, csak eme meghatározott ered­ményt látva maga előtt, nem ismerve az azt kiváltó okokat, évszázadok hosszú során kiforgatta a jelenségek tényleges és logikai sorrendjét: az eredmények helyett mindenütt célokat látott, ezen eredményeket meghatározó, de számára ismeretlen feltételek helyett pedig szándékokat, törekvéseket vélt felfedezni, melyeket hol naivan természetfölötti isteni akarat világos megnyilvánulása­ként, hol metafizikusan, a természet »célratörésének« szerfölött homályos képzeteként testesített meg."­ Ebben van a teleologikus gondolkodásmód lényege, kialakulásának magyarázata. Ez a szemléletmód legfejlettebb formáját Hegel filozófiájában érte el. Hegel élesen bírálta ugyan az ún. „külső" célszerűséget, ugyanakkor a „belső célok"-ról szóló tanításával igyekezett a célszerűségi elvet a természet­tudományi kutatás számára hozzáférhetőbbé, érthetőbbé tenni. Azt írta ezzel kapcsolatban, hogy „minél inkább összekapcsolták a teleológiai elvet egy világon kívüli értelem fogalmával . . . annál inkább úgy látszott, hogy eltávo­lodik az igazi természetkutatásoktól, amely a természet tulajdonságait nem mint idegenszerű, hanem mint immanens meghatározottságokat akarja megis­merni és csak az ilyen megismerést tekinti megértésnek.". Hegel azon törekvéseiben, hogy a teleológiát a természet belső tulajdon­ságaiként, immanens meghatározottságaként fogja fel, nem a célszerűség materialista, hanem a természet idealista értelmezése jut kifejezésre. Hegel szerint a természet a szellem önmagán kívül való léte, a célról ped­ig — objektív idealistaként — úgy vélekedik, hogy az „maga a fogalom a maga egziszten­ciájában",3 vagy „az objektivitásban önmagához tért fogalom",4 „a cél ön­magában a realizálásra irányuló vágy", és így tovább. A „belső célok" tevé­kenységének fő területe szerinte a biológiai szféra. „Mivel a fogalom immanens benne — írta —, ezért az élőnek célszerűségét mint belsőt kell felfog­ni."­ Hegel az immanens teleológia pozíciójáról vizsgált minden életjelenséget, így a szervezet-környezet kölcsönhatását is. Az alkalmazkodást olyan belső célszerű folyamatnak tartotta, mely a környezet változására történő ésszerű, bár teljesen tudattalan reagálásként megy végbe. Hegel idealista filozófiai rendszerében azonban a természet időbeli története, az egymásból való fej­lődés elve ki volt zárva. Ezzel aztán a biológiában is elzárta az utat a szerve­zeti célszerűség történeti kialakulásának megértése előtt. „A gondolkodó vizsgálódásnak — írta — tartózkodnia kell az olyanféle, lényegében ho­mályos érzéki elképzelésektől, mint pl. a növényeknek és az állatoknak vízből való úgynevezett keletkezése, vagy a fejlettebb állati szervezeteknek alacsonyabbakból való származása és így tovább."A Hegel tehát minden történeti érzéke ellenére, az idealizmus érdekében, nemcsak a társadalom és a gondolkodás, hanem a természet területén is alapos 1 K. A. Tyimirjazev Művei Moszkva, 1939. VI. köt. 219. 1. 2 HEGEL: A logika tudománya Budapest, 1957. II. rész. 335. 1. 3 Uo. 4 Uo. 341. 1. 5 Uo. 342. 1. 0 Uo. 365. 1. 1 Hegel Művei Moszkva, 1934. II. köt. 28. 1.

Next