Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1967 (74. kötet = Új folyam 12. kötet)

1967 / 4. sz. - Kodály Zoltán sírjánál (Rusznyák István)

kettős tartópillére az elméleti tudás és a gyakorlati tapasztalat egyensúlya, egysége, nem korlátozódott a folklorisztika területére. Úgy érezte, hogy „a nyelvhelyesség ügye nem nyelvészeti szakkérdés, hanem közügy, mindannyiunk ügye". Ezért a nyelvészeket megelőzve ő indította el a mozgalmat a helyes kiejtésért. Az irodalomtörténészeket meg­előzve ő dolgozta fel páratlan alapossággal Arany János népdalgyűjteményét. Ezzel nagy költőnk megismeréséhez új szempontot adott. Kimutatta ugya­nis a gyűjteményről, hogy az „Arany verstani vizsgálódásainak zenei alap­vetése nemcsak verselméletének, hanem verselő gyakorlatának zenei alapja is." A magyar zenekritika és esztétika is sokat köszönhet Kodály Zoltánnak, ő rakta le a Bartók-esztétika alapjait. Mint igazi nevelő, sohasem érte be a jelenségek pontos leírásával, egyszerű bírálattal — minden cikkében, tanul­mányában utat mutatott, tanított is egyben. Vállalta a népszerűsítéssel, ismeretterjesztéssel járó áldozatos munkát is, mert ahogyan egyik akadémiai beszédében mondta: „A népi demokrácia akadémiája nem szorítkozhatik a tiszta tudomány, a specializált szakkutatás művelésére. Foglalkoznia kell a tudományos eredmények népszerűsítésével is. Ezt nem lehet kontárokra és féltudósokra bízni. A legjobbak éppen elég jók rá". Korokat, kultúrákat átfogó, szintézist teremtő egyéniség volt. Mint zenei alkotásait, úgy egész munkásságát is klasszikus egyensúly és arányérzék, szigorú formai fegyelem jellemezte. S ha most, fájdalom, búcsúznunk kell tőle, ezt azzal az ígérettel tesszük, hogy mindazt az indítást, amit tőle nyer­tünk, nem hagyjuk veszendőbe menni, hanem az ő szellemében munkálkodva megőrizzük és egész népünk javára kamatoztatjuk. Ezt ígéri az Akadémia Kodály Zoltánnak, aki szerette Akadémiánkat úgy, ahogyan mi is szerettük őt. RUSZNYÁK ISTVÁN 1* 213

Next