Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1983 (90. kötet = Új folyam 28. kötet)

1983 / 5. sz. - KÖNYVSZEMLE - KERÉNYI FERENC: Szilágyi Ferenc: Csokonai művei nyomában (Akadémiai Kiadó, 1981. 742 l.)

kesztett kötet a textológiának, a szöveg­tudománynak teljes képét nyújtja, bemu­tatva módszereit, ezeken át problémáit, lehetőségeit, távlatait, sőt szépségét — csat­tanósan cáfolva a fel-felbukkanó hamis megkülönböztetést tényfeltáró és elméleti­elvi szakirodalom között. A szöveg kriti­kátlan vagy éppen önkényes felhasználása korábban Csokonai életművében is számos legenda kialakulásához vezetett, amelyek azután — Szilágyi találó kifejezésével — ,,a tehetetlenség filológiai törvényei" szerint élnek mindmáig szakmunkákban, ismeret­terjesztő kiadványokban, tankönyvekben. Tévesen Csokonainak tulajdonított vers­szövegekre vagy egykorú szerkesztői javí­tásokra épülhettek életrajzi feltételezések, miközben Csokonainak nyomtatásban is megjelent munkái maradtak rejtve, mint a 126 soros Az én életem vagy a 124 sor terjedelmű A 'Milton' Elvesztett Paraditso­máról. Ezért a kritikai kiadás munkálatai során egyszerre folyt a Csokonai-szöveghagyaték megtisztítása (erről szól a Kétes hitelű művek leleplezése gyűjtőcím alá vont 10 tanulmány) és kiegészítése (Ismeretlen művek nyomában, nyolc tanulmánnyal). Mindehhez — úgy véljük — Szilágyi az egyedül járható utat választotta: a forrás­bázis és a módszertan kibővítését, gazdagí­tását. Új tényt hozó, új összefüggés lehető­ségét felvázoló forrás számára az arckép és a helyi hagyomány éppúgy, mint — kiadás­történeti adalékként — egy előfizetési felhívás vagy a tárgyi emlék, a relikvia, pl. Lilla verseskönyve. Szilágyi legfőbb érde­me azonban, hogy jelentősen tágította a szövegváltozatok, verslejegyzések és máso­latok körét, ami döntő fontosságú egy olyan poétái hagyaték esetében, amely csak részben jelent meg a költő életének rövid 32 esztendeje alatt nyomtatásban. Minél több egykorú vagy korai változat kínálko­zik szövegkritikai vizsgálatra, annál na­gyobb a hiteles szöveg megállapításának esélye, így sikerülhetett Szilágyinak „meg­szabadítania" Csokonait jó néhány vers tehertételétől, többek között 11 tétel közölhetetlen pornográfiától és A pesti dicsőség c. költemény felvilágosodás-idegen faji gőgjétől. A XIX. századi kéziratos versgyűjtemények elmélyült ismerete arra is sokszor lehetőséget adott, hogy az ál-Csokonai művet valódi szerzőjéhez tudja kötni. Ugyanakkor versek egészültek ki lényeges strófákkal, fogalmazványok adtak szövegképet a költői műhely alkotási folyamatáról, apró szösszenetek teszik tel­jesebbé az emberi portrét, sőt, Szilágyi Csokonai egy háromsoros töredékében megtalálta „irodalmunk első játékos gyer­mekversét" is. Nagy kérdés, hogy antológia­szerkesztőink, tankönyvíróink, közműve­lőink mennyi idő után veszik majd tudo­másul és használják fel a megtisztított szövegeket és a kijavított időrendet ? A tudományos bizonyítás az esetek túlnyomó többségében meggyőző, igen gyakran egyenesen bravúros. A szerző — saját megfogalmazása szerint — „funk­cionális szemléletű, komplex módszerű vizsgálat"-ot folytatott Csokonai művei nyomában és érdekében. Eredményesen használta — nyelvész-indíttatása jótékony örökségeként — a szóföldrajz és a szótörté­net érveit, továbbá a pszichografológia módszerét vagy az alkotáslélektan kizáró mozzanatait a vers hitelességének megálla­pítására anélkül, hogy bármelyiket favori­zálta, fölöslegesen használta és így a komplex megközelítést csorbította volna. Szilágyi emellett pompás stílusbiztonság­gal, érzékletes szép magyar nyelven ír, és úgy értekezik a legbonyolultabb textológiai kérdésekről, hogy munkája örömében­gondjában a szerzőt a nem filológus olvasó is könnyen, egyetértő szellemi izgalommal tudja követni. Ez kárpótolhatja a textoló­gust csekélyebb megbecsüléséért, amelyről joggal tesz szomorú, de valós megállapítá­sokat Szilágyi is. Valóban nincs a szöveg­tudománynak utánpótlása, megbecsülésé­ről pedig annyit, hogy a magyar irodalom­tudománynak — legjobb tudomásunk szerint — egyetlen akadémiai doktora vagy kandidátusa sincsen, aki textológiai teljesítményért kapott volna fokozatot, holott rangos teljesítmények vannak, első­sorban a magyar irodalom élvonalához tartozó életművek kritikai kiadásaiban. (Említsük meg, a teljesség igénye nélkül, Batsányi, Petőfi, Jókai, Mikszáth, Ady, József Attila műveinek kritikai kiadását.) Mindazonáltal a textológia nem ön­magáért való, hanem az irodalomtörténet segédtudománya, amely a hiteles, tiszta szöveg és a belőle levonható elsődleges tanulságok megadásával segít hozzá az irodalmi műalkotás elmélyültebb értelme­zéséhez, elemzéséhez. A megállapítást jól­példázza a mostani kötet, amely a Csoko­nai-kutatás helyzetének áttekintésétől a textológiai műhelytanulmányokon és a kiadástörténeti felfedezéseken át elvezet az utóbbiakhoz a Műértelmezések és -elemzések gyűjtőcím alatti 11 tanulmányban. Szöveg­vizsgálat, életrajz, eszme- és művelődés­történet itt valóban szerves egységben járul hozzá a műértelmezéshez, és hogy Szilágyi induktív szerkesztői módszere miképpen bizonyítja be a pozitív tények, a filológiai alapkutatások fontosságát, sőt nélkülözhetetlenségét, azt egyaránt szem­lélteti a fiatal Csokonai politikai szatírái­nak, Az istenek osztozásának és a Békaegér

Next