Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1983 (90. kötet = Új folyam 28. kötet)
1983 / 5. sz. - KÖNYVSZEMLE - KERÉNYI FERENC: Szilágyi Ferenc: Csokonai művei nyomában (Akadémiai Kiadó, 1981. 742 l.)
kesztett kötet a textológiának, a szövegtudománynak teljes képét nyújtja, bemutatva módszereit, ezeken át problémáit, lehetőségeit, távlatait, sőt szépségét — csattanósan cáfolva a fel-felbukkanó hamis megkülönböztetést tényfeltáró és elméletielvi szakirodalom között. A szöveg kritikátlan vagy éppen önkényes felhasználása korábban Csokonai életművében is számos legenda kialakulásához vezetett, amelyek azután — Szilágyi találó kifejezésével — ,,a tehetetlenség filológiai törvényei" szerint élnek mindmáig szakmunkákban, ismeretterjesztő kiadványokban, tankönyvekben. Tévesen Csokonainak tulajdonított versszövegekre vagy egykorú szerkesztői javításokra épülhettek életrajzi feltételezések, miközben Csokonainak nyomtatásban is megjelent munkái maradtak rejtve, mint a 126 soros Az én életem vagy a 124 sor terjedelmű A 'Milton' Elvesztett Paraditsomáról. Ezért a kritikai kiadás munkálatai során egyszerre folyt a Csokonai-szöveghagyaték megtisztítása (erről szól a Kétes hitelű művek leleplezése gyűjtőcím alá vont 10 tanulmány) és kiegészítése (Ismeretlen művek nyomában, nyolc tanulmánnyal). Mindehhez — úgy véljük — Szilágyi az egyedül járható utat választotta: a forrásbázis és a módszertan kibővítését, gazdagítását. Új tényt hozó, új összefüggés lehetőségét felvázoló forrás számára az arckép és a helyi hagyomány éppúgy, mint — kiadástörténeti adalékként — egy előfizetési felhívás vagy a tárgyi emlék, a relikvia, pl. Lilla verseskönyve. Szilágyi legfőbb érdeme azonban, hogy jelentősen tágította a szövegváltozatok, verslejegyzések és másolatok körét, ami döntő fontosságú egy olyan poétái hagyaték esetében, amely csak részben jelent meg a költő életének rövid 32 esztendeje alatt nyomtatásban. Minél több egykorú vagy korai változat kínálkozik szövegkritikai vizsgálatra, annál nagyobb a hiteles szöveg megállapításának esélye, így sikerülhetett Szilágyinak „megszabadítania" Csokonait jó néhány vers tehertételétől, többek között 11 tétel közölhetetlen pornográfiától és A pesti dicsőség c. költemény felvilágosodás-idegen faji gőgjétől. A XIX. századi kéziratos versgyűjtemények elmélyült ismerete arra is sokszor lehetőséget adott, hogy az ál-Csokonai művet valódi szerzőjéhez tudja kötni. Ugyanakkor versek egészültek ki lényeges strófákkal, fogalmazványok adtak szövegképet a költői műhely alkotási folyamatáról, apró szösszenetek teszik teljesebbé az emberi portrét, sőt, Szilágyi Csokonai egy háromsoros töredékében megtalálta „irodalmunk első játékos gyermekversét" is. Nagy kérdés, hogy antológiaszerkesztőink, tankönyvíróink, közművelőink mennyi idő után veszik majd tudomásul és használják fel a megtisztított szövegeket és a kijavított időrendet ? A tudományos bizonyítás az esetek túlnyomó többségében meggyőző, igen gyakran egyenesen bravúros. A szerző — saját megfogalmazása szerint — „funkcionális szemléletű, komplex módszerű vizsgálat"-ot folytatott Csokonai művei nyomában és érdekében. Eredményesen használta — nyelvész-indíttatása jótékony örökségeként — a szóföldrajz és a szótörténet érveit, továbbá a pszichografológia módszerét vagy az alkotáslélektan kizáró mozzanatait a vers hitelességének megállapítására anélkül, hogy bármelyiket favorizálta, fölöslegesen használta és így a komplex megközelítést csorbította volna. Szilágyi emellett pompás stílusbiztonsággal, érzékletes szép magyar nyelven ír, és úgy értekezik a legbonyolultabb textológiai kérdésekről, hogy munkája örömébengondjában a szerzőt a nem filológus olvasó is könnyen, egyetértő szellemi izgalommal tudja követni. Ez kárpótolhatja a textológust csekélyebb megbecsüléséért, amelyről joggal tesz szomorú, de valós megállapításokat Szilágyi is. Valóban nincs a szövegtudománynak utánpótlása, megbecsüléséről pedig annyit, hogy a magyar irodalomtudománynak — legjobb tudomásunk szerint — egyetlen akadémiai doktora vagy kandidátusa sincsen, aki textológiai teljesítményért kapott volna fokozatot, holott rangos teljesítmények vannak, elsősorban a magyar irodalom élvonalához tartozó életművek kritikai kiadásaiban. (Említsük meg, a teljesség igénye nélkül, Batsányi, Petőfi, Jókai, Mikszáth, Ady, József Attila műveinek kritikai kiadását.) Mindazonáltal a textológia nem önmagáért való, hanem az irodalomtörténet segédtudománya, amely a hiteles, tiszta szöveg és a belőle levonható elsődleges tanulságok megadásával segít hozzá az irodalmi műalkotás elmélyültebb értelmezéséhez, elemzéséhez. A megállapítást jólpéldázza a mostani kötet, amely a Csokonai-kutatás helyzetének áttekintésétől a textológiai műhelytanulmányokon és a kiadástörténeti felfedezéseken át elvezet az utóbbiakhoz a Műértelmezések és -elemzések gyűjtőcím alatti 11 tanulmányban. Szövegvizsgálat, életrajz, eszme- és művelődéstörténet itt valóban szerves egységben járul hozzá a műértelmezéshez, és hogy Szilágyi induktív szerkesztői módszere miképpen bizonyítja be a pozitív tények, a filológiai alapkutatások fontosságát, sőt nélkülözhetetlenségét, azt egyaránt szemlélteti a fiatal Csokonai politikai szatíráinak, Az istenek osztozásának és a Békaegér