Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 2003 (110. kötet = Új folyam 48. kötet)

2003 / 1. sz. - SZOCIÁLIS EMLÉKEZET: A TÖRTÉNELEM SZOCIÁLPSZICHOLÓGIÁJA - LÁSZLÓ JÁNOS: Történelem, elbeszélés, identitás[Teljes szöveg (HTML)]

Magyar Tudomány • 2003/1 TÖRTÉNELEM, ELBESZÉLÉS, IDENTITÁS László János a pszichológiai tudomány doktora, az MTA Pszichológiai Kutatóintézete tudományos tanácsadója, a PTE BTK Pszichológiai Intézet igazgatója - laszloj@mtapi.hu Tanulmányomban amellett fogok érvelni, hogy a történelem tudása olyan reprezen­tációs forma, ami a csoportidentitás fenn­tartásában nélkülözhetetlen. Röviden érin­teni fogom a tudományos történetírás és a mindennapi történeti gondolkodás - ne­vezzük néphistóriának (folk history) - vi­szonyát, kiemelve mindkettejük narratív természetét. A mindennapi történeti gon­dolkodás formáinak és funkcióinak elem­zésében a Serge Moscovici által kezdemé­nyezett szociális reprezentáció elméletre, Maurice Halbwachs kollektív emlékezet el­méletére és Jan Assmannak a kommunika­tív és kulturális emlékezet megkülönböz­tetéséről szóló elméletére fogok támasz­kodni. Azt a gondolatot, hogy a néphistó­riai elbeszélések tem­észetes módon kép­viselik a csoport, esetünkben a nemzeti csoport identitásállapotainak alakulását, saját kutatásainkból vett néhány példával kívánom szemléltetni. 1. Konstrukció és valóság A történettudománnyal kapcsolatban az elmúlt évtizedekben komoly kételyek fo­galmazódtak meg. Ezek a kételyek elsősor­ban a történeti tudás narratív ábrázolásához fűződnek (White, 1973,1997; Gyáni, 2000). Mivel az elbeszélés tulajdonképpeni kate­góriájának a fikciót tekintik, a történelmi események elbeszélése akaratlanul is abba a gyanúba keveredik, hogy az elbeszélés „jóságának" esztétikai kritériumait szem előtt tartva az ábrázolt események realitását összemossa a fikcióval. (Zárójelben jegy­zem meg, hogy azok a kísérletek, amelyek a történettudományban alkalmazott nara­tív oksági magyarázatokat más típusú, pél­dául természettudományos [Hempel, 1942] vagy racionális [Collingwood, 1987] magya­rázattal kívánták felváltani, nem bizonyul­tak ti­ílzottan sikeresnek.) Kétségtelen tény, hogy amióta a történetírás elmozdult az annalesektől és krónikáktól, vagyis amióta az egyszerű tényeket az emberi szándékok és célok narratív hálójába helyezi, a rekon­strukciós műveletek óhatatlanul konstrik­cióval is párosulnak. Kérdés azonban, hogy ezáltal a történetírás szükségképpen elve­szíti-e kapcsolatát a realitással, és az elvileg parttalan és ellenőrizhetetlen konstrukció révén a fikcionalitás, vagy ahogy újabban mondják, a fakcionalitás birodalmába téved. Mai pszichológiai ismereteink erősen támogatják David Carr, a jeles amerikai tör­ténetfilozófus ama érveit, amelyek a törté­netírás jóvátehetetlen fikcionalitásának té­zisét cáfolják. Carr (1999) egyik érve a „kontinuitáselmélet", mely szerint a törté­netírás nem kényszeríti a valóságtól idegen, fikciós struktúrákba az eseményeket, mivel az elbeszélő forma már az explicit történet­elbeszélés szintje alatt is létezik, mint az idő emberi megtapasztalásának alapvető mód­ja (Ricoeur, 1985). Vagy mint Luis Mink (1978,128. o.) írja: „Narrative is an irreduc­ible form of human comprehension, an ar­ticle in the constitution of common sense" (nehéz lefordítani a szójátékot, mivel a con­stitution egyszerre jelent alkotmányt és bio­lógiai alkatot). Bruner (1986), a narratív

Next