Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 2003 (110. kötet = Új folyam 48. kötet)
2003 / 1. sz. - SZOCIÁLIS EMLÉKEZET: A TÖRTÉNELEM SZOCIÁLPSZICHOLÓGIÁJA - LÁSZLÓ JÁNOS: Történelem, elbeszélés, identitás[Teljes szöveg (HTML)]
Magyar Tudomány • 2003/1 TÖRTÉNELEM, ELBESZÉLÉS, IDENTITÁS László János a pszichológiai tudomány doktora, az MTA Pszichológiai Kutatóintézete tudományos tanácsadója, a PTE BTK Pszichológiai Intézet igazgatója - laszloj@mtapi.hu Tanulmányomban amellett fogok érvelni, hogy a történelem tudása olyan reprezentációs forma, ami a csoportidentitás fenntartásában nélkülözhetetlen. Röviden érinteni fogom a tudományos történetírás és a mindennapi történeti gondolkodás - nevezzük néphistóriának (folk history) - viszonyát, kiemelve mindkettejük narratív természetét. A mindennapi történeti gondolkodás formáinak és funkcióinak elemzésében a Serge Moscovici által kezdeményezett szociális reprezentáció elméletre, Maurice Halbwachs kollektív emlékezet elméletére és Jan Assmannak a kommunikatív és kulturális emlékezet megkülönböztetéséről szóló elméletére fogok támaszkodni. Azt a gondolatot, hogy a néphistóriai elbeszélések temészetes módon képviselik a csoport, esetünkben a nemzeti csoport identitásállapotainak alakulását, saját kutatásainkból vett néhány példával kívánom szemléltetni. 1. Konstrukció és valóság A történettudománnyal kapcsolatban az elmúlt évtizedekben komoly kételyek fogalmazódtak meg. Ezek a kételyek elsősorban a történeti tudás narratív ábrázolásához fűződnek (White, 1973,1997; Gyáni, 2000). Mivel az elbeszélés tulajdonképpeni kategóriájának a fikciót tekintik, a történelmi események elbeszélése akaratlanul is abba a gyanúba keveredik, hogy az elbeszélés „jóságának" esztétikai kritériumait szem előtt tartva az ábrázolt események realitását összemossa a fikcióval. (Zárójelben jegyzem meg, hogy azok a kísérletek, amelyek a történettudományban alkalmazott naratív oksági magyarázatokat más típusú, például természettudományos [Hempel, 1942] vagy racionális [Collingwood, 1987] magyarázattal kívánták felváltani, nem bizonyultak tiílzottan sikeresnek.) Kétségtelen tény, hogy amióta a történetírás elmozdult az annalesektől és krónikáktól, vagyis amióta az egyszerű tényeket az emberi szándékok és célok narratív hálójába helyezi, a rekonstrukciós műveletek óhatatlanul konstrikcióval is párosulnak. Kérdés azonban, hogy ezáltal a történetírás szükségképpen elveszíti-e kapcsolatát a realitással, és az elvileg parttalan és ellenőrizhetetlen konstrukció révén a fikcionalitás, vagy ahogy újabban mondják, a fakcionalitás birodalmába téved. Mai pszichológiai ismereteink erősen támogatják David Carr, a jeles amerikai történetfilozófus ama érveit, amelyek a történetírás jóvátehetetlen fikcionalitásának tézisét cáfolják. Carr (1999) egyik érve a „kontinuitáselmélet", mely szerint a történetírás nem kényszeríti a valóságtól idegen, fikciós struktúrákba az eseményeket, mivel az elbeszélő forma már az explicit történetelbeszélés szintje alatt is létezik, mint az idő emberi megtapasztalásának alapvető módja (Ricoeur, 1985). Vagy mint Luis Mink (1978,128. o.) írja: „Narrative is an irreducible form of human comprehension, an article in the constitution of common sense" (nehéz lefordítani a szójátékot, mivel a constitution egyszerre jelent alkotmányt és biológiai alkatot). Bruner (1986), a narratív