Építünk. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 3. (1952)

1952 / 4. szám - ÜNNEP - Koczogh Ákos: Kodály Zoltán hetvenedik születésnapján

ÜNNEP Koczogh Ákos: Kodály Zoltán hetvenedik születésnapján Kodály Zoltán művészete az úri Magyarország egységes tiltakozása ellenében született. A gróf Apponyi Albertek megtagadták tudományos népdalgyűjtő útjai támogatását, a rádió hosszú évekig nem vette műsorára, a kritika közönnyel for­dult el tőle, értelmiségünk nem csekély része gúnyt űzött belőle, hazaárulónak bélye­gezte s lenézte, mert lenézte a dolgozó népet is. De a közönyben és gyűlöletben Bartók Bélával együtt magára hagyott alkotó minden keserűsége mellett sem veszí­tette el jó reménységét, szomorúsága sarkában ott lépked a bizakodás, s amikor a Psalmus Hungaricus-ban, a magyar zene legmélyebb fájdalmú vádjában pana­szának ítélőszéke elé sorjáztatja ellenségeit: Akarok inkább pusztában laknom, Vadon erdőben széjjelbujdosnom, Hogynem mint azok között lakoznom, Kik igaz­ságot nem hagynak szólanom, — ugyanakkor az ítéletet is kimondja felettük a XVI. századbeli Kecskeméti Vég Mihály zsoltáros szavaival: Az igazakat te mind megtartod, A szegényeket felmagasztalod, A kevélyeket aláhajigálod. Kodály Zoltán nem öncélú művészi, vagy tudományos gesztussal fordult a nép felé, hanem a művészi és nemzeti megújulás egyetlen lehetőségének tudatával. Ezért nem vállalta a ferenczjózsefi és ellenforradalmi Magyarország. Élni sokféleképpen lehet, de az emberhez méltó öntudatos életnek megvannak a feltételei, megvan a mértéke. Ugyanez áll nyelvünkre, élőbeszédünkre, zenei érzé­künkre. Nagyjából azt is megértjük, ha fogyatékos nyelvtudással, képzők, ragok, igeidők, mondatbeli viszonyítások nélkül egymás mellé buktatott szavakat hallunk, megértjük azt is, ha valaki a legáltalánosabban használt gyatra szókészlettel fejezi ki magát és mégis számonkérjük a nyelvtani alakzatok helyes használatát, a jó hangsúlyt, a stilisztikai formák alkalmazását. Nemcsak az írott, de az élő beszéd törvényei dolgában sem lehetünk engedékenyek. ,,Semmi sem jellemző annyira a nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dal­lama, egyszóval a zenéje ... Az élő beszéd magyarságának védelme és fenntartása épp oly életkérdés, mint a szókincsé és mondatszerkezeté” __ írja Kodály Zoltán s éppen Sztálin elvtárs nyelvtudományi cikkei figyelmeztetnek arra, hogy a nyelv mennyire „elválaszthatatlanul kapcsolódik egybe a gondolkodással”, amiből az kö­vetkezik, hogy a gondolkodás elszegényedése együtt jár a nyelv elszegényedésével, színtelenedésével, ízetlenedésével. Ha tehát Kodály az élő beszéd „romlására” figyel­meztet, egyben azt hirdeti, hogy a szünetben változó, gyarapodó, fejlődő gondolko­dásunk, a tartalom ne elégedjék meg egyre fogyatékosabb kifejezésformájával. Az erőtlen nyelv a gondolatot sem tudja értékéhez méltóan kifejezni, s a rossz nyelvi kifejezés csorbítja az eszmei tartalmat. „Legsúlyosabban az artikuláció és ritmus elváltozásai kezdik ki a nyelv zenei rendszerét”, de nem kevésbbé a hely­telen hangsúly, s a dallam elváltozásai. Minden népnél elemi követelmény a nyel­vük tökéletes tudása, — hányszor figyelmeztet erre Lenin, Gorkij, Kalinin! — s a kiejtés ott „romlik”, tanítja Kodály, „ahol fogyatékos a nemzeti öntudat és vele­járó felelősségérzet”. Igen fontos tanítás ez mind zenei, mind pedig irodalmi szempontból s termé­szetesen egész nemzeti kultúránk szempontjából. Zeneileg erre épül Kodály Zoltán­­művészi programja. Meglátta ugyanis már a század elején, „hogy az értelmiség kivetkőzött a magyar nyelvből, elidegenedett a magyar zenétől”. Az a műzene, amit a XIX. század és a századforduló úri rétegei alkottak, csak gyenge visszhangja a nyugati zenének, s bár annak elsősorban német eredményeit felhasználja, képtelen vele egyenrangút teremteni, vagy pedig egyenesen selejtes, olcsó zenei megoldások­kal elégszik meg, mint például műdalszerzőink. Ezzel egyidőben felismerte a nép­dalainkban rejlő kimeríthetetlen gazdagságot. Felismerte, hogy a népdalokban egy­részt szöveg és dallam elválaszthatatlanul egy, másrészt a népdal a maga egyszerű­ségében is a legtökéletesebb, legváltozatosabb, s az érzelemnek, a gondolati tartalom­nak szinte felmérhetetlen skáláját hordozza, hogy „az érzésnek minden formulától 53

Next