Építünk - Alföld. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 5. (1954)
1954 / 2. szám - Boda István: Csokonai sírjánál (vers) - Boda István: Szeresd a múltam (vers)
Első kinyílott dallamában ott parázslott a szerelem. Első szerelmem ott lelem meg ma is a te két szemeden. Kamasz koromnak titka, vágya, az áprilisi vad napon, ott lobog ma a két szemedben, ott fénylik minden tavaszom. Az első is, amikor vággyal álmodtam át az éjszakát, amikor meleg május este, beszívtam a bodzák szagát, az első is, a legszebb ékű, azt is most átadom neked. Te reád várt és érted égett, e mindig parázs szeretet. Te reád várt, mikor a harmat lábam ette a hajnalon, mikor tehenet legeltettem az árokparton madzagon. Mikor álmodtam a jövőről a suttogó nyárfák alatt, mikor a levelek hónalján elaludtak a bogarak. Hány szirom-perc szállt össze-vissza gyermek agyamban szerteszél, míg egy tölcsér-tenyerű csöpp szél elvitte a fák levelét. Sejtettem én, hogy hozzád érek, csak nem tudtam még a neved. De ugrottam, mert a lucernát legelték már a tehenek. Szaladtam, mintha hozzád futnék, de az áruló harmaton, a kerülő éber szemének ott maradt minden patányom. Bújócskáztam a két tehénnel nyárfák alatt, akác között, s lelkemben, mint egy pici lepke a szerelem már röpködött. Bújócskázok emlékeimben. Bizony kemény volt mind a nap. A forró júniusi fényben álmodni mégis csak szabad. Mikor a tehenek jól laktak, s kapát forgattam mereven, akkor is pillangóként szálltál, s röpködtél bennem, szerelem. S míg verejték esett a porba belül már forró volt a vér, s mint melegedő, telt leánykor olyan volt épp a kapanyél. Égette a homok a talpam és a csöpp dohánylevelek, úgy borultak le ott a porban, mint a csupavágy szeretet. Levelükben is a te arcod simogattam én szelíden. Az álom vágya és világa keresztül lengett szívemen. A csillagfürtök zöldje intett nagy messziről, mint a remény, ahogy a porzó júniusban kapáltam a dombok hegyén. Akkor is már arcod szerettem, csak más volt a jegy, az alak. De felnyíló sóhajaimban már akkor is hallgattalak. Mit sejtetted te tán egy lugas árnyat közt, hogy egy kölyök a kapafényesítő napban magának vallja örömöd. Én se sejtettem , nem is tudtam, de álmodtam én makacsul. S kezem lenyúlt, ha egy-egy dudva a dohánytőnél meglapult, álmodtam én a kapavágás mozdulataiban nagyon, míg az aranyszemű porcseppek elszürkültek az arcomon. Amikor álomtalan éjek repültek át a lelkemen, arcod, szemed sejtve csodáltam a hajló búzafejeken, a július esti aranyban, amikor a tarló felett szertefoszlottak, elhamvadtak nagy magasban a fellegek. Álmodtalak a lányderékban, míg ropogó búzát szedett. Múltamban vagy már, ma is olyan kék nyári ég a két szemed. Együtt ülünk a dűlővégen, már dél van, s jön is az ebed ; szeresd a multam hozzád bújó ezer illatát, melegét. Buzog az emlék, mint a forrás, olykor tűz, olykor jéghideg. Ha hagyjad, hagyjad, hadd buzogjon, itasd át vele a szíved, benned oldódjon és fonódjon, rád nyissa legszebb lombjait, s bújj hozzám most, hogy megcsókoljam ajkad nyíló meggydombjait.