Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 10. (1959)

1959 / 2. szám - HAGYOMÁNY - Révész Imre: Sinai Miklós

kizárólagosan papi kormányzatát s ne engedje egyházban és iskolában elhatal­masodni a világiakat, akik ellen a folyamodvány többrendbeli, elég alan­tas denunciációkat is tartalmaz. Bécs persze kapva kap az alkalmon, hogy az egyre hangosabbá váló protestáns nemesi ellenzékre s ebben is különösen az egyik bihari követre a törvénytervezet értelmi szerzőjére, Domokosra, érzékeny csa­pást mérhet , visszaveti a tiszai törvény­­tervezetet s hosszas huzavona után egy olyan királyi rezolúciót fogadtat el tör­vényképpen az országgyűléssel, amely az egyházalkotmányi kérdést nyitva hagyja, sem a papoknak, sem a világiak­nak nem ad igazat, hanem későbbi királyi megfontolást és döntést ígér. Ezzel, és — ami végsőleg ebből követ­kezett — az 1791-i két protestáns zsinat alkotta kánonok meg nem erősítésével sikerül további két emberöltővel meg­hosszabbítani a protestáns egyházak belső rendezetlenségét s az evvel együtt járó örökös belvillongásaikat, legfőkép­pen a papi és a világi elem között. Sinai az elért eredményben természete­sen nem a baljóslatú előjeleket vette észre, hanem csak a saját diadalát látta. Most már teljes gőzzel elindította a korteshadjáratot a saját püspöksége mellett, mondhatni a sír felé hanyatló öreg superintendens szeme láttára. Ami­kor ez 1791 márciusában lehunyja a szemét, a haditerv már készen van : minél gyorsabban össze kell szedni a superintendens választó szavazatokat ki­zárólag a papoktól (holott azelőtt már négy hasonló választáson, az igaz, hogy mindig más-más, rendezetlen módoza­tokkal, szavaztak a világiak is!), a szavazatokat fel kell bontani egy kizá­rólag papokból álló egyházkerü­leti gyű­lésen (holott az ilyen gyűlés már akkor, amint említettük, egy elég régi jogszo­kás megszegése volt!) és gyorsan fel­szentelni a megválasztandó új egyház­főt, aki természetesen nem lehet más, mint Sinai Miklós, „a mi vallásunk apostola”, ahogyan kortesei szék­ére nevezgetik. Így is történt, csak azzal a különbség­gel, hogy a világiak akkorra már, a diéta végei elé, szintén meg tudtak szervezkedni és ugyanazon a napon, amelyen a papok gyűlése püspökké szentelte a kizárólag papi szavazatok­nak nem nagy többségét megkapó ti Sinait, 1791. május 2-án ők is tartottak egy ellengyűlést, amely annyiban sza­bályosabbnak volt tekinthető a másik­nál, mert ezen a túlnyomó számú világi tagok mellett jelen volt néhány, az urakkal tartó papi személy is, legelső­sorban az ellenpüspökjelölt, Hunyadi Szabó Ferenc, a törvény szerinti püspök­helyettes egyházkerületi főjegyző. Ez az ellengyűlés a Sinai választását azonnal törvénytelennek jelentette ki, felírt el­lene a királyhoz s egyszersmind kérte a többi három superintendentia és az erdélyi országos egyház csatlakozását a tiltakozó mozgalomhoz. Mire Sinai észrevette magát és meg akarta kezdeni püspöki kormányzását, akkorra már a Domokos és társai ellenakciója követ­keztében a köznemesség úgy ránehéz­­kedett, részben közigazgatási nyomással is, a vidéki papságra, hogy az urak már két hónap múlva meg tudták választatni Hunyadit superintendensnek, további néhány hónap múlva pedig a Sinai püspökségét törvénytelennek mondatták ki az országos zsinattal és érvénytele­­níttették a királyi szóval. Sinai tehát sokszorosan és nagyon súlyosan elszámította magát. Sokkal kevesebb papi szavazatot kapott, mint amennyit remélt. A papságot, amely tapsolt neki és minden jót várt tőle, egyébként is sokkal nagyobb társa­dalmi erőnek képzelte, mint amilyen tényleg volt, a földesuraitól és a kisebb világi potentátoktól, mezővárosi, falusi bíráktól, jegyzőktől stb. való függésé­ben. Ugyanakkor a köznemesség erejét hajlandó volt alábecsülni abban a hi­­szemben, hogy mert az a diétán a leg­élesebb politikai követeléseit fel kellett hogy adja az alkotmányos látszatok alatt is abszolutizmusra törekvő királyi ha­talommal szemben — ennélfogva a m­ost már társadalmi ereje is megroppant és bátran lehet vele ujjat húzni. Erről szó sem volt, a köznemesség ellenzékiségé­nek leszerelése még csak évek múlva következhetett be, akkor is csak kesz­tyűs kézzel. Az az udvarnak érdekében állott, hogy amíg a nemesi ellenállás teljesen meg nem puh­ul, melengesse a református egyház belső ellenzékét és hitegesse annak vezérét, Sinait. Az ellen­ben semmiképpen nem volt az udvarnak érdeke, hogy a kálvinista papságnak forma szerint melléje álljon s ezzel az egyházi belviszályt oly mértékig fokozza, amelynek fejleményei, igaz, hogy a nemességre nézve kellemetlenekké vál­hatnak, de viszont esetleg a trón presz­tízsén is súlyos csorbát üthetnek. Az udvar tehát a maga szempontjából a legsikeresebb taktikát követte ebben a kérdésben : beleburkolózott a pártatlan döntőbíró palástjába, gondosan vigyázva arra, hogy Sinait se ejtse el végleg mindaddig, amíg a világiakkal szemben.

Next