Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 10. (1959)
1959 / 2. szám - HAGYOMÁNY - Révész Imre: Sinai Miklós
kizárólagosan papi kormányzatát s ne engedje egyházban és iskolában elhatalmasodni a világiakat, akik ellen a folyamodvány többrendbeli, elég alantas denunciációkat is tartalmaz. Bécs persze kapva kap az alkalmon, hogy az egyre hangosabbá váló protestáns nemesi ellenzékre s ebben is különösen az egyik bihari követre a törvénytervezet értelmi szerzőjére, Domokosra, érzékeny csapást mérhet , visszaveti a tiszai törvénytervezetet s hosszas huzavona után egy olyan királyi rezolúciót fogadtat el törvényképpen az országgyűléssel, amely az egyházalkotmányi kérdést nyitva hagyja, sem a papoknak, sem a világiaknak nem ad igazat, hanem későbbi királyi megfontolást és döntést ígér. Ezzel, és — ami végsőleg ebből következett — az 1791-i két protestáns zsinat alkotta kánonok meg nem erősítésével sikerül további két emberöltővel meghosszabbítani a protestáns egyházak belső rendezetlenségét s az evvel együtt járó örökös belvillongásaikat, legfőképpen a papi és a világi elem között. Sinai az elért eredményben természetesen nem a baljóslatú előjeleket vette észre, hanem csak a saját diadalát látta. Most már teljes gőzzel elindította a korteshadjáratot a saját püspöksége mellett, mondhatni a sír felé hanyatló öreg superintendens szeme láttára. Amikor ez 1791 márciusában lehunyja a szemét, a haditerv már készen van : minél gyorsabban össze kell szedni a superintendens választó szavazatokat kizárólag a papoktól (holott azelőtt már négy hasonló választáson, az igaz, hogy mindig más-más, rendezetlen módozatokkal, szavaztak a világiak is!), a szavazatokat fel kell bontani egy kizárólag papokból álló egyházkerületi gyűlésen (holott az ilyen gyűlés már akkor, amint említettük, egy elég régi jogszokás megszegése volt!) és gyorsan felszentelni a megválasztandó új egyházfőt, aki természetesen nem lehet más, mint Sinai Miklós, „a mi vallásunk apostola”, ahogyan kortesei székére nevezgetik. Így is történt, csak azzal a különbséggel, hogy a világiak akkorra már, a diéta végei elé, szintén meg tudtak szervezkedni és ugyanazon a napon, amelyen a papok gyűlése püspökké szentelte a kizárólag papi szavazatoknak nem nagy többségét megkapó ti Sinait, 1791. május 2-án ők is tartottak egy ellengyűlést, amely annyiban szabályosabbnak volt tekinthető a másiknál, mert ezen a túlnyomó számú világi tagok mellett jelen volt néhány, az urakkal tartó papi személy is, legelsősorban az ellenpüspökjelölt, Hunyadi Szabó Ferenc, a törvény szerinti püspökhelyettes egyházkerületi főjegyző. Ez az ellengyűlés a Sinai választását azonnal törvénytelennek jelentette ki, felírt ellene a királyhoz s egyszersmind kérte a többi három superintendentia és az erdélyi országos egyház csatlakozását a tiltakozó mozgalomhoz. Mire Sinai észrevette magát és meg akarta kezdeni püspöki kormányzását, akkorra már a Domokos és társai ellenakciója következtében a köznemesség úgy ránehézkedett, részben közigazgatási nyomással is, a vidéki papságra, hogy az urak már két hónap múlva meg tudták választatni Hunyadit superintendensnek, további néhány hónap múlva pedig a Sinai püspökségét törvénytelennek mondatták ki az országos zsinattal és érvényteleníttették a királyi szóval. Sinai tehát sokszorosan és nagyon súlyosan elszámította magát. Sokkal kevesebb papi szavazatot kapott, mint amennyit remélt. A papságot, amely tapsolt neki és minden jót várt tőle, egyébként is sokkal nagyobb társadalmi erőnek képzelte, mint amilyen tényleg volt, a földesuraitól és a kisebb világi potentátoktól, mezővárosi, falusi bíráktól, jegyzőktől stb. való függésében. Ugyanakkor a köznemesség erejét hajlandó volt alábecsülni abban a hiszemben, hogy mert az a diétán a legélesebb politikai követeléseit fel kellett hogy adja az alkotmányos látszatok alatt is abszolutizmusra törekvő királyi hatalommal szemben — ennélfogva a most már társadalmi ereje is megroppant és bátran lehet vele ujjat húzni. Erről szó sem volt, a köznemesség ellenzékiségének leszerelése még csak évek múlva következhetett be, akkor is csak kesztyűs kézzel. Az az udvarnak érdekében állott, hogy amíg a nemesi ellenállás teljesen meg nem puhul, melengesse a református egyház belső ellenzékét és hitegesse annak vezérét, Sinait. Az ellenben semmiképpen nem volt az udvarnak érdeke, hogy a kálvinista papságnak forma szerint melléje álljon s ezzel az egyházi belviszályt oly mértékig fokozza, amelynek fejleményei, igaz, hogy a nemességre nézve kellemetlenekké válhatnak, de viszont esetleg a trón presztízsén is súlyos csorbát üthetnek. Az udvar tehát a maga szempontjából a legsikeresebb taktikát követte ebben a kérdésben : beleburkolózott a pártatlan döntőbíró palástjába, gondosan vigyázva arra, hogy Sinait se ejtse el végleg mindaddig, amíg a világiakkal szemben.