Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 10. (1959)
1959 / 3-4. szám - M. Beniuc verse: Dózsa emléke él (Fordította: Marjai Márton)
Haja az ő hajához ér, Blanka arca elpirul, Szempillája hosszú szárnya Rajongó szélére hull. De ajkára visszafojtott Bűvölő mosoly terem, Szinte nyílik szomjas szája Melyen ég a szerelem. Már egésszelragadtatva Nyergéből hajol felé s Az elnémult kürt visszhangján Két bánatos csevegés. A lovas most átkarolja, Fél kézzel hárítja csak, Magát átengedi és érzi: Szívéből a vágy kicsap. Bár sok hősünk poréit Nem fedi sírhalom, Emlékük dús virág Bennünk nyíl gazdagon. Nem szertéik világgá Négy égtéryi szelek, Őrzik örök lángját A szívek s énekek. És ha rágalom kél, S rájuk fröccsen a sár, Nevük „vitéz” a népnél S csak szélfről szájra jár. Fejét a vállára ejti, Arccal mégis felfele, Amíg lovaik legelnek Nézi, nézi szüntelen. Csak a varázslatos csermely Mormolása éji zaj, Amely mámoros telkükön Szomorúan átnyilal. Akkor kelt a hold az erdőn, Őket nézte egész éjjel, Festett sötét árnyakat is Az int hómezőkön szerteszéjjel. Előbb végtelenre nyújtja, Váltja amint feljebb lépdel, Elvész a pár erdő mélyén Elveszített életével. Lám a székely Dózsát Égették mint gidát, Vasból kovácsolt Tüzes trónja volt. Aleg is koronázták Gyöngyöző homlokait. Forgatták a füstben, Hogy süljön, hogy égjen. Akkor kerekedett Hegyek, halmok felett Lángok szivárványa Az egész világra, Kibékíthetetlen Gyűlöletszivárvány Minden zsarnok ellen, Kit a Föld hord hátán. Másnap a ló tajtékosan Áll a kastély kapujában. De szépséges lovasának nyoma veszett a világban. M. Beniuc verse Dózsa emléke él