Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 11. (1960)

1960 / 1. szám - HAGYOMÁNY - Szűcs Éva: Mihai Eminescu

világirodalom legnagyobb művészei sorába emeli. Ellentmondásokkal terhes emberi sors, ellentmondások ötvözetéből teremtett nagyszerű költői szintézis! — Bukott for­radalom után lép színre, de ez a bukott forradalom utáni kor a nemzetté válás nagy korszaka is a románság életében. A költő lángoló hazafisá­ga a közelmúlt nagy ha­gyományaiból táplálkozik elsősorban, de ezek a hagyományok már csak a nép tuda­tában élnek igazi mivoltukban. A faji gyűlölködéstől hangos Kelet-Európában a burzsoázia csak a nemzeti eszményt olvasta le 48 fakult zászlóiról — a demokratizmus belefulladt a feudalizmussal való kompro­misszumba. Eminescu, aki egybeolvasz­totta szellemében és költészetében mindazt, ami nemzeti, s mindazt, ami a legjobb érte­lemben polgári, nem leli helyét a felemás világban. Benne mintegy összecsapott a kor minden szellemi és művészi áramlata, ebből adódik költészetének kivételes volta objektíve, s a próféta-szerep szubjektíve. Magányos költő és magányos ember, mert forradalmár újító a költészetben s forradal­mian új élet- és világszemlélete. Dialektikus ellentmondások feszítik egész líráját. Első a román irodalomban, messze megelőzve az igazán moderneket, aki nem csak ráébredt tudatosan a társadalomban és az életben meglevő kibékíthetetlen kontrasztokra, ha­nem ezt az élményt adekvát módon ki is fejezi. Szakadatlan kettősség jellemzi a verseit, csak úgy, mint korát, kortársait, az egész körülötte levő világot. Az Élet tobzódó képei mellett a Halál hidegsége, a „ha majd a zsarnokok szobrán az ádáz láng vetekszik, s megolvadt ércrögökről rabszolgák átkra­tán, e lángrm századok öröké fölmelegszik. Akkor majd visszatérnek aranyló szép napok, melyekről kék magasság súg most meleg meséket, egyenlő, szent örömben minden felolvad­ott, s ha majd a halál kiölt­ja a fáradt életmécset, úgy sejted, szőke angyal dús hajjal arra tévedt." (Gálai László fordítása) A népköltészet művészi tradícióinak sajátságos felhasználása az E­s­­­ha­­­nat­es i 11 a y. A mese varázslatos szimboli­kájában egy abszolút modern életérzés je­lentkezik: a magányosság. Az esthajnal­csillag, aki földi lénybe lesz szerelmes s aki hiába kínálja a halhatatlanságot, maga a költő, az emberektől meg nem értett láng­elme. Nem más ez, mint a nietzschei — schopenhaueri filozófia — a népköltészet eszközeivel kifejezve. — Az élettagadás legmegrendítőbb verse, Eminescu lírájának talán legtragikusabb és egyik legművészibb darabja, a D­á­n i­m­a. Az a költemény, amelyben a költőt kínzó végletes ellentmon­dások a legmagasabbrendű eszközökkel fo­galmazódnak meg: életszeretet és halálvágy, istenhit és blaszfémia, orthodox román nemzeti tudat és századvégi dekadencia. A vers hatása kétségtelenül ezekben a para­doxonokban van. A mondanivaló direkt, félreérthetetlen. A cím azonban jelképes, az eminescui költősors különös tragikumára utal, a már említett orthodox-román tudat — modern világérzés dialektikájára. Avers Eminescu utolsó költői korszakának, leg­tragikusabb életszakaszának terméke, 1883- ban született. A zárósorok a tudatosság és az őrület határvonalán állanak, itt érinti meg a költő azt a magasfeszültséget, ahon­nan már csak a halálbahullás jöhet: nagy nemzeti múlt mellett a jelen silánysá­ga, a román nép nagyszerű tulajdonságai mellett az ugyanazon vérű uralkodóosztály aljassága, a Jó szenvedése, a Szépség meg­­gyalázása, az éterien tiszta érzelmek élet­képtelensége a közönséges testi szerelemmel szemben, az isten dicsőítése, aki ilyen ra­gyogóan szép világot teremtett, s az isten elátkozása, aki ilyen elviselhetetlenül rút világot teremtett. Az élet dialektikájának tökéletes kifejezője az eminescui nyelv, a maga végtelen árnyalataival. Költészetének három nagy ihletforrása van: a haladó társadalmi eszmék, a nép­költészet és a szá­zadvégi filozófia. Egész költői pályáján együttesen halnak, egymás mellett és egymásba átcsapva, ellentmondá­sos egységük az eminescui valóság­szemlélet lényege. A szociális lázadás legnagyobb méretű művészi megfogalmazása az 1874- ben publikált Császár és proletár A Párisi Kommün és a marxista tanokkal védő találkozás hívta életre. A kommünar­­dok hősiességének, a proletariátus győzhe­tetlen erejének apotheózisa. A kommuniz­mus ügye­ melletti nyílt kiállás Eminescu világnézetének legszélső lehetősége­, a költő azonban nem szocialista, hanem radikális demokrata — a vers befejezése, a császár monológja, jellegzetesen polgári humanista megoldás. A jövőbe vetített kép a nép világ­uralmáról ugyanakkor a névvel való teljes összeforroltságot, a nép ügyébe vetett határ­talan hitet tanúsítja. Forró páthosszal énekli az elkövetkezendő aranykort.

Next