Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 11. (1960)
1960 / 5. szám - TANULMÁNYOK, KRITIKÁK - Beke Albert: Rónay György: Petőfi és Ady között
e kettősségből a kor természetesen csak az utóbbit veszi észre. Érthető tehát, hogy az a kialakulandó társadalmi forma, amelynek alapja a munka —, igaz, később egyre tisztességtelenebbül kizsákmányolt munka — a költőben nem sok becsülni valót lát. Arany Jánost ugyant tisztelik, mert már „befutott” nagy művész, de a fiatalokban sem a kezdő művészt nem hajlandók meglátni, sem a szorgos polgárt. ,,A költő társadalmi megvetettsége miatt senki sem szenvedett többet Reviczkynél, ez volt egyik legfájóbb élménye. . . ” — mondja Rónay s anélkül hogy az értetlenség vádját akarnék magunkra vonni, meg kell jegyeznünk, hogy ennek a társadalomból jövő szinte szervezett megvetettségnek és lenézésnek a kialakulásában egy kicsit maguk a költők is hibásak voltak. Természetesen nem tudatosan, de akaratlanul is. Annyira telve vannak pesszimizmussal, világbánattal — amit részben affektálnak, részben komolyan és őszintén élnek át —, hogy emiatt képtelenek másfajta életfelfogást és életstílust észrevenni, különösen megakceptálni. Olvassák ugyan Schopenhauert, de az embernek mégis az az érzése, hogy alapjában véve pesszimizmusuk is csak felszínes, filozófiailag semmiképpen meg nem alapozott menekülés a kor nagy problémái elől. Még Vajda pesszimizmusa, amiről Rónay részletesen beszél e kérdés kapcsán, sem filozófiailag megalapozott életszemlélet, hanem csak egy örökösen meg-megújuló, de letisztulni soha nem tudó tépelődés a filozófia ősi problémáin. Rónay úgy látja, hogy Vajda: „költői benyomásainak titanizmusa érik filozófiailag is megalapozott, társadalmilag is indokolt keserű életszemléletté.” Holott ilyesmiről Vajdánál igazán nem lehet még csak beszélni sem. Szinte azt mondhatnám, hogy ha Vajda eljutott volna akár csak a legcsekélyebb filozófiai megnyugváshoz is, akkor nem lett volna igazán Vajda János! Ez a filozófiai megnyugvás inkább Iványiban van meg, ele ő meg kimaradt a könyvből, s különben is ebből a félmondatból: „Kemény és Mikszáth közt mégiscsak legjobb regényíró-tehetségünk Tolnai...” úgy látom, róla meglehetősen alacsony véleménnyel van, noha objektíve nézve a két író tehetségét, elismerésünk okvetlenül Iványit kell hogy illesse; jóval fölötte áll Tolnainak, benne eléggé nem sajnálhatóan valóban egy nagy lehetőséget vesztettünk el. Tolnairól alkotott szemléletünk még mindig túlzottan a Móricz túlbecsülésének hatása alatt áll, s a komoly vizsgálódás helyett szinte apodiktikusan ismételgetjük Móricz mondatait, hol idézve, hol anélkül. Pedig Iványi fiatal fővel is tudta azt, amit Tolnai öreg korában sem tudott elérni, hogy mindenfajta elbeszélés legősibb gyökere, a mese, s az igazi nagy epikus magatartás sohasem engedi meg az írónak az események közt való előlépést és közbeszólást. Ha elgondoljuk, hogy hova fejlődhetett volna Iványi, ki a „Püspök atyafisága” némely oldalán szinte Mikszáthtal veszi fel a versenyt, bizony, csak sajnálkozni tudunk. . . A könyv másik — ha nem is centrális, de hol kimondva, hol kimondatlanul, gyakran előtérben levő — problémáját az új nemzedéknek és Gyulainak a viszonya képezi, s itt nem annyira személyi harcokon van a lényeg, mint inkább két esztétikának, két világfelfogásnak az összeütközésén. De az ostor azért végül mégiscsak Gyulai hátán csattan, s emellett nem lehet szó nélkül elmenni. Teljes mértékben értem és igazságosnak tartom, hogy az ellenzék tagjainak, akik a saját korukban így vagy úgy, de ki voltak semmizve, most, utólag, igazságot akarunk szolgáltatni, de közben talán épp a teljes együttérzés miatt, sem Rónay, sem pedig Komlós Aladár, aki egy kicsit mégiscsak elődje, nem veszi észre, hogy maguk is újabb igazságtalanságot követnek el, csakhogy ők megy Gyulaival szemben. Bár mind a ketten őszintén hűek akarnak maradni a tárgyilagosság elvéhez, mégis folyton érezzük, hogy minden jó szándékuk mellett is Gyulai iránt nehezen tudnak objektív álláspontot elfoglalni. Pedig hiába, Gyulai mégsem volt olyan merev, olyan sötéten és szándékosan korlátolt, mint amilyennek Rónay és itt-ott (különösen Vajda monográfiájának első kiadásában) Komlós is beállítja. Azért mondom, hogy „szándékosan”, mert Rónay ismételten hangsúlyozza, hogy Gyulai nemcsak nem tudta, de nem is akarta megérteni a fiatal írók újabb törekvéseit. Ezt a vádat illetően azonban messzemenően és nagyon igaza van Horváth Jánosnak: azért hogy még valaki nem szeret valamit, korántsem biztos, hogy nem is érti. Sőt! Könnyen meglehet, hogy talán épp azért nem szereti, mert nagyon is érti. Az az érzésem, hogy az ellenzék tagjai nem is annyira Gyulainak egyes esetekben elfoglalt esztétikai vagy politikai nézetei ellen berzenkedtek, hanem főleg az ellen a modor ellen, ahogy azokat kritikusunk szemükbe mondta. Mesterien jellemzi Gyulainak ezt az ingerlő modorát Arany, egy Tompához írott levelében: „Hogy Gyulai saját meggyőződését követte bírálatai-