Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 19. (1968)
1968 / 3. szám - HÓNAPRÓL HÓNAPRA - Vita Kemény Zsigmond korszerűségéről (Összefoglalta: Barta János)
gai az európai regény 1920 utáni helyzetképébe illenek bele: a kerettechnika, a betételemek, főként pedig az elbeszélő perspektíva szabad, olykor szeszélyes kezelése. Ha neveket említek, abban van talán meghökkentő, de nem az életmű tartalmára, hanem a regényformára és technikára gondolok, amikor Thomas Mann, Gide, Faulkner nevét kiejtem. Van aztán a korszerűségnek egy mélyebb rétege is. Kemény tehetségének komplex volta, amely párhuzamos regényeinek komplex jellegével. Nem a politikusra célzok tehát, hanem tisztán csak a szépíróra. Epikus tehetség, de erős szubjetív aláfestéssel; az irodalomkritika és a műfajelmélet is foglalkoztatja; sőt tájékozott a filozófia egyes részeiben is: szembetűnő tehetségének erős intellektuális színeződése. A valóságot nemcsak az esztétikai szférába átemelve tudja megragadni - ahogy hozzá közeledik, abban benne van a megérteni vágyó tudós magatartása is. Régóta mondják regényeit esszéregényeknek - s ezen a réven rokona, olykor estleg elődje jelenkorunk ilyen típusú regényíróinak - mondjuk pl. Németh Lászlónak. A külföldiek közül megint Thomas Mann formátuma jut eszembe. Nagy Miklós: Néha én is belehallok egy-egy modern akkordot Kemény műveibe, s egyetértek azzal a megállapításoddal, hogy két-három nemzedékkel ezelőtt távolabb volt az átlagos magyar olvasótól Kemény művészetének sok lényeges eleme, mint ma. Mégis szerintem Kemény az ötvenes években már egyre erősebben vonzódott egy másik, az általad körvonalazott ellentétes műtípus, elbeszélői eszmény felé. Először kisebb elbeszéléseiben (Szerelem és hiúság), majd a Ködképek legfontosabb részeiben, végül a Férj és nő utolsó harmadában, az Özvegy és leánya záró fejezeteiben eljutott a szenvedély kifejlődésének s katasztrófájának nagyon erőteljes és mégis takarékos ábrázolásához. Ez a klasszikusan letisztult epikai forma inkább a francia próza néhány 18-19. századi nagyságára, az egykori kortársak közül Mérime-re, Flaubert-re, a Goncourt-testvérekre emlékeztet, mint Thomas Mann vagy Joyce világára. Éppen ezek miatt is lehetett oly jelentős kemény hatása a magyar századvég bukdácsolva kialakuló lélekelemző, franciás elbeszélőire, Justh Zsigmondra, Ambrus Zoltánra. Másfelől Kemény érett történelmi regényeiben - kivált a Zord időben meg a Rajongókban - az általad joggal kiemelt esszéista törekvés mellett megtartotta a Walter Scott-i hagyományokat: mozgalmas, sok ágra oszló, terjedelmes mesét szőtt, színes környezetleírásokat adott, nem fukarkodott a meglepetésekkel, talizmánszerű tárgyakkal, olykor még a jóízű mellékszereplőkkel sem. Ezt a vonását még jobban meg kell vizsgálni. Egyesek ugyanis mindebben csupán a divat oltárán hozott fölösleges áldozatot látnak, míg én inkább afelé hajlok, hogy Scott számos műve maradandó érték, amelyben tragikus históriai helyzeteket fedezett föl és még ezek lélektani vetülete iránt sem volt egészen érzéketlen. Nem volt szégyen tanulni tőle, s Kemény a maga számára asszimilálhatót, illetőleg a magyar regénynek szükségeset is jócskán tanult tőle. A beszélgetés során még egy aspektusból vetődött fel Kemény modernségének vagy avultságának kérdése. Nagy Miklós arra mutatott rá: mennyire idegenek a mi korunktól azok az erkölcsi eszmék és normák, amelyek a Kemény hősök cselekedeteit, életük válaszútjait irányítják. Hihető-e az, hogy egy átlagon felüli jellem olyan rögeszmévé emelje, önmaga ellenére nagyra növelje a hűség parancsát, mint Gyulai Pál — akiben pedig már korán felmerül a kétely is, hogy érdemes lesz-e meghozni ezt az áldozatot? Nehezen értjük meg ma az Özvegy és leánya főszereplőinek erkölcsi gátlásait is. Barta János szerint is azok az erkölcsi normák, amelyek alapján a Kemény hősök cselekszenek, ma már idejüket múlták. Hölgyeink ma nem oly szégyellősek, mint Tarnóczy Sára, férfiaink nem olyan lovagok, mint Mikes János. Az önbecsülés és az önismeret követelménye sem határoz ma annyira egy emberi sorsban, mint pl. a Rajongók világában. Pécsi Deborah ma nem élné át oly mélyen szerelmi konfliktusát. Kassai Elemér tisztessége nem vezetne válaszaira. Ez a kifogás megint valamennyi múltbeli klasszikusra ráhúzható: Arany János etikája épp oly kevéssé mai, mint Shakespeare-é.