Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 24. (1973)

1973 / 11. szám - VALLOMÁSOK CSOKONAIRÓL - Görömbei András: A bordal Csokonai lírájában

GÖRÖMBEI ANDRÁS A bordal Csokonai lírájában Csokonairól, az emberről két kép él a köztudatban: az egyik a hontalan, állástalan, megalázott és elhagyott költőt idézi, a másik a sápadtképű csavargót, a dévai borozót. Mindkettő életrajzi adatokra épül, mindkettőt igazolja az életmű is. A szakirodalom hol az egyik arcot világítja meg erősebb fénnyel, hol a másikat. Van, aki a felvilágo­sodás legnagyobb magyar költőjét akarván bemutatni, a bordalokat egyszerűen a hét­köznapi küzdelmekbe belefáradt költő lelkének reakciójaként értékeli, van, aki - mint például Kazinczy -, olasz vagy német reminiszcenciának nevezi a bordalokat. Az összefoglaló jellegű áttekintések az életmű természetes arányaihoz igazodva nem fog­lalkoznak behatóbban ezzel a kérdéssel. Sinkó Ervin szép Csokonai esszéfüzére pedig a műfordító Csokonainál értekezik a Szerelemdal­ról, így aztán érthető módon mosto­hán bánik vele. Magam most azt szeretném kutatni, hogy a bordalok, de különösen a mintapéldány, a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz hogyan következnek Csokonai emberi és művészi szituációjából, mennyire fakadnak a felvilágosodás átélt eszme­köréből és Csokonai egyéniségéből, másrészt milyen esztétikai újdonságot, szemléleti értéket hoznak. II. Érdekes, hogy akik közel állottak Csokonaihoz, jobbára tagadják a dévai borozások legendáját (Domby, Gaál László). Állítólag Kocsi Sebestyén is azért írta, hogy Csoko­nait csak „in bene sonantibus” látta, mert saját korának akart ezáltal reklámot csi­nálni.­ Az 1813-as Márton-féle kiadás bevezetőjében pedig ezt olvassuk: „Sajnálni lehet, hogy az ő erkölcsi viseletéről némelyek balvélekedéssel vágynak, a­mire hihető, egynéhány a bor és szerelemről írott remek darabjai adtak csupán okot, sokan lehe­tetlennek tartván, hogy valaki tapasztalásbéli érzés nélkül így írhasson.”A Dóczi Lajos meg éppen a bordalokból olvasta ki, hogy ezeket nem az írta, aki ivott, hanem aki inni látott, így aztán fölvetődhet a kérdés: vajon Csokonai vidám dalai is csak szerepek, játékok, ő is elmondhatná Petőfivel?: „Oh dalaimban a kedv, nevetés / Csak olyan ez, mint a virág a síron." A tisztelő utókor fölmagasító szándéka gyakran ezt sugallja. Hangsúlyoznunk kell, hogy a bordalok esztétikai megítélése szempontjából ez a szerep­fikció sem volna baj, hiszen az irodalomtudomány többször bizonyította már, hogy a költői „én” nem mindig egyezik meg a valóságos énnel. Sőt Herbert Seidler arra fi­gyelmeztet, hogy az anakreontikák vizsgálatakor a költő dokumentálhatóan megra­gadható személyétől mindenképpen el kell tekintenünk.­ A költemények művészi ér­tékének megítélésekor nem a tárgyi hűség a fontos, hanem a tárgyi fikció révén érvé­nyesülő költői igazság, így számunkra közömbös az a gazdag hagyomány, mely Cso­konait nem tudja elképzelni hordó, vagy legalábbis kulacs nélkül. Pedig számtalan vers és adoma építi ezt a képet. Az egyikben Csokonai azt panaszolja, hogy hiába vár­ja, hogy a szőlő, melyet ércszobra őriz, megérjék.A Petőfinek a Dombynál is előforduló anekdotát feldolgozó zsánerképe is ezt a legendát szőtte tovább. Stépán Géza Csokonai Vitéz Mihály hordója címen a tréfás, bornyerő költőt mutatja be. E romantikus, el­nagyolt beállításnak számtalan példáját idézhetnénk. A két fő változatot Kovács Gyula és Bonyhay József versei képviselik. Az első szerint a megcsalt, fájdalmas Csokonai egyetlen menedéke a csikóbőrös kulacs, mámorában minden szent dolgot elfeled: Üres öröm erényt, hazát szeretni. Lélekcsalódás isten hát veled !

Next