Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 25. (1974)
1974 / 1. szám - FIGYELŐ - Boda István: Lapvégi jegyzetek
tanulja. Kivételek erősíthetik a szabályt, előffordul, hogy üstökösként robban ki valaki, de ki beszél ma már azokról, akik tehetségesek voltak, de erejüket meghaladó feladatok elé állítva letörtek, s elvesztek a pálya számára? A szegedi együttes legnagyobb ereje, hogy fokozatosan, de megalkuvás nélkül fejleszti énekeseit, és így alakít ki öszszekovácsolódott, ütőképes gárdát. Természetesen ahhoz, hogy állandó szinten tudjon egy-egy operát is játszó vidéki színház együttese magas nívón produkálni, még sokat kell tennünk. A tavaszi operatalálkozóval kapcsolatos szakmai megbeszéléseken sokan leszögezték (Kertész Gyula, a Csokonai Színház operarendezője s maga Vaszy Viktor is), hogy az út a vidéki operák önállósulása felé kell, hogy vezessen. Az opera különleges műfaj, különleges elbánást, külön vezetést, és mert nem is olcsó - kikaptam egy rovatot a szerkesztőtől. Egyoldalnyi terjedelemben. Azt mondta még, mintegy kajánkodva is a közhely humorán: gazdálkodtam okosan. Nyilván a terjedelemre értette, mert egy magyar író mivel is gazdálkodhat leginkább? Közismert indokok kényszerítik rá. Kevés a papírunk, sorban állás van a nyomdában, hosszú a könyvek átfutási ideje, dehát mit soroljam? Megszokott dolgok ezek mindannyiónk előtt. A valóság persze mindig tud szorítani a nehézségek présén is. Itt van például a Kortárs decemberi száma. Kitűnő és remek szám, tele hasznos és tanulságos írásokkal. Hát akkor - kérdezhetné valaki -, mi bajod a folyóirattal? Tulajdonképpen semmi, illetve az, ami majdnem minden magyar folyóirattal. Egy számba a Kortárs is annyi anyagot gyömöszöl bele, amennyi normális tördelés mellett három számra is futná. Megszámoltam, harmincnégy szerző szerepel a decemberi számban. S ez nemcsak szerződőséget jelent. Anyaggazdagságos is. Sőt, már zsúfoltságot is, ami mondjuk meg őszintén visszaélés a nyomdai fortélyok lehetőségével. Mert a Kortársnál is van egy normális betűlön költségvetést, anyagi bázist igényel. Nálunk jóval kisebb zenei hagyományokkal rendelkező népi demokratikus országokban is (Bulgária!) jobb a helyzet ezen a téren. Az útjelző tábla nálunk is a prózai és operatársulatok szétválása felé kell mutasson. Visszatérve a Triptychonra. Horváth Zoltán a partitúrát kitűnően ismerő muzsikusnak bizonyult mindhárom mű mozgalmas, pergő rendezésével. Sándor Lajos díszlete főleg A köpeny-ben tetszett. Az énekkarból (karigazgató: Makláry László) a női kar kapott nehéz feladatot az Angelica nővérben maradéktalanul tolmácsolták Puccini szólamait, mind egészben, mind a közülük kis szerepeket éneklők is. Élvezetes zenei élmény, kitűnő színházi este volt a Szegedi Nemzeti Színház Triptychonfelújítása. TARNAY GYÖRGY Lapvégi jegyzetek nagyság, ami az írásokhoz is a legmegfelelőbb, és ami az olvasói igényhez is alkalmazkodik. E két igénynek valahol egybe kell esnie, illetve legalábbis közelítenie kell egymáshoz. Igaz, betűtípusban lehetnek eltérések a szépirodalmi és kritikai anyag között, azt azonban mindig figyelembe kell venni: a vers, a novella, a regényrészlet - tehát a szépirodalom - másképp vonzza magához a szemet, mint az értékelő vagy ítélkező műfajok. Na, de ne bonyolódjunk bele ilyesfajta kérdésekbe. Maradjunk inkább a ténynél, ami ezúttal mégiscsak az: ha az olvasó a kortársat lapozván a legérdekesebb és legvonzóbb közleményekkel próbál megbirkózni, alaposan hunyorítania kell, hogy kitartó munkájához a szeme türelme is „besegítsen". Például: hogyan lehet elolvasni Fekete Gyula Triszexét - idegesség és dühöngés nélkül -, ha azt az újságban használt petit nagysággal szedették? De nem járt jobban Csoóri Sándor közleménye sem, amelyre a szerkesztő jóvoltából ugyanaz a tipográfiai utasítás került. S aztán - és ez még inkább bonyolítja a helyzetet, folyóirataink a legapróbb betűs közleményeket is - ha csak az nem kifejezetten kritika - a világ minden