Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 26. (1975)

1975 / 2. szám - SZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT JÓKAI MÓR - Nagy Miklós: Jókai pályaszakaszai és harmadvirágzása

kezelt vígjátékfigurákká váltak a Jókai-alkotásokban. Az új héroszok magányosabbak a korábbiaknál, meg nem értettségük olykor egyenesen tragikus árnyat vet rájuk, főként a tömegek, a nép elpártolásának óráiban, amire eddig elszigetelt példát is alig láthattunk munkáiban. A főalakok szerelmi idillje megszakad, olykor még házasságuk egyensúlyát is felborulás fenyegeti. Kulcsa mindennek az elütő származás-neveltetés, hiszen közsorsú férfi kapcsolata főúri leánnyal szinte állandósuló motívuma lesz írónkénak. Mind gyakrabban vezetnek meseszálai nagyvárosokba, a fényűzés, élvezet, nagy üzlet meg a nemzetközi politika színhelyeire. Fel is hangzik a kritikusok egy töredékétől az elsietett vészkiáltás: „Jókai modern író lett [...) többé nem magyar író, Jókai előtt már nem e kis ország, de Európa lebeg; (...) nem akar jobb, nagyobb lenni Európa íróinál, éppen olyan, mint ők.” (Gáspár Imre, 1878, idézve: JKK 20. k. 328). Gáspár Imre elsiratja a mester „játszi, csendes humorát", amelynek nincs helye „a főváros jellegtelen, romlott gőzkörében". Valóban, a napfényes életképek, anekdoták kedvelése mintha már teljesen a múlté volna művészetében. A művek uralkodó jellemvonása az eposzias - olykor erősen szándékolt, szónoki - pátosz. A francia romantika mellett a párizsi tézisdráma, polgári színmű hatása mutatkozik a kiélezett nagyjelenetekben, a szabadelvű, klérusellenes eszméket hirdető párbeszédek során (Fekete gyémántok; Enyim, tied, övé; A jövő század regénye). (Jegyezzük meg: a korábbi időszakban tabunak számított Jókai szemében valamennyi felekezet, minden egyes hitvallás.) Régebbi jeles regényeiben - az újabbakból kivéve a hasonlíthatatlanul sokszínű Az arany embert - több volt a bensőség, megnyerőbb s változatosabb a komikum, könnyebben áradtak a magyaros ízű szólások, szóláshasonlatok, közmondások, szemléletes tájszók. Van irodalomtörténészünk, aki Gáspárhoz hasonlóan, ma is elsősorban e hátrányos eltolódást hangsúlyozza. Nem árt azonban kiemelni egy gyökeresen új alkotói vonást e szakaszon. A természettudományokba, a technika félisteni hatalmába vetett bizakodás ekkor válik érzelmi-ihlető hajtóerővé költőnknél. Himnuszt zeng a civilizáció távlatairól, leírásainak eredetiségét, megejtő festőiségét meghatványozza földrajzi-geológiai-őslénytani műveltsége. Egyszerre láthatjuk benne Verne, V. Hugo, Poe tudományos fantasztikumának követőjét, s a velük versengő álmodozót. E második föllendülés aránylag rövid ideig tartott, igazában csupán 1876-ig. „Nem írta ki magát" a szó köznapi értelmében, nem a színház vagy újságírás, mégcsak nem is a betegeskedés csapolta le elbeszélői energiáit, mint a Bach-korszak vége felé. A lelkesedése, naivan biztos győzelemhite apadt ki egyetemes és szűkebb hazai értelemben egyaránt. A porosz-francia háború a nacionalizmus elvadulását tárta fel a világháborút csináló haditechnika komor jóslatával. Másfajta, ám szintén kiszámíthatatlan katasztrófát ígért az orosz anarchisták fellépése, elméletté sűrített féktelen romboló indulata a hatvanasok végén, amelyet Jókai meg a hozzá hasonló magyar liberálisok a párizsi kommünnel egy tőről fakadottnak véltek. Ezt a tévhitet az időbeli egybeesés is támogatni látszott: a munkásfölkelés éppúgy 1871-es, mint Nyecsájev és Bakunyinnak a cári sajtótól világgá kürtölt szentpétervári pere. Bent az országban pedig megállt az idő. Hol maradt Tisza Kálmán érájában az önálló magyar jegybank, a gazdasági függetlenség, amelynek ígérgetésével 1875-ben létrehozta a pártfúziót, és megnyerte a választási csatát? Két évtizedre, vagy annál is többre lekerültek a napirendről az átfogóbb, társadalmat-művelődést formáló liberális törvényjavaslatok: az állami népoktatás kiterjesztése az egyházival szemben, teljes zsidóemancipáció, polgári házasság. Tízéves miniszterelnökségének ünneplésekor 1885-ben maga Tisza „generális" sem büszkélkedhetett egyébbel, mindössze azzal, hogy vezetése alatt építés folyt, „homokszemet homokszemre hordás". A politikus Jókai beleszokott a kisszerű, elvtelen korszakba, mindvégig támogatta a „generálist". De Európára szóló magyar vállalkozásokat, fénylő humanista eszményeket áhító intuíciója nem meríthetett ihletet mindebből, így művészetének tartós hanyatlása a második kiegyezés, a pártfúzió után kezdődött.