Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 32. (1981)

1981 / 1. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT MEDGYESSY FERENC - Kocsis István: A megkoszorúzott (Jászai Mari - monodráma két részben, 1. rész)

intendánsnak, kultuszminiszternek. A császár őfelsége szemét is kikaparnám, ha felérne hozzá a karmom. De szívesen vele kezdeném A szemeket kikaparó komé­diásnő című játékomat. . . Hallom, szeretett fővárosomban is már akkor virágeső­vel fogadta a megfélemlített nép, amikor kegyeskedett megjelenni saját koronázá­sán. (Rövid szünet után kiabálni kezd.) Még ha oly paránynak támadtam is neki, mint egy erkölcstelen színidirektor, nemhogy támogatni nem támogattak a magam­fajta kiszolgáltatottak, de még ellenem is fordultak, vagy legjobb esetben farkcsó­válással eloldalogtak. S ilyen senkik mernek énfelettem színházi törvényszéken ítél­kezni. Hát ide figyeljetek, drága pályatársaim - lám, tudatomba tolakodtatok is­mét, pedig mindent azért tettem: politizáltam itt nagy kevélyen magamban, népem fejére olvastam megtagadott történelmét, mindent azért tettem, hogy titeket elfe­lejtselek, titeket, parányok, kik most a színház szent épületében munkálkodtok elle­nem, élet és harci kedvem lankasztása a célotok! (Zaklatottan.) Hát ha hiába kon­centrálok nagy dolgokra: a magam, a népem, a világ összes népes létkérdéseire, folytatom harcomat miveletek ... Kezdem bánni, hogy nem mentem el a tárgya­lásra. Nem én lettem volna az, aki megszégyenülten távozik. (Hosszabb szünet, majd keményen.) Annyival tartozom önmagamnak, hogy ne a ti enyhe ítéletetek­nek vessem alá magam, hanem a magaménak, mely minden bizonnyal súlyosabb lesz... Talán arra ítélem magam, hogy nem teszem be többé a lábam dicső színhá­zunkba . .. De ez nem az én büntetésem lenne, hanem a tietek . . . Fél évtizeddel ezelőtt szinte belepusztult a színház abba, hogy méltatlan vezetői és talpnyalóik ellenem mertek fordulni! Erre emlékeztek-e? Mikor gróf Keglevich intendáns úr és gróf Festetics direktor úr - mily hatalmasak hozzátok képest! - legyőzettek Jászai Mari által! Feláll, idegesen sétálni kezd, majd gyűlölettel. A legaljasabbak úgy tesznek most - mint egy látnok, ebből a szobából is kö­vetni tudom, mi történik azon az átkozott ülésen —, mintha védelmükbe vennének. Védelmemül felhozzák gyermekkoromat, s hogy csak hat osztályt jártam. (Szinte üvölti.) Most valaki éppen a markotányoslányról beszél, aki megjárta az osztrák­porosz háborút! Hülyék! A gyermek- és ifjúkoromra ne hivatkozzatok, én azt nem szégyellem, nem szégyellem, nemcsak hogy nem szégyellem, de büszke vagyok rá, hogy túléltem. Egyikőtök sem élte volna túl, legalábbis ép lélekkel nem. Hirtelen megáll, hosszú ideig magába mélyed, majd csendesen. Nem szégyellem, sőt büszke vagyok gyermek- és kamasz lány koromra, csak megbocsátani nem tudom, se apámnak, se senki környezetem­belinek, se a világnak, se önmagamnak. (Gunyorosan.) Kezdjük veled, apám, jó? Neked köszönhetem, hogy nagy színésznő vagyok, a te komédiás véred csörgedezik az ereimben. Mit kö­szönhetek még neked? A válaszon, úgy hiszem, akár jövő ilyenkorig gondolkozhat­nék. (Nyugodt hangon.) Nincs bennem irántad érzés, se szeretet, se gyűlölet... Nem akarnék rád emlékezni, de ezek a hülyék, akik célul tűzték ki, hogy elvegyék kedvemet az élettől, kényszerítenek! Ha már nem áll módjukban, hogy halálra ítél­jenek, hát szép csendesen, szívósan halálra sorvasztanak! Például eszembe juttatnak téged. (Kiabálva.) Nem akarok rád emlékezni. Lassan egy karosszékhez megy, leül, hosszú ideig mozdulatlanul, hangtalanul ül. Majd csendesen.

Next