Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 39. (1988)
1988 / 2. szám - TANULMÁNY - Szakolczay Lajos: A nyugati magyar irodalom 1945 után. Béládi Miklós, Pomogáts Béla, Rónay László monográfiája
magyar költők életrajzi és könyvészeti jegyzeteiből lett kiegészítve. De - sajnos - figyelmetlenül, mert A kis tücsök című kötet helyesen: A kis tücsök története, nem 1958-ban jelent meg, hanem 1959-ben, a mesék mellett verseket is közread, s ez azért is fontos, mert a költő ezek közül volt, amit „felnőtt” kötetébe is fölvett. A portré, vélhetően, a Vándorének és a Nyugati magyar költők című antológia válogatása alapján készült, holott az egyéni kötetek föllapozása teljesebb kép megrajzolását is lehetővé tenné. Ki tudja, hogy Domahidy Miklóstól miért éppen A lovag meg a varga című bábjáték érdemesült arra, hogy megemlíttessék? Gyanítom, azért, mert az Új Látóhatár repertóriumában kutakodó nem vette észre a másik hasáb tetején közölt drámák bibliográfiai adatait - e hibaforrás „technikája” a Vándorénekből már jól ismert -, s megelégedett az egész estét betöltő drámák könyvészete helyett e pár oldalas bábjáték adataival. Alighanem Ferdinandy Györgynek is lesz elég csodálkoznivalója: a gyönge megidézést hibás adatok (köteteim, évszám) tarkítják, mi több, innen kell értesülnie arról, hogy lefordította spanyolra Vörösmarty Mihály Rom című epikus költeményét. (A hiba forrása ezúttal az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa, hiszen Ferdinandy György szerző neve alatt van fölvéve az a „kötetecske”, melyet valójában Ferdinandy Mihály fordított. Mindez megtudható a Pajkossy Györgynek írott ajánlásból, ugyanis a címlapon a fordító neve nem szerepel.) Csiky Ágnes Mária - kimutathatóan - ugyancsak a gyors olvasás áldozata. Itt nem is annyira a vitatható versértelmezésekre gondolok - egy versből mindenki azt emeli ki, ami őbenne rezonál, sokkal inkább a Sírás helyett című nagy anyasiratót ért sérelemre. A portré szerzője rápillantott a költemény két sorára: „MÉRCÉNEK add magad / hogy csak az igazat” - ami annál is könnyebb volt, mert a verzállal szedett rész vonzza a szemet -, s az alábbi megállapításra jutott: „Bár a költő lehetőségei is korlátozottak, Csiky Ágnes Mária hite szerint mégis ő jelentheti ebben a bomlott világrendben a »mércét«, ő az, aki emlékeit életre galvanizálva egy jobb s otthonosabb világ illúzióját tudja megteremteni.” A félreértés abból ered, hogy a portré szerzőjének nem volt türelme végigolvasni a Tükrök című kötete kiemelkedő versét. Folytathatnám tovább e nem túl vidám példálózást, de alighanem illő abbahagyni. Hiszen úgysem kapunk választ arra, hogy egyesek (Bán Györgyi, Nyíri Éva) pár verssel miért érdemelték ki az irodalomtörténet halhatatlanságát, mikor másoknak (Saáry Éva, Csepelyi Rudolf) erre kötetek sem jelentettek biztosítékot. A szerzők elfogulatlanságát még jobban bizonyíthatta volna, ha olyan pályák is jó arcukat mutatják - Tollas Tibor Irgalmas fák című kötetének legjobb verseire gondolok, amelyeket eddig csak fonák oldaláról volt szokás említeni. Pedig hogy ebbe az irányba történt mozdulás, azt mindennél jobban szemlélteti a tőlünk (s gyakran a nyugati magyar irodalomtól is) elzárkózó Márai Sándor értékföltáró portréja. Nincs arra terjedelem, hogy a kötet minden ellentmondását, hibás adatát, ismétléseit föltárjam, s belemélyedjek a bibliográfia elemzésébe. Annyit azonban megjegyeznék, hogy a különben értékes portrék is veszítenek erejükből, ha az idézésre választott versek-versrészletek szövegeikben pontatlanok. Egy-egy kimaradt (Horváth Elemér: Hidrogén) vagy eltorzult szó - társa-tárgya, arca-arra (Bakucz József), legfelejthetetlenebb-legmegfejthetetlenebb, öröklét-öklét, zengő-zengő (Keszei István) - megnehezíti az olvasást, s kedvét szegi annak, aki épp ebből a kötetből akarja megismerni a nyugati magyar irodalmat, illetve aki innen akarja kijelölni fölfedezésre váró íróit, költőit. (Gondolat)