Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)

1993 / 2. szám - IRODALMI NAPOK - Éles Csaba: Az önismeret irodalmi és művészi tükre: a napló

70 Az angol irodalom jó ismerői joggal állíthatják, hogy Samuel Pepys naplója van olyan jelentős, mint a Robinson Crusoe vagy a Gulliver. A XIX—XX. szá­zadban a napló az irodalmi életmű szerves tartozékává válik. Olyannyira, hogy a híres-hírhedt konzervatív kritikus, Ferdinand Brunetiére dohogva sokallja a naplók­­és memoárok—amelyekről a következő alfejezetben lesz szó), általában a vallomásos irodalom elburjánzó publikálást Amiéitől és Baskircheff Máriától a Goncourt-okig és Valles-ig, mert az Én „beteges és természetellenes túltengését” látja e jelenségben. (A szubjektív irodalom, 1888.) Pedig a zöm még csak ezután következett! Hogy, hogyan nem, a századelő a naplóírás valóságos bővedjét hoz­za magával. Még írja naplóját Tolsztoj, hozzákezd Gide, Babel, Romain Rolland, Martin du Gard, Montherlant, Kafka, Thomas Mann, nálunk Justh Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Balázs Béla, Benedek Marcell, Lukács György, Csáth Géza, Kaffka Margit, Füst Milán, Oláh Gábor, Radnóti Miklós. Thomas Mann, aki mestere volt a szubtilis és intellektuális humornak, ezt is ironikus megvilágításba helyezi. A pojáca (1897) címszereplőjével az égvilágon nem történik semmi érdemleges, mégis naplót ír, hogy a távolságtartást, a fölényt, a közönyt — ezt a kvázi-boldogságot érezhesse önmagával szemben. A naplóírás szükségletét — komolyra fordítva a szót — sokan megfogalmazták az érintettek közül (mi is tárgyaljuk majd). Most csak egyetlen argumentumot legyen szabad, Füst Milántól: „Ez a napló, ez rögzít a léthez... Ez által gyökerezem a múltban.” (Napló, 1930.) És mi a helyzet a XX. század második felében, a mi korunkban? „Utódaink — írja Ehrenburg — nem egykönnyen iga­zodnak majd el korunk lelki drámáiban: sokkal több kitöltött kérdőívet hagyunk rájuk, mint naplót vagy vallomást.” A helyszín a Szovjetunió, az időpont 1958 — a forró déli sötétséget épphogy fölváltotta a meleg és szürke alkony. (A magyarázat kézenfekvő: naplót írni — pláne az örökösöknek kiadni! — talán még a megtévesztés céljából sem volt biztonságos egy totalitárius birodalomban.) A magyar politikai és irodalmi viszonyok relatív különbözőségét jelzi, hogy a negyvenes évek naplóírása (Füst Milán, Márai Sándor, Nagy Lajos, Németh László, Szabó Lőrinc) — mint az írói attitűd hagyománya — lényegében töretlenül folytatódik tovább az ötvenes-hetvenes években. Gondoljunk Déry Tiborra, Fodor Andrásra, Illyés Gyulára, Kassák Lajosra, Szentkuthy Miklósra, Veres Péter olvasónaplóira és másokra, a nyolcvanas évektől pedig az új nemzedék képviselőire (például Nádas Péter). A Napló (Diary, Tagebuch, Journal intime, Diaro stb.) nem Memoár (em­lékirat, életvallomás) é­s nem is kell, nem is szabad, hogy az legyen. A napló kurrens és megkomponálatlan (maga a folyó élet szerkeszti szertelenül vagy rendezetten) — az emlékirat retrospektív és többé-kevésbé megkomponált. Csak­hogy a valóságban ez mégsincs mindig így. Jean Guéhenne A negyvenéves férfi naplójának címzi könyvét, amelyet 6 negyvenéves korában — mint életére visszatekintő emlékiratot — írt meg. Balázs Béla már figyelmezteti is magát: „Legfontosabb az, hogy megint nap­ló legyen a naplóból, ne memoár, ahol egy véletlen nap (ez jelképesen értendő természetesen — É. Cs.) véletlen pontjáról rajzolom odavezetőnek életem minden útját.” (Napló, 1914.) Ha a naplóíró eleve arra gondol, hogy majdan megírja emlékiratait is, akkor talán jobban elkerülhetők a műfaji átfedések is. Szentkuthy Miklós, aki 1939 óta vezette rendszeresen naplóját, sohase gondolt memoárírásra, nyíltan föltárta: „központi gondot fordítok a napló megkomponálására. Minden egyes napot, sőt sokszor órát drámai, színpadi jelenetként komponálok meg, sőt megsúghatom, konkrét

Next