Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 45. (1994)
1994 / 10. szám - TANULMÁNY - Szilágyi Márton: Egy átírás tanulságai. Reviczky Gyula apai örökségének két változata
politikai is), mégpedig a normatív, preskriptív kritikai ítélet formájában megjelenő ráhatás. Csakhogy a tüzetesebb vizsgálat — az első változat kritikai visszhangjának felmérése — nem mutatja ennyire rigorózusnak a recepciót. Milkó Izidor kritikájának az a része például, amelyre Reviczky utal, csak ennyit mond: „ Egy rövid vázlata (ti. a cselekmény vázlatát ismertette a szerző — Sz. M.) a regényhős sorsának, de nem egyszersmind az elbeszélésnek is, melynek több sikerült alakján kívül az az érdeme is megvan, hogy a gondos lélektani megfigyelések terméke. A mi (sic!) bölcselmi és természettudományi világnézet járul hozzá, azt az egyik iskola okosnak, a másik ferdének fogja találni. Maga a szerző is, (mint hőse) olvasta Schopenhauert, s ennek a tulajdonságok átörökléséről szóló tanait. Ezért Reviczky fölfogásában Tibor, „az apja fia”. Apjától kapván minden jellemi vonását, el kell vesznie az élet számára, mely a könnyelműséget és élhetetlenséget ellöki magától. Ám az elbeszélés kidolgozása még ennek a tannak a szempontjából sem elégíthet ki teljesen. Mert Tibornak anyja is volt, kit sem ő, sem az olvasó nem ismer. Minthogy az értelmi tulajdonságokat a frankfurti bölcsész szerint anyáktól örökük a gyermekek, főként az érdekelhetné az olvasót, hogy milyen nő volt Tibor anyja, s az ettől átszármazott értelmi tulajdonok minő befolyással voltak az apjától nyert jellemi vonásokra?”. Innen tehát nem olvasható ki az átírás feltétlen szükségessége mint kritikusi igény. Milkó még csak annyit sem mond, hogy eredeti formájában a regény értéktelen vagy érdektelen lenne (sőt, egészében inkább dicséri). Arról nem is beszélve, hogy a Reviczky-előszóban említett változtatások közül csak az egyik, voltaképp a legkevésbé hangsúlyos vezethető vissza egyáltalán erre a recenzióra. Amit Milkó szóvá tett, s amire Reviczky oly mértékben rezonált, hogy a műbe is beépítette, az éppen a regény egyik lényeges hatóelemének azonosítása volt. A Schopenhauer-hatás következetesebb érvényre juttatásának szorgalmazását az író nyilván nem érezhette művétől idegen megközelítésnek, hiszen — a kritikusnak igaza van — ebben a regényben is kimutatható a filozófus ismerete. Reviczky számára ezért tűnhetett integrálható javítási ötletnek, annak ellenére, hogy Milkó — megfogalmazásából sejthetően — nem szánta annak e megjegyzését. Az író tehát egy sajátos, önleplező stratégiát követett, amikor a kritikai visszhangra hárította át az átdolgozás — akárcsak részleges — szükségességét. Figyelmesen olvasva az előszót, az tűnhet föl, hogy Reviczky végül is nem nevezte meg az okokat. Sőt, ha ehhez a nyomtatásban megjelentetett szöveghez hozzámérjük egy magánlevél néhány megjegyzését, akkor világos lesz: az író inkább elhallgatja azokat a megfontolásait, amelyeket egy barátjával még közölni akart. Reviczky egy 1885. augusztus 2-i dátumú, Justh Zsigmondhoz intézett levelében nyilatkozott regényéről. A lényeges részlet a következő: „Tisztelt uram, Mindenekelőtt fogadja őszinte köszönetemet érdeklődéséért, melyet a tisztességes törekvésű irodalom iránt mutat. Engedje meg azonban, hogy hiúságomnak is adózzam és a feletti sajnálatomnak adjak kifejezést, hogy az Apai örökségből és nem verskötetemből, az Ifjúságomból ismerkedett meg írói