Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 52. (2001)

2001 / 3. szám - TANULMÁNY - Füzi László: Az elzárkózás mozzanata Németh László gondolkodásában

zési módot kereste, amelyikben az új helyzetbe került huszadik századi ember élni tudna. Akkor, amikor az általa meghirdetett programról kiderült, hogy megvalósít­hatatlan, megvalósíthatatlan, mert az írói program szükségszerűen megvalósítha­tatlan, a jelenségben rejlő ellentmondás egyike a Némethet kezdetektől uraló el­lentmondásoknak, s megvalósíthatatlan, mert nálánál nagyobb, igaz, egyáltalán nem nemesebb erők léptek fel, s hódították meg, kényszerrel vagy kényszer nél­kül a tömeget, fellépésükhöz a tömeg létezése feltehetően nagyban hozzájárult, szóval akkor, amikor az általa képviselt programról kiderült, hogy megvalósíthatat­lan, akkor Németh önmagához, önmaga világához fordult vissza, s önmagában igyekezett megteremteni azt az erőt, amelyik a kor erőivel, akár a maga mögé tö­megeket állító erőkkel is szembeállítható. Ebben a tételezésben is rejlettek ellent­mondások, s benne rejlett az elbukás eshetősége is, az emberé mindenképpen, de a gondolaté is, máshova azonban nem tudott hátrálni. Nem tudott, mert már indu­lása a múlt századi ideák jegyében történt, gondoljunk a közösségről alkotott miti­kus elképzeléseire és arra az egyéniség-felfogásra, melyet Boda Zoltán, az Emberi színjáték főhőse képviselt, s nem volt hova hátrálnia azért sem, mert az idő moz­gása során nem talált olyan erőre, amelyikkel azonosulni tudott volna. A Tanú végcélja is annak a mérlegre tétele lett volna, hogy az általa megfogalmazott és az önmagán keresztül bocsájtott eszmék miképpen változtatták meg, így az adottnak tekinthető kiinduló pontokból szükségszerűen jutott vissza önmagához, s érkezett el pályájának tizenkilencedik századi fordulatához... Magának a tizenkilencedik századiasságnak a jegyeit Imre László írta le Németh háborús korszakával kapcsolatban. „Amikor Németh László művei (elsősorban az Iszony) több világnyelven megjelentek, a kritika, megbecsülően ugyan, de lépten­­nyomon a Bovaryné, az Anna Karenina írójával vetette össze. Idehaza is újra és újra találkozhatni azzal a megítéléssel, amely szerint művészi módszerében a tolsz­­toji analitikus eljárást követő, lényegében múlt századi epika az övé. E vélekedé­sek megalapozatlanságára többen rámutattak, de közben kevesebb szó esett arról, hogy mi is az voltaképpen, ami (nem írói karakterét, hanem gondolatvilágát, törté­neti tudatát) mégiscsak a XIX. századhoz kapcsolja, pedig ha csak az életmű külső mozzanataira ügyelünk — írta Imre László —, máris szembe tűnőek a múltra utaló sajátosságok. A bocskaikerti ‘farm’ éppúgy Rousseau életeszményének és Tolsztoj utópiájának kései leszármazottja, mint a pedagógiai szenvedély. Egymást felváltó, egymást kiegészítő kultúrpesszimizmusa és tudományhite ugyancsak XIX. századi gyökerű. A harmincas évek magyar irodalmának átfogóbb jellegzetessége ez, hi­szen a népi írói mozgalom nemcsak a felszínen kapcsolódik a múlt századhoz, például Erdélyi és Illyés Petőfihez, hanem gondolatilag is onnét származtatható. Szabó Dezső irányt adó eszméi, a nép őserejében való hit, a középosztálynak a parasztsággal történő felfrissítése, ‘megmagyarosítása’ megvan már Justh Zsig­­mondnál, méghozzá Tolsztojra, s azon keresztül Rousseau-ra visszavezethető mó­don.” A háborús korszakkal kapcsolatban Imre László számos példát idézett, olya­nokat, amelyek meggyőzően bizonyították, hogy „XIX. századi tárgyú írásainak túlnyomó többsége 1936 és 1944 között keletkezett, egy egyre súlyosabb hely­zetbe sodródó, viszonylag elmaradott országban a múlt század eszmevilága és iro­dalomfejlődési kérdései válnak aktuálissá”, s utalt arra is, hogy a jelzett időhatáron

Next