Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 53. (2002)
2002 / 3. szám - TANULMÁNY - Hites Sándor: Műfaj, örökség, revízió (Jósika Miklósról)
végtörténeti tárgyú. Nem kevésbé referencializáló stratégiákat igényel ugyanakkor azon értelmezés sem, amely a műfajhagyományt annak vélt mimetikus elvei okán marasztalja el, szembeállítva a kortársi regényeknek fenntartott revíziós retorikai erővel (vagy erőtlenséggel). A kilencvenes években a történelmi regény saját lehetőségeit újraértve aktualizálódott. Az önolvasás képességét a műfaj 19. századi darabjaitól sem vonva meg, az aktualizáció folyamataihoz annak vizsgálata is odatartozhat, hogy a romantika korában miként értelmezték a történelmi regényként számon tartott munkák a műfaji kód lehetőségét. Fonák módon nem független a műfaji kérdésektől, hogy például a korai Jósika-regények egykorú recepciója — a szerző önértelmezésével összhangban — nagy hangsúlyt fektetett a szövegek erkölcsi példázatosságára. Olyannyira, hogy részben az etikai lecke érvényességének függvényében értékelte e műveket.52 A történeti tudat 19. századi formái azonban egyre kevésbé illeszkedtek ahhoz a felfogáshoz, amely a múltban tanítómestert látott. A megelőzően történetek sokaságaként felfogott múlt (Historie) „kollektív szinguláris” fogalommá (Geschichte) alakult. Elillant az események ismétlődésének lehetőségéből fakadó példázatos erő. Ennek helyére a történeti folyamat egyedisége, s ezzel a haladás lehetősége lépett. A Leopold Ranke nyomán járó szaktörténészek számára a történelemből maga a történelem vált megtanulhatóvá, a történész feladata nem a múltbeli események megítélése, tanulságaik felhasználása, hanem annak megmutatása lett, hogy azok „valójában miként” történtek.55 A történelemben erkölcsi példák gyűjteményét látó felfogás a 19. század során (éppen a képzeletbeli tartománya felé tolódva) ugyan továbbélt, az erkölcsi példázatosság azonban utóbb az irodalmi műveknek is gyanakvással fogadott megközelítési módjává lett. A modernitás irodalomtudománya az etikai mozzanatokat egyrészt kevésbé ítélte fontosnak a kompozíció kérdésénél, másrészt úgy vélte, az etikai megfontolásokat a morálfilozófia vagy a szociológiai, politikai, vallási gondolkodás érvényesebben ragadja meg az irodalmi műveknél. A posztmodern észjárás pedig csak bírálat alá vonandó ideológiát láthatott az erkölcsi elkötelezettségben. Mindenesetre, az etikai kérdések az 1980-as évek utolsó harmadától kezdve látványosan újra konjunktúrába kerültek. Az etika nem pusztán a kultúrakutatás területén nyert igazolást,54 hanem a történeti tudat mibenlétének megértésében is újra szerephez jutott.55 Nem valamely naiv mimetikusság vagy naiv pragmatizmus viszszatéréséről beszélhetünk itt. E konjunktúra ugyanakkor nem is tudható be feltétlenül valamely, a dekonstrukciót követő, rehumanizációnak. Hiszen a dekonstrukció részéről is elgondolandónak (noha csak az eldönthetetlenségben megalapozhatónak) tűnt olyan olvasáselmélet, amelyben az etikai mozzanatok nem külsődleges, politikailag, társadalmilag alkalmazott, az elsődlegesen megértő kognitív tevékenységként felfogott olvasáshoz képest levezetett szerephez jutnak, hanem a történetmondással lényegileg összekapcsolt, szükségszerű és belső funkcióban állnak.56 J. Hillis Miller szerzői önkommentárokat elemez ennek paradigmájaként. Példánkban hasonlóképpen a szerzői önolvasás módozatait vizsgáljuk, kapcsolódva a metafiktív történelmi regény kihívásaihoz. Azt keressük, hogy a tanító jelleg — retorikai alaköltéseit illetően — egy romantikus szövegben milyen eltérő funk-