Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 53. (2002)
2002 / 6. szám - FÓRUM - Rákai Orsolya: Kékharisnya-ének (Gondolatok "egy" publicisztikai attitűdről)
határt a szocializáció során illesztjük be, közhely persze van, hogy nem sikerül tökéletesen, gondoljunk csak az Isaura felszabadítására indított gyűjtésre. Az „úgynevezett valóságot” azonban manapság mintha már egészen zökkenőmentesen „olvasnánk” fikcióként, legalábbis ez derül ki Esterházy Péter (úgynevezett) publicisztikai írásainak kékharisnya-kötetéből. A tanácstalanság, a tehetetlenség, a (rinocéroszt megszégyenítő) érzéketlenség, amiben ’Magyarország’ osztozik ’Európával’ és a ’nagyvilággal’, a politikusok ügyletei iránti érdektelenség a nagyközönség körében igen emlékeztet arra, ahogyan a regényekhez viszonyulunk. A fikció, mely az esztétikai autonómia kialakításában történetileg is jelentős szerepet játszott (véletlenül épp a kékharisnyák fénykorában), tulajdonképpen itt is egyfajta autonómia létrehozásában - felmutatásában működik közre: az irodalmi műnek (leglábbis Barthes óta biztosan) klasszikus ismérve, hogy az olvasó, még ha esetleg szétolvassa is, nem írja tovább, nem írja át őket, nem írja hozzá magát fiktív szereplőként, illetve ha mégis, azzal egyszersmind újabb művet eredményez/konstruál. Ehhez hasonló módon nem írja, nem fikcionálja bele magát a CNN-világba sem, mintegy autonóm műalkotásnak tekintve a világ úgymond reális eseményeit. Az esztétikai hatás hermeneutikai problémája pedig minden hasonlóság és kapcsolat ellenére sem azonos a referenciát érvényesnek tekintő olvasásnak az olvasóra gyakorolt esetleges hatásával. Az autonómia életnagyságú térképe tehát — hogy, bár némileg más összefüggésben, de ismét utaljak Szilágyi Márton kritikájának címére — a borgesi elágazó ösvények kertjébe vezeti az olvasót. Szó sincs tehát már képviseletről, legfeljebb képviseletnek olvasásról-olvastatásról (az egyik „baj” éppen az, hogy viselhető kép sincsen), sőt, figyelésről sem a szó felvilágosodáskori értelmében (ahhoz ugyanis kellene egy szubjektum meg egy objektum). A fikción belüli fikciós szerző („aki szavakból vétetett és szavakká leszen", szóképviselő) arra próbálja rávenni a szintén fiktív olvasót, hogy fiktív történeteinek referenciát tulajdonítson, azaz olvassa bele magát bizonyos történetekbe. Persze most valószínűleg túl komolyan vettem a dolgot. Jobb is, ha megnézem, milyen színű harisnya van rajtam. Wittgensteinnek, Russellnek és a többieknek pedig üzenem, hogy jól nézzenek körül, mert ha krokodilok nem is, rinocéroszok nagy számban fonulnak elő a dolgozószobában. JEGYZETEK ■ 1. Németh G. Béla: Egy független közíró: Esterházy Péter. Magyar Napló, 1992. jan. 24. 8-9. o. 2. Szilágyi Márton: Az autonómia térképe. Esterházy, a publicista. (Alföld 1992/5.) In uő.: Kritikai berek. Bp. 1995. 140. o. 3. Szilágyi i.m. 145. o. 4. Szilágyi i.m. 141. o. 5. Szilágyi i.m. 143. o. 6. Hans-Georg Gadamer: Destrukció és dekonstrukció. Literatura, 1991/4. 339. o. (Idézi Szirák Péter: Az Úr nem tud szaxofonozni. JAK-Balassi, Bp. 1995. 87. o. ) 7. Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter. Kalligram, Pozsony, 1996. 241. o. 8. Kulcsár Szabó i.m. 248. és 253. o. 9. Kulcsár Szabó i.m. 249. o.