Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 54. (2003)
2003 / 8. szám - SZEMLE - Balogh Piroska: "mikor halandó nyelven a halhatatlanságról" (Balla Zsófia: A harmadik történet)
szemle „ mikor halandó nyelven a halhatatlanságról” BALLA ZSÓFIA: A HARMADIK TÖRTÉNET (Csokonai Vitéz Mihály: Halotti versek) — Bár, a Balla-kötetek eddigi olvasatait ismerve, sokan talán találóbbnak éreznének egy „Mintha szobrász kezébe fogva / az Úr lapozná" (Rainer Maria Rilke: Az angyalok) vagy „Mi költőien lakozunk?" (Martin Heidegger: „...költőien lakozik az ember...") típusú címadást. Amennyiben ugyanis a Rilke-idézet zökkenőmentesen folytatna egy tradicionálissá rögzült közelítési lehetőséget: „Költői világának megszenvedett függetlensége nagyon sokat köszönhet a költészet rilkei stádiumának (nem kizárólag Rilkének tehát, hanem annak a szemléletnek és időszaknak, amelynek legfontosabb figurája Rilke volt). Balla Zsófia lírájának középpontjában azonban egy szinte alanyian nyílt személyiség áll." (Szilágyi Márton: A hallgatás hullámain. Holmi, 1992. 10. 1488) „Világos, hogy ezekben a versekben — és persze nagyjából a többiekben is — Balla Zsófia objektiválni akarja a lilkei, babitsi objektiválás nyomán a mai költő egzisztenciáját, azt, ami övé és egyszeri. A vállalkozásai, a fomiátuma vitathatatlanul jelentékeny, még akkor is, ha az olvasó éppen a legigényesebb területeken homállyal küszködik." (Lengyel Balázs: Kemény dió. Holmi, 1992. 12. 1887). És amennyiben a Heidegger-idézet, belül maradva az ontológiai kérdésfeltevések fókuszán, a megválaszol(hat)atlanságot néhol ironikusan hangsúlyozó Balla-interpretációk növedékeként olvasható: „Mint minden igazán központ-kereső költészet, e centrum felé „körözőben" Balla Zsófia verse is azt látja felközleni (...) hogy az Isten se igazodik el rajtunk..." (Tandori Dezső: így élünk-halunk mi. Jelenkor 1996. 5. 478); „Diszkréten alliterál a nemversben a nemnyelv nemköltője." (Szilágyi Júlia: Egy földközeli költő. Tiszatáj, 1994. 1. 81); „Elsődleges tehát a nyelvi és irodalmi performanciára irányuló törekvés, amelynek végső célja immár nem egy zárt, autonóm és egységes műalkotás létrehívása, hanem olyan szövegalkotás, amelynek nyomán mintegy a meglévő szövegekből hívatnak elő újabbak." (Borcsa János: Szövegek párbeszéde. Alföld, 1994. 1. 91). E cím és a hozzájuk asszociált értelmezési alternatívák termékenyen és zökkenőmentesen illeszthetők és alkalmazhatók A harmadik történet szövegeinek interpretációjához is. Termékenyen és zökkenőmentesen, hiszen az újra feltűnő kulcsszavak (Angyalnak lenni, A helyszín édessége, Időm, a képtelen, A tárgy stb.) mentén tovább építhető egy ilyenfajta értelmezéstörténet, és annak ironikus kifordítása is („mi csak egy nagy vizes / tavasz rigója, férge, csigája, dió- / fája, esője, Zsófija vagyunk." Eső és szivárvány). A Csokonai-sorhoz oda-vissza jutni azonban, egyelőre, bonyolultabbnak tűnik.