Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 56. (2005)
2005 / 7. szám - Grecsó Krisztián: Isten hozott (A Klein-napló-regényrészlet)
Annyi varjat küldött a szerelvény tetejére az Örökkévaló, ahányan odabenn vakaróztak és türelmetlenkedtek, mondta. Nem szemtanú vagyok, nem a szem látásáról beszélek! Ez is rám ragadt, belém tapadt. A Justh-majornál fölszállt egy néni, vizenyős tekintetű, folyton könnyező. Szőrös volt az arca, mutatta Dezső, és végig simította az állát. Egy vérfoltos, csíkos szatyor volt a kezében, és odasúgta nekem, hogy ő nyersen eszi a tyúkmájat, a vért, és amikor összegyűlik a rengeteg lélek a szájában, kiszivárogtatja, kiengedi, kifolyatja oldalt a szakállára. Aztán meg jött egy szellem is. Az első ragadós szellemem volt. Azon a vonalon, amelyik Orosháza felé megy, ott lettem kaliber, ott jött az első! Ő maga mondta, a ragadós szellem, hogy azon a vonalon lakott Justh Zsigmond, és azt is, hogy ő egy majorságbeli szellem, ragadós majorságbeli, és benézett a lenyitott ablakon. Azt tanácsolta, szálljak ki. Hogy ott, egy Szentetornya nevű hely határában kísértenek az egykor hatalmas Hunyadi-birtok valamennyi szellemei, ott laknak a parasztszínház egykori színészei is, mára mindegyik szellem. Valami Szelecsi család, akik egy Ödipuszt, egy TV. Henriket és egy Tartuffe-öt adtak, az olimpuszi oszlopokkal megtámasztott, illatos, fehér falu, lombkoronával fedett parasztszínháznak. Az a táv, nevetett földetz barátom, kocogva hamarabb megvan. A parasztok szelleme miatt, motyogta. A régi öregek a vállukra vesznek ugyanis. Azokban a parasztokban nem csak az álmok füstje gomolygott, meg az ételek, italok szaga, nem csak a testek nyers íze volt a fejükben. Hohó! Beleragadtak a görög, francia és anglus tragédiák mondatai is. Egy majorságbeli szellem behajolt a lenyitott ablakon! Akkor lettem kaliber. Azt mondta, boglyarakás közben Plautus és Moliére monológokat szavaltak az alföldi parasztok, és porzott az irtózatos saller, ha a legény aratás közben Shakespeare-t tévesztett. Azt mondta, Zsiga bácsi szerint a görög temperamentumhoz legközelebb a délvidéki paraszté áll. Én majdnem leszálltam, motyogta Dezső. Mert akkor még nem voltam igazi kaliber. Csak akkor nyílott meg a kapu. Meg akartam érezni valamit a kopasz tarlón mezítláb rohangáló Szophoklész-mondatokból, az el nem temetett emberi testek és elágazásban meggyilkolt apák kiáltásából. De nem bírtam. Megint a ragadás! A lábam, a lábam beragadt. Nem ment. Úgy éreztem, a majorság tölgyfáinak árnyékában nem bírnám ki. Beragadtam. Azt hittem, és lehet, hogy igazam volt, hogy kiértem az Örökkévaló által fölügyelt világból. Túl vagyok minden leírhatón és elképzelhetem Az öregasszonyok ugyanis, nevetgélt Dezső, délibábbá lesznek, elbillegnek, aztán messze vibrálni kezd a kendőjük, te meg csak toporogsz, nézed, és nem hiszed el, hogy valaha is járt valaki rajtad kívül ezen a kiátkozott vidéken. Beregi Весе ekkor fölpattant. Ritkán láttam olyan zaklatottnak, mint akkor, azt hittem elrohan, nem bírja tovább ezt a zagyva beszédet. Csapkodni kezdte a térdét, és úgy járt körbe a szeme, mintha folyton valamit kémlelne. Feldúltan morgott, mint akinek az elevenébe vágtak, egyre hangosabban csapkodta a klottgatya alatt meztelen combját, izgatóan csattant a nedves tenyere a meztelen bőrön. Aztán lerogyott megint, kétségbeesetten, és csak nézte a merev tekintetű Dezsőt, ahogy motyog bele a levegőbe.19