Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 57. (2006)
2006 / 3. szám - SZEMLE - Bényei Péter: A múlt feneketlen kútja (Hites Sándor: A múltnak kútja)
ben: az előbbinek a forráskutatás elkerülhetetlen, ám kétségkívül nyomasztó követelményével kell mindenkor szembesülni, az utóbbi pedig folyamatos hezitálásra kényszerül arra nézvést, hogy most vajon regényt vagy történelmet olvas, nem beszélve arról a gyakorta felhangzó elvárástól, hogy a történelmi regények autentikus befogadása eleve feltételezi a megjelenített múltról birtokolt előzetes tudást. Persze az éremnek van másik oldala is, s talán ez (a kettőség) biztosítja leginkább a műfaj iránti tartós érdeklődést. A 19. századi írók, kritikusok (Henszlmann Imre, Kemény Zsigmond, Erdélyi János, Szász Károly) folyvást hangsúlyozzák, hogy a múlt elmélyült tanulmányozása karaktereket, eseményeket, cselekményvázat kínál fel az író számára, s nemhogy gátolná, de kifejezetten felszabadítja az írói fantáziát. A krónikák és az emlékiratok — a témáról mindig felhevült retorikával megnyilatkozó Kemény szerint — a letűnt világok „életkönyvét nyitandják fel” a regényíró előtt, aki ezáltal „észrevétlenül avattatik be a lefolyt századok szellemébe”, s egyben a szokások, a házi élet pontos rajzára kényszerül. Az olvasás folyamatában eleven, közvetlen tapasztalatként tárul fel a befogadó előtt a történelmi múlt valamely időszaka, anélkül, hogy a szöveg különösebben igényelné a reprezentált múlt előzetes ismeretét (bizonyos intenciók kódolása kétségkívül feltételezi ezt, ám bukásra ítélt az a regény, amely jelentésképzésének, kommunikációjának döntő részét erre építi). S talán a kritikusnak, irodalomtörténésznek sem kell mindenáron engednie a definiálás, a lehatárolás kísértésének, a legkülönfélébb elméleti, poétikai, hatástörténeti kontextusok olyan sokféle megközelítési módot kínálnak fel az elemző számára, hogy lényegében feleslegessé teszik a műfaj-létmód-funkció kérdésében az egyértelmű állásfoglalást. Hites Sándor is a termékeny eldöntetlenség mellett foglal állást („Nehezen lehetne megnevezni annak nyelvi kritériumait, mikor tekinthetünk történelmi regénynek egy szöveget.” 127.), amikor egy hosszabb bekezdés erejéig kitér a kérdéskörre, műfajleírásában, problémafelvetéseiben és szövegelemzéseiben pedig rugalmasan változtatja az értelmezés szempontjait. A műfajhoz sorolt szövegek poétikája, esztétikai hatásmechanizmusa legalább annyira érdekli, mint a történelmi regények adekvát olvasásalakzatának vizsgálata, vagy a szövegek referencialitásával kapcsolatos dilemmák. Nos, hogy azért az író, az olvasó és az irodalmár közül mégis ez utóbbi dolga a legnehezebb, talán erről fog szólni a recenzióm. Hites tanulmányaival folytatott polémiámban ugyanis nem elsősorban markánsan eltérő álláspontok, felfogások ütköznek majd, inkább a történelmi regényről folytatott kritikai diskurzus buktatóira igyekszem rávilágítani. Hites Sándor a történelmi regény leírása körüli zsákutcák nagy részét elkerüli azzal, hogy nem — a szó klasszikus értelmében vett — (műfaj)monográfiát, hanem eltérő érdekeltségű, szempontú tanulmányok füzérét adta közre. Ráadásul, mint azt a kötet alcíme is jelzi (Tanulmányok a történelmi elbeszélések köréből), ezek az írások a múlt elbeszélésének az általános lehetőségfeltételeit célozzák meg, s kitérnek a múlt történetírói, szépművészeti reprezentációjának a kérdéseire is. A szerző tehát mindvégig szélesebb távlatból közelít a 19. századi történelmi regények poétikai karakteréhez, olvasásalakzatához tanulmányaiban: a műfajleírás diszkurzív terében következetesen szóhoz jutnak ismert történetírás-elméletek, politikafilozófiák szerzőinek a belátásai (Ann Rigney, Stephen Bann, Hayden Whi)