Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 63. (2012)

2012 / 4. szám - MŰVÉSZET - Lénárt Tamás: Várostörténet, városfénykép, városfilológia (Budapest archiválása és Klösz György fotográfiái)

LÉNÁRT TAMÁS Várostörténet, városfénykép, városfilológia BUDAPEST ARCHIVÁLÁSA ÉS KLÖSZ GYÖRGY FOTOGRÁFIÁI Jó ideje semmiféle fogat vagy automobil nem állt már be, ám a viselkedés méltóságának igényét megőrizték a tér arányai." Nádas Péter Párhuzamos történetek című nagyregénye egy emlékezetes fejezetben („Egy úri ház”) mutatja be az egyik központi helyszín, egy századfordulón épült, Teréz körúti villa történetét. A leírás, amely mintegy egymásra halmozott elbeszé­lői kitérők benyomását hagyja hátra, érinti a 20. századi magyar történelem fő cso­mópontjait (a századforduló Budapestjének légkörét, ízlését, a háború utáni álla­mosítást), amelyek, mint a „néhány értelmetlen géppisztolysorozat”­ 1956-ból, nyomot hagytak az épületen. A „nagy” történelemmel szemben azonban sokkal in­kább a tervező és a lakók élettörténetére, pontosabban társadalmi, intellektuális és fiziognómiai jellemzésükre összpontosít: az elbeszélés az egyes szereplők egymás­hoz és önmagukhoz fűződő viszonyrendszerei, testi és társadalmi kényszerek és elköteleződések hálózatai mentén halad előre,­ amelyek mintegy beíródnak, nyo­mot hagynak a tárgyi környezeten. Az épület szerkezete is a „kiváló”, ámde „összeférhetetlen”3 építész személyén keresztül tárul fel, amely összeférhetetlenség tulajdonképpen a külvilág és önmaga kiazmusa, belső vívódásai a környezetével fenntartott viszonyban, társadalmi helyzetének feszültségei (belső) jellemvoná­saiban tükröződnek. A jellemzés ehhez hasonló finom különbségtételekből építkezik: Demén Samu zsidó származású, vidéki és a család elkényeztetett ben­­jáminja; a legfontosabb azonban, hogy a „látvány embere”, aki bánni tudott „a színekkel, formákkal, anyagokkal, vonalritmusokkal, ösztönösen érzékelte e kom­ponensek kölcsönösségét és viszonosságait, ahol azonban a vizualitás fel­ségterülete véget ért, ott elveszett embernek számított.” Nem tud megtanulni ide­gen nyelveket, nem tud másokkal beszélgetni, „betegesen érzéketlennek bizonyult mindenféle auditív aránnyal szemben, s talán ezért nem volt képessége meghallani másokat, vagy éppen visszahallani önmagát [...] Egy szép test, amelyben valószínű­leg soha nincsen csönd, és nem is kívánja a csöndet”.­ Az épület „klasszikus”, kortalan arányai egyfelől nem választják ketté a repre­zentatív utcafrontot a hátsó traktus sötét, „tisztátalan sűrűjétől” (szemben a kor építkezési szokásaival), másfelől azonban az építész „békétlen” személyiségét tük­rözi, kis túlzással kommunikációképtelenségének állít emléket. E feszültségekkel terhelt, eredetében torzult, ám klasszikus szépség motivikája lépten-nyomon fel­bukkan Nádas műveiben. Demén Samu esetében különösen érdekes, hogy nem csak az épület mutatja építettőjének személyiségjegyeit, de magát Demént is szót­­lan szépsége, interakciókra képtelen eleganciája mintegy ‘épületszerűvé’ teszi. A ‘személyiség’ éppúgy nem válik az elbeszélés fókuszává, ahogy a Teréz körúti villa

Next