Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 68. (2017)
2017 / 3. szám - SZEMLE - Tarjányi Eszter: A Nyugat franciája: Gyergyai Albert redivivus (Kegyelmet a klasszikusoknak. Írások Gyergyai Albertről, szerk. Szávai Dorottya, Szávai János)
Ebből a szempontból válik érdekessé a több tanulmány által is emlegetett esszéisztikusság, amely Gyergyai írásművészetének legfontosabb jellemvonásaként szerepel. Fordításainak jelentőségét is valószínűleg a Nyugat műhelyében kiérlelt nyelvhasználat artisztikus jellege garantálhatja. A kötet írásaiból a szépírói stílusú fordítónak és értekezőnek - ahogy Osvát Ernő nevezte, a „Nyugat franciá”-jának - jó értelemben vett eszményített képe bontakozik ki. A magyar kultúrának az az erős franciás kapcsolódási pontja, amely Kont Ignác, Justh Zsigmond és Madame Adam óta nemcsak hatásszerű olvasmányélmények visszaköszönése formájában, hanem személyes kapcsolatokban is megnyilvánult, az utóbbi évtizedekben a delelőjére érkezett. Az az erős francia kulturális orientáció, ami a második világháborúig meghatározó volt, és ami például az Eötvös Collegiumban és a Nouvelle Revue de Hongrie című folyóiratban jelentkezett a legszembeötlőbben, nem éledt fel. Talán ezen alkonyat következtében kerülhet a magyar kultúrának e franciás oldala immár történetiségében is értékelhetővé. Egy ilyen jellegű kutatásnak e könyv egyik biztosan meghatározó alapköve. A kötetet Szegedy-Maszák Mihálynak Gyergyai személyére, hozzá fűződő viszonyára emlékező, a Flaubert-, Proust-, Camus-fordító és értelmező munkásságát is összefoglaló lényeglátó - a nemrég elhunyt tudósunknak egyik még életében megjelent tanulmánya nyitja. Gyergyainak nemcsak a franciás vénáját említi, hanem az angol irodalomba (Virginia Woolf Orlandója) tett kiruccanására is kitekint. Sőt egy bekezdés erejéig számba veszi a magyar irodalomtörténeti tevékenységét is, a Bérczy Károlyról (1821-1867) írt esszéjét emelve ki. Kár, hogy a munkásság eme része, tehát Gyergyainak a magyar irodalomtörténetről írt esszéinek áttekintése a későbbiekben nem köszön vissza a kötetben, hiszen Szegedy-Maszák Mihály nyitányszerű beköszöntő sorai - különösen azzal, hogy egy ilyen, az irodalmi emlékezetből lényegében kivesző 19. századi szerző kapcsán mutatja be Gyergyai kismesterek iránti érdeklődését - jól előkészítették a terepet, felkeltették a kíváncsiságot további e témájú írásai újragondolása, újraértékelése iránt is. Érdekes lett volna annak számbavétele, hogy a francia kultúrán iskolázott esszéista mit tartott méltatásra érdemesnek a magyar irodalom történetéből, hiszen így kirajzolódhatott volna egy sajátos, franciás orientáltságú alternatív magyar irodalmi kánon. A hazai irodalmat európai távlatból szemlélő Gyergyai, aki még Király István Mikszáthmonográfiájáról írt kritikájában - az 1950-es évek kurzusideológusával szemben - is fel merte vetni a komparatisztikai szemlélet hiányát, jelentékenyen vett részt Ambrus Zoltán kanonizálásában, de Kosztolányiról írt sorai is jócskán kiállják az idők próbáját. Gellért Oszkár munkásságára jóformán csak Gyergyai látószögéből kaphatunk rálátást. A falu jegyzőjétől írt értelmezése pedig olyan izgalmas francia filológiai hátteret ismertet, ami csak kevéssé került át az irodalomtörténeti köztudatba. A második tanulmányt a kötet egyik szerkesztője, Szávai Dorottya jegyzi. Ő is a személyes ismeretségből indítja sorait, amelyekkel az esszéíró Gyergyai portréját rajzolja meg. Ez a családi kapcsolat azonban nagyon visszafogottá válik, nem az emlékező személyesség beszédmódja hatja át a szöveget. Különös szerénységre vall, hogy szóba sem hozza Gyergyai Dorottya Visegrádon című verses elbeszélését, valószínűleg azért is, hogy az objektív értekező tónusát, ítéleteinek súlyát megtarthassa. Itt kerül elő e kötet címének magyarázata (21., 25.), amely ebben a