Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 70. (2019)
2019 / 12. szám - Kustár György: "Nézvén nézzenek, de ne lássanak" (A morális igazság problémája Ottlik Géza Iskola a határon című művében)
mint „új, s inkább Újszövetségi műfaj’, ItK, 1998/1—2, 67-90.) Ezt úgy teszi, hogy a motívumokra és egy-egy keresztyén áthallású kifejezésre (pl. hajó, hal, csillag stb.), vagy bizonyos regénybeli szituációkra (pl. Öttevényit elárulja Jaks Kálmán, mint ahogy Péter Jézust) koncentrálva kimutatja a keresztyén nyelvhasználat és szimbólumrendszer jelenlétét a szövegben. Elemzése azonban sokszor allegorézisbe hajló morális állításokba torkollik (pl. „De ezek az egykor homályban tévelygő, megfélemlített emberek a kozmikus iskolai évek előrehaladtával már meg tudják védeni egymást és önmagukat, és a pokoli sötétség korszaka után már szomjasan isszák és nyelik magukba a tágra nyílt égbolt minden káprázatát ésa földi létbe áramló végtelenség erejét”). Úgy gondolom, hogy sokkal mélyebben rejlik a teológiai réteg, mégpedig a cselekmény szerkezetbe írva. 12. Karl Barth, Kirchliche Dogmatik 1/2, Zürich, 1938, 70. 13. Ez a „teljesen más” (das Ganz Anders) már a vallásfilozófiának is meghatározó toposza ebben az időszakban. Lásd pl. Rudolf Otto (A szent, ford. Bendl Júlia, Osiris, Bp., 1997.) neo-kantiánus elemzését. A XX. század elejének teológiai gondolkodásában különösen a „dialektika teológia nagy alakjai”, a rendszeres teológus Karl Barth és az újszövetséges Rudolph Bultmann és köre emelte be (újra) az isteni „teljes idegenségének” gondolatát a teológiai gondolkodásba. 14. Kantzenbach, i. m., 198. Hasonlóan vélekedik Ravasz László is, akire egyébként Szegedy-Maszák utal. Ravasz Lászlóhoz fűződik az egyház és állam szétválasztásának programja, és annak hangsúlyozása, hogy az egyház törvényeinek semmi közük nincsen a világi törvényhozáshoz. Ennek teológiai alapja egyik, 1948-ban elhangzott igehirdetésében közérthető formában jelenik meg (A kiválasztás 106., Válogatott írások, Püski-Corvin, New York, 1988, 138.). Ott Isten szuverén, megfellebbezhetetlen kiválasztásának csúcsaként beszél Krisztus inkarnációjáról, melyet emberi vélekedés vagy szándék nem befolyásol. Barth szintén világos: „Aber nun müssen wir präcizieren. Es ist der Mensch Jesus, dem nach dem Neuen Testament angenommen sein Zeugnis sei wahr, weil in seinem Gegenstand gegründet, ihm entsprechend und durch ihn selbst bestätigt diese Hoheit eignet. [...] Das er das ist, das kann eben nur, indem er sich selbst offenbart, das kann nur durch seinen Heiligen Geist erkannt werden. (Karl Barth, Kirchliche Dogmatik, IV/1, 1953, 178.) Vagyis Jézus nem megismerhető, csak amennyiben önmagát kijelenti, és csakis úgy, hogy ő maga érteti meg magát. Ez azonban nem történeti kijelentés (KD 1/2, 70-71.), hanem csoda, az isteni cselekvés betörése a csodától mentes emberi világba, azaz „teljesen más”. Jézus idegen, szemben áll a tanítványokkal és az egész kozmosszal (KD IV/1, 246-247.) 15- Itt használjuk Hayden White narratív történelemről alkotott elképzelését, éppen azért, hogy a barthi teológia történeti megértéssel szembeni kritikája és a szövegbeli narráció ok-okozati és időbeliséget reprezentáló sémája között kapcsolatot tudjunk létesíteni. White hívja fel a figyelmet minden történeti narráció poétikus természetére. Lásd Hayden White, Metahistory. The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe, John Hopkins University Press, Baltimore, 1973. 16. Heinz Zahmt idézi Barthot, sajnos a hivatkozott hely megjelölése nélkül (Heinz Zähmt, Az istenkérdés, Protestáns teológia a XX. században, ford. Ablonczy László, Szabó Csaba, Lux, Bp., 1997, 28-29.). 17. Uo. 18. KD IV/1, 176. 19. Heinz Zahmt megemlíti Tillich kritikáját, mely szerint Barth dialektikája valójában nem is dialektikus, mivel bár elviszi a dialektikát önmaga megsemmisüléséig, „maga az önmegsemmisítésnek ez a végtelen sora nem ér véget, nem semmisül meg.” (i. m., 27.) Isten és ember találkozása a szubjektum tagadásának aktusával egyenlő - ez azonban még várat magára. 20. Erre egyébiránt Korda Eszter is felhívja a figyelmet (Ottlik és Rembrandt, Rembrandt és Ottlik, Alföld, 2002/7, 97.). 21. Vö. Kulcsár Szabó Ernő, A regényt fikció három modellje , Vő., Műalkotás - szöveg - hatás, Magvető, Bp., 1987, 238. 22. Úgy látom, a pszichoanalitikus olvasattól a mű is távolságot tart, azáltal, hogy többszörös közvetítettség révén beszél M. indulatairól. Másfelől M. elzárásának története is mellőzi a morális indoklást: „nem szándékosan csinálta, amiért becsukták, de nem is bánta meg.” (II/16. 209.) 23. Az apodiktikus rendelkezés a kazuisztikussal szemben nem tartalmaz szankciókra és érvénybe lépésre vonatkozó kitételeket, pusztán Isten akaratának konkrét és abszolút kinyilvánításaként és követeléseként áll. Lásd: Biblikus teológiai szótár, szerk. Jean Duplacy, Augustin George, Pierre Gelot, Jacques Guillet, Marc-Francois Lacan, Róma, 1974, 1349. 24. Vö. III/9, 299.